LEGELŐ, LEGELŐJOG, LEGELTETÉSI REND

Full text search

LEGELŐ, LEGELŐJOG, LEGELTETÉSI REND
Az állattartás természetes formája a legeltetés, a füves, fás térségek hasznosítása. Legelő szavunk a legel igéből származik, székely tájnyelvi megfelelője a reglő, ormánsági tájszó a ’ligetes tisztás’-t, legelőt jelentő gyóta.
A legelőtípusok osztályozása több rendező elv szerint történhet:
1. Természeti legelőtípusok.
2. Belső és külső legelők.
3. Téli és nyári legelők.
4. Birtokjogi típusok.
Természeti legelőtípusok
Természeti környezeti adottságok alapján a Kárpát-medencében legalább öt hagyományos legelőtípust kell megkülönböztetnünk. Ezeknek a vegetációja – az eltérő domborzati, éghajlati, talaj- és egyéb adottságoktól függően – erősen különbözik egymástól.
a) Pusztai legelő. Az alföldi ősgyepek mellett ide sorolhatók a 18–19. századi folyószabályozások után különösen elszaporodó szikes legelők és a homokkal, futóhomokkal borított területek. A szikesek különösen a Hortobágyon, Békésben és a Bánságban, a homokos puszták a Nyírségben és a Kiskunságban jellegzetesek. Gyakori fűfélék: szikfű, szőrfű, rozsnok, csenkesz. A földművelésben gyengén hasznosíthatók, ezért is maradtak meg legelőnek csaknem napjainkig. Legelőnek is gyengék, leginkább juhászattal hasznosíthatók (Baskay Tóth B. 1966: 125–127; Paládi-Kovács A. 1979a: 62–68).
607b) Rétségi, vizenyős legelő. Rétségek, mocsárszélek, folyóárterek legelőféléje. Növényzete dús, de túlsúlyban vannak közte a savanyú, kevésbé értékes fűfélék. Kaszálónak és téli legelőnek is hasznosítható. Szénáját, füvét főként lovakkal etették, ezért a Hanság, a Duna-ártér s más vizenyős területek lótartása többnyire jelentős volt. Juhra a vizenyős legelő veszélyekkel jár (mételykór), de réti sertéstartással egykor jól tudták hasznosítani.
c) Erdei legelő. A lombos erdők övezetének jellegzetes téli-nyári legelője. Különösen a tölgyesekben, kevert lombú erdőkben és tisztásokon jelentős, ahol bőven van aljnövényzet. Középhegységi, dombsági tájakon a marha-, a juh- és a sertéstartásban egyaránt hasznosították (Dunántúl, Felföld). Egykor az Alföldön is több erdei legelő volt, s az alföldi erdők megfogyatkozását jórészt a legeltetés, a kaszálás és az állatteleltetéssel járó terhelés okozta.
d) Havasi legelő. Általában véve 800 méternél magasabban fekvő gyepes terület. Flórája gazdag, dús, füvei a tejelválasztásra kedvező hatásúak. Szarvasmarha- és juhlegelőnek egyaránt kiváló. Téli legelőnek azonban a nagy hó miatt alkalmatlan. Síksági neveltetésű marha többnyire nehezen szokja meg a havasi legelő füveit, vizét stb. (például a Tisza árteréről a Bükk-fennsíkra nyáron felhajtott tinók). Különösen fontos a Székelyföldön és más erdélyi csoportok gazdálkodásában (gyimesi és hét-falusi csángók, Máramaros, Szatmár, Kalotaszeg, Fekete-Körös völgye).
e) Parlag, ugar, tarló. Időszakonként legelőként hasznosítanak mezőgazdaságilag művelt területeket is. Ezeknek a faluhoz közeli legelőknek az 1960–1970-es évekig fontos szerepük volt a legeltetés éves ciklusában. A parlagoló földművelés rendszerében a parlag éveken át kaszálóként, legelőként szolgált. Két- és háromnyomásos gazdálkodás esetén a művelt határ fekete ugarnak következő fele vagy harmada egy évig szintén legelőnek szolgált. A tarlót többnyire augusztus 20-a és november eleje között legeltették, azaz a hordás befejezése és az őszi szántás elkezdése közötti időszakban. Tél végén, tavasszal több-kevesebb rendszerességgel legeltették a zöldelő őszi vetéseket is. A legeltetés hozzájárult a gyomnövények kipusztításához és szolgálta a szántóművelés körébe tartozó földek trágyázását is (kosarazás, hálatás, állítás, telkesítés).
A természeti legelőtípusok közül természetesen csak 2–3 létezett egy-egy település határában. Például a Kiskunságban két fontos legelőfajta volt: a rétes, vizenyős legelő és a pusztai (homokbuckás) legelő. Debrecen hatalmas határában a pusztai (hortobágyi) legelő mellett a rétes, semlyékes legelőnek és a várostól keletre elterülő erdei legelőnek is fontos szerepe volt (Tálasi I. 1936b: 37–38; Balogh I. 1938).
Belső és külső legelők
