zabla, fékemlő, szájvas, zabola
zabla, fékemlő, szájvas, zabola: kettő vagy négy karikával ellátott ujjnyi vastag, kb. 18 cm hosszú, gömbölyű, egy darabból álló vagy csuklósan illeszkedő két darabból álló vas eszköz, amit a szekeresfékre, → kantárra csatolva a ló szájába tesznek, hogy a lovat, a → gyeplő segítségével irányítani tudják. A zablának többféle változata van; legegyszerűbb zabla az egytagú, kétkarikás gömbölyű vas, fejlettebb az ún. törött vagy hólyagos zabla, aminek kettő és négykarikás változata van. A két szabadon mozgó karika által csatolják a kantárra. Ha kétkarikás a zabla, akkor rövid kis láncokra szerelt peckekkel csatolják fel pl. a szekeresfékre (→ fék). A felfüggesztő karikák azt a célt is szolgálják, hogy a zabla a ló szájában oldalra ne járjon ki-be; ugyanezt a célt szolgálják a zabla két végére szerelt kis pálcák is, az ilyen zablát nevezik pálcás-zabolának. Gyakori eset, hogy a pálcák végeit karikákká formálják és ezáltal az ún. feszítőzabla enyhébb változatát kapják, mert ezekbe a karikákba már belecsatolhatják a feszítőszárat. Nagyon sok lónak rossz szokása, hogy a zabla mellett kiöltögeti, lógatja a nyelvét, ez ellen valók az ún. kanalaszablák. – A zabla nagyon régi eszköz, a régészeti ásatások csontból és fémekből való változatait már a korai időkből kiásták, de legegyszerűbb módja lehet a zablának a ló szájába vetett hurok is. – Eldöntendő kérdés, hogy a zablát hol és kik találták fel, valószínű azonban, hogy Közép-Ázsia valamelyik lovas népe használta először, már a fémkorszak előtt is. Az i. e. 9. sz.-ban már ismertek voltak a pusztai nomádoknál a fejlett csuklós vagy hólyagos zablák. – Irod. Pettkó-Szandtner Tibor: A magyar kocsizás (Bp., 1931); Frecskay Jenő: Emlő, fékemlő, ese, esemlő (Magy. Nyelvőr, 30.)
Zablák: 1. cigányzabla, 2. parádés zabla, 3. zabla, 4. törött zabla feszítő ágakkal, 5. feszítőzabla, 6. lánczabla, (1–3. és 5–6. Átány, Heves m., a 4. Alföld) (20. sz. eleje)
A zabla használata (Dunaföldvár, Tolna m., 1957)
K. Kovács László
