Ányos Pál
Ányos Pál
Összeköttetései által ehhez az irányhoz tartozik a borongó szerzetes, ÁNYOS PÁL is, a meghasonlás költészetével. Igazi költő, ki a fájdalomnak, elborulásnak, pesszimizmusnak mélységei és magasságai közt hányódik, mig utoljára saját vallomásaként olyanná lesz, mint a hegyek közt fekvő magános erdők és sivatag pusztaságok, a hol semmi örömkiáltás soha nem hallatszik. 1756-ban, a veszprémmegyei Esztergáron született, mint gyermek a Bakony rengetegében és szakadékai közt álmodozott; s tizenhat esztendős korában pillanati elkeseredésből a Szent Pál rendjébe vonúlt. De fiatalsága természetes követeléseinek és rideg szerzetesi fogadalmainak végzetes összeütközésben mielőbb meghasonlott magával, állásával, az élettel és a világgal: csak az olvasás volt egyetlen menedéke. Mint egyetemi hallgató, a kolostor kertjében el-elmerűlt Bessenyei és Bárnóczy műveibem, Ovidius, Vergilius, Horatius és Lucanus tanúlmányába, és küzködő szívének búja dalokba tört. 1776-ban Barcsay éppen Nagy-Szombaton állomásozott, s Ányos levélileg bemutatta első kisérleteit: vajjon érdemes-e tovább haladnia? A délceg kapitány baráti ölelése és költői felavatása volt a felelet. Ányos lantja ezután meg-megszólal, egyes alkalmi versei meg is jelennek: de leginkbáb csak nyughatatlan vergődéséről zenghet. Ilyen jellemnek nem lehetett egyéb fejlődése, mint a teljes reménytelenség, nem lehetett egyéb nyugodalma, mint a kora elmulás. 1782-ben Székesfehérvárra kerűlt tanítani, de már betegeskedve, megtörve, s két esztendő múlva, 1784-ben Veszprémben elhalálozott.
Ányos Pál aláírása.
