magyar verbunk
magyar verbunk: elsősorban bemutató jellegű → szóló verbunk Szatmárban. Állandó kísérőzenéje az azonos nevű hangszeres verbunk dallam. Az Ecsedi-láp környékén a tánctudás legmagasabb fokát jelentő, mérsékelt tempójú magyar verbunk a történeti források által is jellemzett fokozatosság elvét őrzi, s a bevezető bokázót, lengetőt követik a dinamikusabb mozgások. A „rézhúron” játszott bevezető részben jelentős szerepe volt korábban a sarkantyú pengetésének. Főbb motívumai (az → andalgó, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, → nagyharang stb.), valamint a → csapásolás, a → csárdás és a → magyar szóló néven ismert táncok a múlt századi műtánchoz fűződő rokonságát is jelzik. A feszes tempójú, ünnepélyes előadást átszövő csapongó fordulatok, játékos elemek alapján a romantikus verbunk-stílus megtestesítőjének tekinthetjük a magyar verbunkot. Összefogódzás nélkül vagy kézfogással járt páros változatai a múlt századi → magyar kettőssel rokon vonásokra és a csárdás történetében is szerepet játszó tánctípusra utalnak. (→ még: csalogatás, → népies műtáncok, → páros táncok, → tánctörténeti rétegek) – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).
Magyar verbunk táncírása
Pesovár Ernő
