Lantosok és hegedősök
Lantosok és hegedősök
Az énekmondást hivatásszerűen üző versszerzőket kortársaik lantosoknak, hegedősöknek nevezik, sokszor felváltva, néha élesebben megkülönböztetve. Különbözött a hangszerük is; a hegedősöké citera- vagy tamburaféle eszköz volt (a vonós »lengyel hegedű« csak később fordúl elő), a lantosoké tojásdad alakú, hat húrral ellátott lant vagy koboz.* Még inkább megkülönböztette őket tanúltságuk. A hegedős vándor népénekes volt, a lantos pedig képzett ének- és zeneszerző, tehát iskolázott, deákos ember: literatus vagy deák, mint akkor nevezték. Ez magyarázza meg büszkeségöket is – a hegedősökkel szemben.
»A lant elég nagy, tojásdad idomú, markolatos, hat húros hangszer volt. Szava igen szép, tömör, férfias. Első kezdetben csak dalok kiséretéül szolgált ugyan, de már a XVI. század közepén kezdve virtuóz hangszerré nőtte ki magát.« Bartalus István: A magyar palotás zene eredete. Századok, 1892. 2. lap.
Egy XVI. századi lantos.
(A fricsi várkastély párkányzatáról.)
A lantosok, bár verset írnak, nem költői hatásra törekszenek; a minthogy rendesen nem is költők, hanem a középkori latin krónikások utódai, kik lenézik, megvetik a költői képzelemmel szőtt szájhagyományt, csak írott, tehát hitelesnek tartott forrásból merítenek, s akár régi, akár egykorú »lött dologról« énekelnek, az események hű előadását tartják legfőbb céljuknak; de a verses forma és a zenei kíséret költői szárnyat adott hozzá, s ez vitte, terjesztette a nehezebb terhet is. – Mellettük azonban még jó ideig virágzott a népénekesek kora is. Tinódi némi nehezteléssel mondja, hogy »sok hegedős vagyon itt Magyarországban«, nemcsak magyar, hanem más nyelvű is. (A »rác módban« különösen Kármán Demetert dicséri.) Ezek, mint a régibb századi népköltők utódai, – »hegedűszóban mondanak szép mesét,« melyet az őshagyományból éppen ők tartanak fenn s fejlesztenek tovább az által, hogy a régi mondákat új hősökhöz fűzik, megtoldják, kiszinezik; meghatóan szólaltatják meg a szív érzelmeit is; mulattatók, vígságszerzők, azért a főúri s közrenden lévő nép egyaránt kedveli, a világi hívságokat gyűlölő egyházi rend azonban régóta üldözi őket. Ellenben az erkölcsös életre, hazafias tettekre buzdító lantos deákot az egyháziak is szívesen hallgatják, sőt maguk is beállnak ilyen énekszerzőnek. Ezek leírják, kinyomtatják szerzeményeiket, amazok élőszóval tejesztik, s csak kis részük maradt fenn írásban, a többi elvegyűlt a népköltészetben vagy végkép feledésbe merűlt; szerzőiket leszorítják a térről a tudós lantosok, s utóbb a cigány zenészek, kik mulattató szerepüket átvették.
