legelőjog
legelőjog: valamely területen való legeltetés joga (lat. ius pascendi). A legelőjog kifejezés köznyelvi használata differenciálatlanul két, jogilag elkülönítendő fogalmat takar: 1. a tulajdonképpeni legelőjogét, amely az adott terület tulajdonjogi birtoklásán alapszik. Ez a legelőjog legtisztább esete, a tulajdonjognak ui. egyszerűen folyománya, szerves része a használati jog; – 2. a szolgálmányszerű jogosság más területén való legeltetéshez (servitutum pascendi), ami az általános legelőjognak egy alfaja. Utóbbira példa: jogosság ahhoz, hogy a jobbágyparasztok a földesúr tulajdonában levő erdőben makkoltassanak. – A különböző alapú legelőjogok a történeti valóságban az esetek többségében keverten, összefonódottan jelentkeznek. A legelőjog jellege, mértéke sokféle, ami természetes, hiszen a legelőjog a földjog része, függvénye a földtulajdonviszonyoknak, utóbbi pedig a nagy gazdasági-társadalmi formációk szerint lényegesen eltér egymástól. A legelőjogot azonban a tulajdonviszonyokon túlmenően közvetlenül befolyásolják egyéb helyi körülmények, mindenekelőtt gazdaságiak (pl. a határhasználat módja, nyomáskényszer, az állatállomány nagyságának és a rendelkezésre álló területnek az aránya stb.). Ezek közül a legfontosabb a legeltetés rendszere. A kisüzemi-parasztgazdálkodásban a legelőterületek általában felosztatlanok voltak. A községi vagy közlegelő használatához a község lakóinak joguk volt, s ez egyben szabályozta is, hogy ki, mennyi, milyen korú, fajú állatot hajthat a legelőre. – Bonyolult volt a helyzet azonban a – nem ritka – esetekben, amikor a jobbágyoknak és a földesúrnak a legelője közös volt. A feudális birtokjog kettőssége folytán itt teljesen összemosódott, hogy meddig terjed a legelőjog (1) és hol kezdődik a legelőjog (2) határa. – A legelőjog kérdése elsősorban, hogy gyakran kizárólag csak a parasztközösségen belül volt szabályozott azoknál a társadalmi csoportoknál és egységeknél, amelyeknél a feudális függőség nem közvetlenül, egyénenkénti földesúri alávetettséggel érvényesült, hanem áttételesebben (alföldi mezővárosok, székelyek, kunok stb.). A feudális rendszer eltörlése után igen sok helyen az ún. arányosítások szűkítették a paraszti legelőjogokat. A földtulajdon arányában kiszakított és sokszor mégis közbirtokban (osztatlanul) hagyott legelőkhöz már nem volt mindenkinek egyenlő legelőjoga. – A legelőjog konkréte tájilag és időbelileg igen nagy változatosságot mutat, s rendszerint egy adott helyen is gyakran változott. Az óriási legelőterületekkel rendelkező Debrecenben a 19. sz. első felében a szántók, erdők és legelők tulajdonjoga elvben a városé volt, a földközösségi földhasználatot a város szabályozta. A szántóföldek a 19. sz. közepén mentek át a cívisek örök magántulajdonába. A város eredeti, még a középkorból való tulajdonhatárán az erdő és legelő használata a város minden polgára számára szabályozatlan volt. A határ nagyobbik részén, a → pusztákon, amelyeket a város hosszú ideig bérlet címén birtokolt, 1819-ig a debreceniek bér nélkül, a szomszéd helységek bérért legeltethettek. Ezután csak azok a debreceniek rendelkeztek ingyenes legelőjoggal, akik szántókat és kaszálókat vettek bérért használatba a puszták művelhető részén. A többi debreceni legelőbér ellenében legeltethetett. A következő években a kihajtható állatok számát korlátozták, a bért emelték. 1850-ben a pusztán szántót, kaszálót bérlők megváltották ezeket, s e volt bérlők 1900-ig alacsonyabb legelőbér, a többi polgár magasabb legelőbér ellenében érvényesíthette legelőjogát. 1900 táján a különbség e két kategória közt elenyészett. A pusztai legelők 1945-ig községi tulajdonban maradtak, a fent vázolt legelőjoggal. – Hegyvidéki, havasi legelőkben bővelkedő tájakon, a községi havasokon a legelőjog általában, egészen az arányosításokig, korlátlan volt a faluközösségi tagoknak. A gazdaságföldrajzi körülmények itt egyébként is határt szabtak. Az állatok élelemmel való eltartásában a tél jelentette a szűk keresztmetszetet, ezért nem szorult különösebb szabályozásra a nyári havasi legeltetés joga. Ehhez járult a szokásjog: mindenki csak annyi állat számára rendelkezett legelőjoggal a falubeli havason, amennyinek téli eltartásáról maga gondoskodni tudott. Idegen állatokat kereskedelmi céllal sem fogadhatott a falubeli havasra. – A legelőre hajtható állatok számát általában nagyjószágszámban határozták meg. Ez volt a legelők befogadóképességének mértékegysége is. (→ számosállat) – A legelőjog egy földközösségi maradványának tekinthető, elterjedt változata volt a (→ tarlószabadulás) határszabadítás. Egészen a határletiltásig bárkinek a földjén, vagyis az egész szabadhatáron bárki legeltethetett. (→ még: belső legelő, → külső legelő) – Irod. Weiss, Richard: Das Alpwesen Graubündens (Zürich, 1941); Balogh István: Formen der extensiven Viehhaltung auf den Puszten von Debrecen (Viehzucht und Hirtenleben, Bp., 1961); Szabó István: A középkori magyar falu (Bp., 1969).
Földes László
