A mulandóság eszméje Petőfi költészetében
A mulandóság eszméje Petőfi költészetében
Petőfi az emberi lét rejtelmeibe is mélyre ható pillantást vetett. Van valami sajátságos hajlama az emberi lét mulandóságán elmerengeni. Ilyenkor az idők változását képzeletében összeszorítja és gyorsan áttekinti, a mai nap esetlegességét az örökkévalóság színe alatt (sub soecie aetermitatis) szemléli. Az idő korlátai egy percre ledőlnek és a jelen méltán a jövő szemébe néz. Rövid példája ennek a jövőbe merengő iránynak következő költeménye:
Még alig volt reggel, már megint este van.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig Juliskám, hogy megismerkedtünk
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig volt tavasz, már megint itt a tél.
Még alig Juliskám, hogy megismerkedtünk
S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.
Még alig hogy játszánk apáink térdén s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.*
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.*
Hasonló gondolkozás van ezekben. Elvándorol a madár, Szép kedvesem, Mulandóság, Fövényszem, harmatcsepp.
De nemcsak a saját jövőjét szereti ilykép átpillantani, hanem az emberiség sorsát is:
Dicsőséged, neved maradjon? Hol?!
A nép is elvesz, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted.
Tenger volt egykor s újra az lehet.
S e föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
A nép is elvesz, melyhez tartozol.
Az ország, melyben most él nemzeted.
Tenger volt egykor s újra az lehet.
S e föld is semmiségbe oszlik el.
Kevély ember, miben kevélykedel?
Sőt nemcsak az emberiség sorsán tünődik, hanem izgatott képzelettel az egész világegyetem végét látja maga előtt: látja, hogy a mindenség fergetegje meghasítja az eget és átdobja a hasadékon földgolyónkat, s mint most az eső és hó esik, esnek akkor majd a csillagok és folynak csillagpatakok! (Ha jőne oly nagy fergeteg. – Elmém sokat gondolkodik.)
A jelen és vele szemben a jövőnek sejtése: szerelmi mámora, a koltói várkert szépsége és vele szemben korai halála, feleségének hűtlensége: ez tűnik elénk a Szeptember végén című költeményben is.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Ülj hitvesem, ülj, az ölembe ide,
Ki most fejedet keblemre tevéd le
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Ülj hitvesem, ülj, az ölembe ide,
Ki most fejedet keblemre tevéd le
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
A lírának általán három főtárgya van: a szerelem, a természet és a halál. E három örök főmotivum folyik össze méla sejtelemmel a Szeptember végében. A természetből kiindúlva a halál gondolatán át a szerelemhez jut Petőfi e költeményében, mely talán Arany Tetemre hivás balladájával együtt a magyar költészet legelső remeke.*
Ugyancsak Koltóról, a hol Petőfi Szeptember végént írta, szintén a mézeshetek alatt hasonló szellemben írja egyik levelében az idők folyását áttekintve: »Az idő halad, gyorsan! gyorsan! a virágok már elhervadtak, hidegek kezdenek lenni. Az idő halad, olly vén házas vagyok már! Maholnap talán már bölcső jön a házba, s utána nemsokára koporsó. Egyebet nem teszünk, csak születünk és halunk.«
| PETŐFINÉ SZENDREI JÚLIA. (1848.). | PETŐFI SÁNDOR. (1848.) |