Ez a legelő- és határhasználati rendszer főként a nagy határú alföldi településekhez kapcsolható, de némi módosulással a középhegységek és a havasok vidékén is fellelhető. Alföldi „kertes települések” határában az ólas kertek gyűrűje után a belső legelő övezete következett. Azon éltek a fejős juhnyájak és a „város alatti” esztrengák juhászai, oda járt ki naponta a csorda, az anyakocákból és a malacokból 608álló csürhe, ott legelt a szárazmalmok lovaiból szerveződött őrlős ménes, ott legeltették esténként és pihenőnapokon az igás ökrök, fogatolt lovak falkáit.
A külső legelőn élt a növendék jószág többsége, a tőkemarha, a szilaj ménes és gulya, ott legeltek a meddő- és ürüjuhok elterülő nyájai, s a posványos, semlyékes helyeket kereső disznókondák. Tavasztól őszig kinn éltek pásztoraikkal, s a gazdák csak időnként látogattak ki hozzájuk. Míg a belső legelők a település szélén terültek el, a külső legelők egyike-másika igencsak távol esett. Kunszentmiklós pusztái, külső legelői közül Orgovány 50, Szank 80 km-re volt a várostól. Kiskunlacháza külső legelői közül Móricgát Kecskemét és Bugac szomszédságában, de Lacházától légvonalban is legalább 100 km távolságban terült el. Debrecen külső legelői a Tiszáig terjedtek. Szeged, Kecskemét, Vásárhely, a jász, a kun és a hajdú városok pusztái, külső legelői között is akadtak napi járóföldre elterülők. A 18. században, az alföldi pusztabérletek virágkorában, jobbágyközségek bérelt, külső legelői is olykor napi járásra voltak a falutól. Párhuzamba állítható ezzel a havasi legeltetést folytató erdélyi, kárpáti települések gyakorlata, sőt a középhegységek bérelt, majd vásárolt legelőin folyó „nyaraltatás” (például a Bükkben, a Gömör-Tornai karsztvidéken).
Téli és nyári legelők
Eleink századokon át, a szigorú erdőtörvények bevezetéséig és a 19. századi nagy ármentesítő és lecsapoló munkálatokig fenntartották a téli és nyári legelők rendszerét. Az Alföldön a 16–17. században is elkülönültek a nyaraló és telelő puszták, szállások (Takáts S. 1961: 217–218). Téli legelőnek tartalékoltak, „tilalmasba tettek” olyan belső legelőket, kaszálókat is, amelyeken a város közelében tarthatták a telelő jószág értékesebb részét.
Megnövekedett a téli legelők szerepe aszályos éveket követően, amikor kevesebb szénát lehetett felhalmozni. Ilyen években az aszálytól kevésbé sújtott rétségek, lápok, árterek nagyobb térségek állatállományának telelését segítették elő. 1863 aszályos éve után a Rétköz, a Bodrogköz és az Ecsedi-láp vidékére húzódtak a Nagykunság és a Hajdúság gulyái, sőt ménesei és nyájdisznói is (Szabadfalvi J. 1970a: 112–113). A folyók árterei, galériaerdei, a lápok és mocsárszélek havas teleken is nyújtottak némi táplálékot a „szilaj”, külterjes módon tartott jószág számára. Nem ok nélkül húzódtak télen a folyók mellé a nomád népek és Dél-Európa transzhumáló nyájai. A 18. században még sok erdélyi purzsás is a Tiszántúlon és Bánságban bérelt téli legelőt. A 19–20. században téli marhalegelő lett a földeken hagyott tengeriszár, juhlegelő a kint maradt káposztatorzsa.
Téli legelőnek használták, s nem csupán sertéskondákkal járták, a makktermő tölgyeseket, bükkösöket. Debrecen telelő szállásainak zöme a várostól keletre elterülő erdőségekben volt, s az Alföld más vidékein is teleltettek erdők hajlatában mind a Tisza, mind a Duna mellékén. Középhegységi, dombsági tájak (Dunántúl, Felföld, Erdély) téli legelői szintén az erdőségekben, kisebb részt a folyók árterein voltak.
A téli legelők az Alföldön az ármentesítések, lecsapolások és a puszták felosztása folytán a 20. század elejéig eltűntek. Ezt követően a jószág télen beszorult a faluba vagy a tanyákra. Az 1898. évi erdőtörvény lassacskán visszaszorította az erdei teleltetést, 609a lombtakarmány (csereszéna, frunza) készítését és a rügyező, bimbózó faágak legeltetését is.
A nyaraltatás „nyári legelőt” bérlő falvak vagy kisebb paraszti közösségek gyakorlataként, illetve nyári haszonbérletre átadott jószágok (főként juhfalkák) formájában az 1880–1960 közötti évtizedekben is létezett (Paládi-Kovács A. 1965: 48).

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi