vacok
vacok: az Alföld és peremterülete parasztházaiban használatos, hevenyészett pótágy, ócska ruhaneművel megvetve, többnyire az első ágy és a kemence között, ill. részben a sutra is átnyúlva. Gyakran az → ágyszékhez hasonló felépítésű, de az ágyfenéket alkotó deszkákat, ócska ajtót vagy szekéroldalt csak az egyik végén támasztják alá bak vagy két támlásszék, esetleg pad darabjára, a másik vég a padkán nyugszik. Alkothatja a vacokot a kemencesut elé tolt láda vagy megkurtított régi ágy is. A 20. sz.-ban a vacok az → asztalosbútor mintájára házilag tákolt ágy is lehetett, azaz deszkából összeszögelt nyitott láda, függőleges állású lábakon. A vacok gyermekek hálóhelye, esetleg beteg ember nappali pihenőhelye volt. Megfelelője istállóban is használatos (→ istállóbútor). Maga a vacok elnevezés általánosan használt ’alom’, ’négylábú állat fekvőhelye’ és sokfelé gúnyosan ’silány, rendetlen, piszkos fekvőhely’ értelemben is. Mivel a lakószobából a rendszerint a → dikót szorította ki, néhol annak a nevét örökölte (egyéb elnevezései: gyermekágy, kiságy, az asztalos munkák mintájára összeütött: priccs). – A vacokot már Baróti Szabó Dávid Kisded Szótára (1784) ’alvóhely’-ként említi. Eredete bizonytalan, mégis a vacok megjelölés alapján, mely a német Watsackra (’ruhás zsák’) megy vissza, hihető, hogy eleinte fekvőhelyül földre vetett, ruhaneművel, ronggyal bélelt zsák volt, hasonlóan a 16. sz.-i párnazsákhoz, ami nyilván már a kezdetektől szükséghálóhely lehetett. – Irod. Bárczi Géza: Magyar Szófejtő Szótár (Bp., 1941); K. Csilléry Klára: Vázlatok Tiszaigar népi lakáskultúrájából (Ethn., 1952); B. Sergő Erzsébet: Dunaújvárosi (Pentelei) népi bútorok (Alba Regia, 1963); Szenti Tibor: A tanya (Bp., 1979).
K. Csilléry Klára
