Győry Vilmos
Győry Vilmos
A Kisfaludy-társaság két nagy fordítói vállalatában találkozunk Győry Vilmos nevével is, a ki azonban egy más munkájával, a Tegnér-féle Frithiof-mondával, emelkedett az elsőrangú magyar műfordítók sorába. Nemcsak ezzel, hanem egy Svéd költőkből című anthologiával is megnyitotta előttünk e távol eső nép irodalmát, melyeket a spanyol klasszikusokból, Calderonból, Moretoból fordított. De munkásságának koronája egy prózafordítás volt: Cervantes Don Quixoteja – talán a legjobb szépprózafordítás az egész magyar irodalomban. A spanyol regénynek kivált ama helyei vannak páratlan virtuozitással átültetve, melyekben Sancho Pansa parasztos beszédjét kellett visszaadni; de kár, hogy az itt feltétlenül megkivánt népies szólásokat oly helyütt is túlságosan használta, a hol az eredetinek más a színe.
Győry Vilmos.
Ugyanabban az időtájban, melyben Győry a a Frithiof-mondával nyerte el a Kisfaludy-társaság egyik jutalmát, Bérczy Károly, a novella-író is »vendégszerepelt« a műfordítás terén. Csak egyetlen munkát fordított le, Puskin Anyeginét, de ennek hangulatát, színét, zamatját oly tökéletességgel sikerűlt visszaadnia, hogy az orosz költő verses regénye méltán egyike lett a legolvasottabb magyar könyveknek. A hatvanas években Szilády Áron is belefogott egy nagy éposz fordításába. Miután már előbb néhány keleti lírai költeményt átültetett nyelvünkre, most elkezdte Firdúszi Sahnáméját tolmácsolni, az eredeti mutakarib versalakjában és oly sikerrel, mely Arany János dicséretét is kiérdemelte. A világirodalom nagy époszai közül Jánosi Gusztáv Milton Elveszett paradicsomát fordította, később – nagyobb sikerrel – Tasso Megszabadított Jeruzsálemét; Greguss Gyula Camoens Luziádájtá magyarította, igen jól; Tárkányi Béla pedig Klopstock Messiását bocsátotta közzé. Végre Baksay Sándor lefordította Lucanus Pharsaliáját, aztán pedig Homer Iliásának alxandrinusos fordításából tette közzé a hat első éneket, melyeknek zamatos magyarságát méltán fogadták elragadtatással.
Mindezzel természetesen nem merítettük ki azok sorát, kit az 1830-tól 1867-ig terjedő nagy időközben idegen költők fordításával szereztek nálunk érdemeket. Hisz nevesebb költőink közül alig van olyan, a ki – ha csak kevés számú verssel is – ne szerepelne e téren. Mindazonáltal nagyon sok hézag maradt műfordítási irodalmunkban, melyeknek betöltése égetően szükséges, ha csak nem akarjuk magunkat elszigetelni a külföldi nagy irodalmak áldásos hatása elől.
Az idegen verses munkák átültetése terén az utolsó harminc évben feltünő pangás volt észlelhető. Csak a latin és görög költők és prózaírók új fordítását indította meg az Akadémia filologiai bizottsága, de a régibb keleti és a modern irodalmaknak nagyon kevés hivatott tolmácsa akadt. Annál szaporábban folytatódott a munka a prózafordítás terén, de fájdalom, legnagyobbrészt felületes, vásári munka, mely az idegen szerzőt is csak megcsonkítva, félreértésekkel eltorzítva adta, másrészt a magyar nyelvet is megmételyezte az idegenszerűségek egész tömegével. E fordítások, melyeknek áradata egyébként már az ötvenes években indúlt meg, többnyire szépirodalmi termékeket (elbeszéléseket, regényeket, színműveket) közvetítvén, sokkal nagyobb közönségnek szóltak, mint az irodalom bármely más ága, s így a mi kárt tettek az olvasók nyelvérzékében, jóval nagyobb volt, mint az a haszon, melyet egyes kiváló írók ismertetése által nyujtottak. Sőt e gyári fordítók nem is a becsesebb, hanem inkább a selejtesebb belletrisztika magyarosítása körül sürgölődtek. De a külföld nagy elbeszélői, Dickens, Thackeray Tolsztoj, Turgenyev, Balzac, Flaubert és igen kevés kivétellel igen torz, többnyire másodkézből, németből való fordításokban terjedtek el nálunk, s csak legújabban mutatkozik itt-ott az a törekvés, hogy ez áldatlan állapot végre megjavúljon.
