Nyelvrokonság
Nyelvrokonság
Mert a nyelvek is, valamint az emberek, családokba sorakoznak, s egy-egy család tagjai egy-egy közös ősapa utódai. Gondoljunk csak a legismertebb példára: a román nyelvek családjára. Ha összevetjük egymással a francia, spanyol, portugal, olasz és oláh nyelv szavait és nyelvtani alakjait, látjuk, ilyen föltünőleg hasonlítnak egymáshoz. S hogy honnan van e hasonlóság, azt minden mívelt ember tudja: mindezek a nyelvek a régi római nyelvnek, a latinnak származékai, vagy jobban mondva csak újabb alakjai, mert a latin nyelv Olaszországban is, Franciaországban is változott és fejlődött, csakhogy emitt máskép mint amott. De voltak a latin nyelvnek is rokonai: a görög, szanszkrit, perzsa, ősszláv, gót stb. Ezeknek is vannak mindeniknek utódaik s mai utódaik közvetve szintén rokonai a mai román nyelveknek, de már csak távolabbi rokonaik, úgy hogy hasonlóságuk már nem annyira szembeszökő. Vannak tehát a nyelvek rokonságában, mint az emberekében, különböző fokozatok.
A magyar nyelv sem »testvértelen ága nemének,« mint soká hitték, és híresztelték nálunk, ámbár ez a balhit, – ne mondjam babona, – melyet a tudomány rég elitélt, még ma is kisért. Pedig mindjárt az első tudós, a ki a magyar nyelvvel is s a finnel is megismerkedett, FOGEL MÁRTON, hamburgi orvos, már kétszáz évvel ezelőtt fölfödözte, hogy a magyar nyelv szókincse és szerkezete rokon a finn és lapp nyelvével, s már száz esztendejénél több, hogy a lapp nyelvre nézve SAJNOVICS, a többi finn-ugor, vagy a mint eddig egyszerűen nevezni szokták: ugor nyelvekre nézve GYARMATHI SÁMUEL, e rokonságot meggyőzőleg bebizonyította. 1848 óta HUNFALVY PÁL s kivált BUDENZ JÓZSEF a tudománynak teljes világosságát derítették a magyar nyelvrokonság kérdésére, s ma azt mondhatjuk, hogy e tekintetben a kétségre sem oka, sem joga nincsen többé senkinek. – Valamint a hiú ember szégyenli a szegény atyafiságot, úgy berzenkedett a nemzeti hiúság a lapp és vogul halásznépekkel való rokonságunk ellen. De lassanként (mint nemrég egy jeles német nyelvész írta) »büszkeségünk – a tudomány igazságszeretetétől mérsékelve – dicséretes egykedvűséggel megnyugodott ama nem igen előkelő családi összeköttetésekben.« Hiszen a franciák s angolok önérzetének sem árt, hogy nyelvük a cigányokéval rokon. S még ha ama rokonság alapján azt tennők is föl – a minek mindinkább ellenkezője derűl ki az őstörténeti nyomozásokból – hogy őseink a honfoglalás előtt egészen vad barbárok voltak: annál nagyobb dicsőségünkre szolgál, hogy ezer év alatt ennyire haladtunk. Egyébiránt az igazság kedvéért kötelességünk kiemelni, hogy egyik nyelvi rokonunk, a finn nép – bár hadi dicsőségben nem versenyezhet velünk – a míveltségnek s erkölcsi derékségnek oly magas fokán áll, mely a miénkkel nemcsak vetekszik, hanem némely tekintetben fölül is múlja. E derék éjszaki nép atyafisága vaóban tisztességünkre szolgál.
)
A finn-ugor nyelvek családjába a finnen és lappon kivül a következők tartoznak: a vogul és osztyák, a zürjén és votják, a mordvin és cseremisz. S mindezek közül a vogul és az osztyák nyelv áll legközelebb a mienkhez.
A rokonságot legföltünőbben a szók egyezése bizonyítja. A tárgyak, cselekvések, tulajdonságok nevei évezredeken át megmaradnak, ámbár itt-ott némi változással. Cicero kortársai a kezet manus-nak, az orrt nasus-nak hítták, s a mai római is így mondja: mano, naso. Igaz, hogy némely szó idővel elvész a kettévált nyelvnek egyik ágában, míg a másikban megmarad. Az által is növekszik a különbség, hogy idővel minden nyelv több vagy kevesebb idegen elemet fogad magába. De vannak bizonyos fogalomkörök, melyeknek szavai kevésbbé vannak az enyészetnek s az idegen szókkal való elcserélésnek kitéve: így pl. a testrészek s a rokonsági viszonyok elnevezései, a számnevek és névmások. Ezeknek egyezése tehát leghathatósabban bizonyítja két vagy több nyelvnek rokonságát, illetőleg hajdani egységét. Már pedig a magyar s a többi ugor nyelvek közt ez az egyezés valósággal szembeszökő.
