magyar vejsze, udvaros vejsz
magyar vejsze, udvaros vejsz: két szárnylészás, összetett vejszefős → vejsze-típus. Vese alakú kürtőt és ellipszis alakú udvart állítanak egymás mellé, s ezek közé, közös szimmetriatengelyükre merőlegesen ékelődik be jobbról és balról az egyenes irányban elnyújtott két lésza. A terelő fal mentén tapogató, átbújót kereső hal előbb az udvarba téved, s innen jut – a bejáratot leszűkítő belső terelőktől (pelőcéktől) is vezetve – a kürtőbe, ahonnan nem találja meg a kiutat. A magyar vejsze jelzője Herman Ottó típus-jelölése, s arra utal, hogy e vejszetípust tekintette jellegzetesen magyarnak. Nem vizsgálta viszont részletesen mo.-i elterjedését. Az újabb gyűjtések a Balaton vidékéről (kalicka), Szeged környékéről (veisz), a Sárközből (udvaros vejsz) adatolták a Herman közölte típussal részleteiben is egyező magyar vejszét: hasonló elvű variánsait más vidékekről is ismerjük. E variánsok közül altípusként is jellemezhető a Balaton-vidék udvaros vejszéje, melynek a → középlészás vejsze terelőjéhez hasonlóan elhelyezett egy lészája van, ez az udvarba vezeti a halat, s innen egy fokozatosan szűkülő nyíláson át jut a fejbe. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Jankó János: A Balaton melléki lakosság néprajza (Bp., 1902); Csalog József: A tolnamegyei Sárköz népi halászata (Népr. Ért., 1940); Szilágyi Miklós: Halászat (Tápé története és néprajza, Tápé, 1971).
Szilágyi Miklós
