tüzelőanyagok
tüzelőanyagok: A II. világháborút megelőző időszakig nem volt rendszeres, az egész országot s valamennyi társadalmi réteget kiszolgáló tüzelőanyag-kereskedelem. A paraszti lakosság, kisvárosi, mezővárosi, falusi szegénység a helyben föllelhető tüzelőanyagokat használta. Elsősorban fát, ahol ennek természeti és jogi feltételek kedveztek. Kemencében, főzőpadkán a gallyfa önmagában is alkalmas tüzelőanyag, a lakóhelyiség fűtését is ellátó erdélyi nyílt tűzhelyen viszont vaskos hosszú hasábokat égettek. A vízmenti vidékeken a nád és a sás a kemencék jelentős tüzelőanyaga volt. Kiváló, kedvelt tüzelő a szőlővessző-venyige. Rőzsének vidékenként különböző gallyfát gyűjtöttek. A gabonatermesztés méreteinek kiszélesítésével a szalma is az elsőrendű tüzelőanyagok közé került. A kukorica-, napraforgótermesztés elterjedésével a növényi szárakat, torzsát-tőrészt, valamint a lemorzsolt csutkát szintén gyakran tüzelték el. A lerágott gabonaszárakkal (→ ízik) – amit a jószág a jászolban hagyott – szintén fűtöttek. Innen az időjárásjósló mondóka: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az íziket vedd elő!” Kényszerűségből az állati trágyát is felhasználták szárítva fűtőanyagként, de szalmával, törekkel keverten, formába vetve mint → tőzeget (→ árvagané) kifejezetten tüzelési célra készítették el. Természetesen a tüzelőanyagok minősége, éghetősége, salakanyag-tartalma befolyásolta a tüzelőberendezések alakulását, szerkezetét, használatát, s közvetve a lakás használatát is. A nagy salaktartalmú, hirtelen lánggal égő szalmaszerű anyagok nagy tűzterű, nagy térfogatú kemencék kiépítéséhez vezettek. A fahasználat szabadsága, lehetősége viszont fenntartotta a kályha-, ill. kandallóhasználatot. A fa használata azonban fokozatosan a paraszti erdöllés, → faizás korlátozásával visszaszorulóban volt. A trágya, tőzeg felhasználását a mezőgazdasági termelés intenzívvé válása szorította ki – szükség volt a trágyára mint talajerő-fenntartóra. A nád-sás a vízszabályozások után vált helyi jelentőségűvé. A szalma, kukoricaszár, csutka felhasználása megszűnt a nagyüzemi gazdálkodás gépesítésével. A lignit, barnaszén, kőszén az I. világháború után kezdett szélesebb körben terjedni, de csak a II. világháború után vált országos jelentőségűvé, általánossá. A falusi tüzelőanyag-telepek kiépülése után rohamosan szüntették meg a hagyományos tüzelőberendezéseket. A különféle öntöttvas, samottozott, zománcos tűzhelyek, kályhák a tüzelőszer-kereskedelemmel, annak községi megjelenésével egy időben váltak általános használatúakká. (→ még: tűzrevaló) – Irod. Kiss Lajos: A boglyakemence és élete Hódmezővásárhelyen (Ethn.. 1953).
Filep Antal–Kisbán Eszter
