virrasztás
virrasztás: az otthon ravatalozott (→ ravatalozás) halott éjszakai őrzése a temetésig, általában egy vagy két éjszakán át. Oka részint a halottól való félelem, részint a halott tisztelete. A parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma. Az egész ország területén általános szokás volt. Általában a rokonok, komák, ismerősök, szomszédok mennek virrasztani, de bárki mehet, meghívás nélkül. Az esti munkák befejezése után kezdődik a virrasztás télen öt-hat óra felé, nyáron hét óra körül. Régebben hajnalig, az utóbbi időkben éjfélig virrasztottak. A halott körül többnyire a nők imádkoznak, beszélgetnek, énekelnek a virrasztás vezetőjével az élen. A férfiak és esetleg a rokon fiatalok a pitvarban vagy a másik szobában beszélgetnek; kártyázással, mesemondással, játékkal töltik az időt. A mesemondásnak különösen az ország ÉK-i felében és Erdélyben volt nagy szerepe. Az andrásfalvi (Bukovina) László Márton (+ 1949) Halottaskönyve pl. két részből állt: 64 halotti éneket írt le különböző korú, nemű és állapotú halottak számára, a második részben vegyes prózai szövegeket gyűjtött egybe. Ebből kiderül, hogy a mesék mellett különféle mulattató és tanító célzatú élményelbeszélések és adomák is elhangzanak. A mesemondók gyakran egy személyben előénekesek is. Gyermekhalott mellett pl. asszonyok virrasztanak, és a mesemondóasszony tündérmeséket mond. A prózai történetek és mesék részint az éneklésben kifáradt virrasztók pihenésére, részint a szomszéd helyiségben tartózkodó férfiak szórakoztatására szolgálnak. A virrasztókat kenyérrel, kaláccsal, pálinkával, ritkábban borral kínálták. A virrasztást elsősorban a r. k.-oknál olyan férfi vagy nő vezeti, aki erre a feladatra specializálódott (→ virrasztóének). A másik szobában vagy helyiségben virrasztó férfiak szerkesztik össze a halotti bucsúztatóhoz szükséges adatokat (→ halott búcsúztatása). Virrasztás közben nem volt szabad elaludni. D-Dunántúlon a történeti adatok tanúsága szerint is csörgőpálcával riasztották fel az elalvókat. Az Őrségben erről mint virrasztóbeli játékról emlékeznek meg. Lehetséges, hogy ez eredetileg gonoszűző, zajkeltő eszköz volt (→ zajkeltés). (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944); Lajtha László: Sopron megyei virrasztó énekek (Bp., 1956); Körmöczi Erzsébet–Szabó Jolán: Halotti szokások Zentán (Hungarológiai Intézet Tudományos Közl., II. 2.).
Tátrai Zsuzsanna
