méhkas
méhkas: szalmából, ritkán gyékényből vagy vesszőből font méhlakás. A méhek domesztikálásával a méhlakásoknak számtalan variánsa alakult ki. A fából vájt méhkason (→ köpű, → ember formájú köpű) kívül elsősorban a vesszőből, gyékényből és szalmából font méhkasok váltak általánossá. A vesszőből font méhkasnak a sík vidéki méhészetben volt nagyobb jelentősége, a gyékényből készültek a belvizek lecsapolása előtt a mocsaras vidéken voltak általánosak. Készítésüknek központjai növényföldrajzi határok szerint alakultak ki. A szalmából fontak a legfiatalabbak. Készítésüknek az előfeltétele a törésmentesség, technikájuk a spirális fonás. A szalmából készült méhkasok terjedtek el és váltak az egész magyar nyelvterületen általánossá. Formailag két csoportba oszthatók: 1. csúcsban végződők és 2. kupolásak. Az utóbbiak a későbben kialakult eszközök, s mivel mézterük nagyobb, kiszorították az első típust. – A méhkasokba léprögzítő fácskákat tesznek, melyeknek elnevezései vidékenként változnak: kisgerenda, körösztfa, sejttartóléc és szulánk. Elhelyezésük a röplyuk nyílására merőleges. A méhkasokat a fedetlen méhesekbe állították. Ezért kívülről, ritkábban belülről is tapasztották őket. Ehhez legjobbnak a marhatrágyának agyag és hamu hozzáadásával készült sarát tartják. – Irod. Soode-Melchior: Bienen und Bienenhalten in der Schweitz (Basel, 1952); Mándoki László: Adatok a magyar méhészet történetéhez a XVII. századból (Agrártört. Szle, 1959); Boross Marietta: Méhlakások a Néprajzi Múzeum gyűjteményében (Népr. Ért., 1963).
Boross Marietta
