A magyar politikai szónoklat története
A magyar politikai szónoklat története
A nemzeti önállóság korában a köztanácskozás nyelve, természetesen, csak magyar lehetett. Az egyetlen emlék, mely e korból ránk maradt, Szilágyi Mihálynak a pesti gyűlésen tartott beszéde (1458) öcscsének, Mátyásnak megválasztása érdekében, s az is idegen nyelven följegyezve. Az első és utolsó igazi nagy szónok ebből a korból, a kiről tudunk, a ki szónoklatával hatalommal tette magát s döntőleg folyt be hazája sorsának intézésébe a legválságosabb időkben (s a kinek szereplése oly csodálatosan hasonlít háromszáz évvel későbbi utódjáéhoz, Kossuthéhoz): Verbőczy István vala. Valódi izgató politikai szónok; a köznemesség bálványa; ennek vezére az oligarchák elleni harcban; a nemzeti önállóság hatalmas védője, ki az 1505-iki rákosi gyűlésen pártjával elhatároztatja, hogy ha Ulászló fiutód nélkül hal meg, csak a nemzet véréből való királyt fognak választani; az 1525-iki hatvani országgyűlésen pártját ismét diadalra juttatja; s a székesfehérvári gyűlésen (1526. nov.) annak politikai hitvallását, Zápolya megválasztásával, keresztül is viszi. Beszédei, melyeknek csak hatását látjuk az eszményekben, fájdalom, mind elvesztek; egyedül az általa fogalmazott »rákosi végzés« vagy szerződés-levélből következtethetünk gondolat-menetére s okoskodás-módjára. A XVII. század vezérlő politikusainak, Pázmánynak s a két Eszterházynak (Miklós és Pál) politikai beszédei szintén mind elvesztek, csak Wesselényi Ferenc nádornak őrizte meg egy-két beszédét számunkra az idő, a melyek azonban, összehasonlítva például Zrinyi Miklós prózájával (»Ne bántsd a magyart«) határozott hanyatlást mutatnak. Egyszeű szépségével, komoly, néhol fenséges páthoszával ma is hat ránk II. Rákóczi Ferencnek a gyömrői táborban, csüggedő katonáihoz tartott beszéde (1705. júl. 5.), melyet a Kazinczyak levéltára őrzött meg. Azután jött a latin kor, mesterkélt, karakter nélküli prózájával; s őseink még a »pragmatica sanctio« elfogadásáról is latinul tanácskoztak. Az 1790–91-iki országgyűlésen szabadabb a szellem, nagyobb a bátorság, de a nyelv még mindig latin; s az marad a főrendeknél szinte 1830-ig, az alsó táblán pedig 1807-ig majdnem kizárólag.
