Közállapotaink korában
Közállapotaink korában
A mint a huszas évekkel a reform-kor beköszöntött, ebben is az irodalomnak, különösen a költészetnek fő érdeme volt. Tudjuk, hogy a magyar demokraták Martinovics-féle összeesküvésének vérbe fojtása után mint akadt meg az az egész politikai fejlődés, mely az 1790–91-diki országgyűlésen megindúlt. Országgyűlések sűrűn tartattak ugyan; de csak azért, hogy az 1792-től újra meg újra kitörő francia háborúkra nemesi fölkeléseket, katonaságot és hadi adókat szavazzanak meg. Királyi beszédek és izenetek sohasem mulasztották ugyan el magasztaló szavakkal emlékezni meg a magyar nemzet nagylelkűségéről és harci erényeiről, melyek Mária Terézia trónját megmentették; de előbb Thugut, utóbb Metternich vezetése alatt minden megtörtént, hogy a nemzet életerejében megbéníttassék, jogaiban elnyomassék és fejlődésében megakasztassék. Egy mindenható rendőrség, kémeivel és könyvvizsgálóival nyomta el a szabad társulást, szabad szót, szabad gondolatot; egy értetlen kicsinyes és gyűlölködő idegen kormány inkább furfanggal, kitérőkkel, elmagyarázásokal és megvesztegetésekkel gyökerében támadta meg az alkotmányos életet és jogokat; egy tehetetlen pénzügyi politika a pénz-értéktelenítések, devalvációk egész sorával anyagilag tette tönkre a nemzetet. Ferenc király alatt, kit kezdetben költőink Titusnak nevezgetnek, az úgynevezett atyáskodásnak ez a politikai erkölcstelensége végkép el akarta némítani az országot, midőn 1812-től kezdve tizenhárom esztendeig többé országgyűlést nem tartott. És a jogaiban elnyomott, vagyonából kiforgatott nemzet, melynek kormányszékei mind át voltak hatva a bécsi szellemtől s csak a megyéken támadt fel olykor-olykor egy kis szabadabb szellő: kezdett elernyedni s alig hasonlított valaha meghódított és végét váró nemzethez jobban, mint ez évtizedekben.
A Hajnal allegoriája.
(Az Aurora első címképe. 1823.)
