Az irodalom az ötvenes években
Az irodalom az ötvenes években
Az ötvenes évek sivár viszonyai sok szép csiráját eltaposták a gyorsan fejlődő drámai irodalomnak. Nem az írók száma fogyott meg, és a drámai termés sem volt mennyiségre nézve csekély, de a magyar renaissance nagy lendületének ereje csökkent. Mívelték a dráma minden faját, de fáradt közönség nézte őket, mely alig mert bízni a jövőben, csak fájdalommal nézett vissza a multba és fásultan tűrte a jelent. A nagy eszmények hiányoztak. A színház inkább mulatóhelylyé lett, hová búfelejteni jártak az emberek, s a hol legalább magyar szót hallottak. Ilyen kor rettenetesen megpróbálja az írót és a közönséget. A nagy viharok és katasztrófák nagy ellentálló erőt is keltenek, de a katasztrófa után jő a nagy veszedelem, mely a tespedésben, elfásulásban, a terjedő közömbösségben rejlik. Jól mondja Bayer József becses munkájában (A magyar drámairodalom története a legrégibb nyomokon 1867-ig, Budapest, 1897. II. kötet 281. l.): »Ki írt volna ekkor nagy kedvvel magyar drámákat a való meghamisításának kényszerével? … Ki mert volna kortörténeti vonatkozásokkal előállani?… Vagy fájó, sajgó sebeket kellett volna föltépni, ez pedig nem illett volna az összjáték légkörébe, a társadalmi küzdések komoly tágyalását még meg sem engedte az előleges cenzúra… A népiesnek kultusza is tiltva volt s így drámairodalmunk fakóságát, színtelenségét a politikai helyzet kényszere szabta meg…« De a főbaj mégis a felsőbb irodalmi ambiciók szárnyaszegettsége volt, mely a nagy katasztrófa után beállott. Az irodalom nem egyesek műve, hanem a közszellem alkotása és a magyar közszellemtől ekkor nagy lendület egyáltalán nem tellett. Hogy ily körülmények közt a magyar dráma nem tespedt el végkép, hogy nem emelkedett ugyan magasra, de előkészítette a jobb időt, hogy egyes figyelemreméltó alkotásai is akadtak, hogy egészben fejlődött, előre ment: a nemzeti szellem életerejéről, belső épségéről tesz tanubizonyságot. Az akkori kritikusok szidták a rossz darabokat, de az irodalomtörténet igazságosabb mint a kritika; nem elszigetelten nézi az egyes jelenségeket, hanem a korral való összefüggésükben, és a történeti itélet magaslatáról méltányosan bánhatik az egyesek gyarlóságaival és fogyatkozásaival.
