A MOLNÁROK JÖVEDELME ÉS KERESETI VISZONYAI

Full text search

A MOLNÁROK JÖVEDELME ÉS KERESETI VISZONYAI
A malomjövedelem a vámból származott, aminek a mértékét mindig hatósági előírás szabályozta. A Jász-Kun Kerületben a 19. század első évtizedeiben sűrűn változott a vámszedés mértéke: 1799-ben az őrölnivaló 13. részét, 1810-ben 12. részét, 1816-ban 18. részét, 1817-ben 13. részét, 1838-ban 11. részét vehették vámul. Szük esztendőben a malmosgazdák kérelmezték a vám emelését, hogy a kevés őrleményből megélhessenek. A hagyományos malomtípusok eltűnése előtti fél évszázadban a vámrészesedés így állandósult: gabonafélékből 10. rész, darálnivalóból 12. rész, kásából 7. rész illette a malmosgazdát (Nagy Czirok 1959: 28). A tulajdonos – gyakori elnevezéssel mónárgazda – ebből adta meg a molnár részesedését. Debrecen város malmában 1690-ben „része a malommesternek és molnárnak a vámból minden negyedik véka; minden sátoros ünnepekre pedig két-két véka, a többi a városé” (Takács 1961: 123). Félegyháza tanácsa 1829-ben úgy rendelkezett: „… valamint a Száraz, úgy a Szél Malmokban is a molnárok a Vámbul Molnár rész fejében, mind az őszi, mind pedig a tavaszibul 4-ik vékát szedjék” (Gaál 1951). A rév-komáromi vízimolnárok 18. századi céhszabályzata pedig így fogalmaz: „A malomban álló Molnárnak esztendőbéli fizetése lészen 8 forint, egy pár csizma … Az őrlésbeli jószágból és jövedelemből pediglen az Molnár malmos gazdájával … az régi bévett szokás szerint, harmados lészen, a malompor pedig egészen a Molnáré lészen” (Kecskés 1978: 63).
A vámos molnárok tehát a malom vámkeresetének egynegyed részét, a hajómolnárok jobbára egyharmadát kapták. A molnárok „hites emberek” voltak, vagyis esküt kellett tenniük, amiben az is szerepelt, hogy a vámmal tisztességesen elszámolnak (18. századi eskümintájukat közli Bálint 1977: 209). A lopáson fogott molnárt azzal büntették, hogy a piactéren, a tömeg szeme láttára, a faszamárra ültették. A megszégyenítő büntetőeszközt II. József rendelkezése tiltotta el. A századforduló táján a szélmolnár vámrészesedésén felül természetbeni lakást, 1–1,5 hold földet, szabad baromfi- és fias sertéstartást, 1 kocsi szalmát is kapott (Nagy Czirok 1959: 30), ami azt mutatja, hogy a szélmalmok hanyatlása idején a malmosgazdák több juttatással igyekeztek a molnárokat magukhoz csábítani.
206Amíg volt őrnivaló, a molnár családja megélt a vámrészesedésből és a malomban adódó mellékkeresetből. A malompor, vagyis szétporló liszt- és dercehulladék lehetővé tette, hogy annyi disznót hizlaljon, amiből eladásra is jut. A legkülönb hízók többnyire a molnárok háza tájáról kerültek ki. A 16–17. században bevett szokás volt, hogy a molnárnak bizonyos számú sertést kellett a földesúr számára hizlalnia: rendszerint annyi sertést, ahány kerékre járt a malom (Takács 1961: 122; Holub 1963). Ezt a szolgáltatást a malompor fölhasználásával teljesítették. Városszéli tavakban a molnárnék az átlagosnál több libát, kacsát is nevelhettek. A jó és tisztességes molnárnak ősszel, amikor sok volt az őrnivaló, bort, pálinkát, tojást, szűzdohányt stb. vittek az őrletők, ami kiegészítette keresetét.
A századforduló tájára, amikorra a szélmalmok és a még működő szárazmalmok, vízimalmok forgalma igen megcsappant, a legtöbb malom a benne dolgozó molnár tulajdonába került, így a lecsökkent vámjövedelem nem osztódott, mint korábban. Ideig-óráig ez is meghosszabbította a hagyományos malomtípusok életét.
Az utolsó ráckevei hajómalmot századunkban négy család birtokolta, és a molnár családja, a malom egynegyedének birtokosa megélt a jövedelem egynegyed részéből (Solymos E. gy. 1961). Ez a példa rávilágít a korszerűsített malom kedvező jövedelmezőségére. A 19. század végén Győrött egy jól kezelt hajómalom vámkeresete nyolc hónap alatt 350 mérő (átszámítva 88 mázsa) gabona, aminek 65-70%-a búza, 15–20%-a rozs, 10-20%-a árpa és kukorica volt (Mucsi 1960: 80). Ennek egyharmada volt a molnárok keresete.
Az 1860–1880-as években egy jó menetelű dunai hajómalomban két molnárlegény és két inas dolgozott. Egyszerre egy legény és egy inas volt munkában és 24 óránként váltották egymást. Győrött a molnárgazda három legényt is alkalmazott: az öreg- vagy első legényt, a második legényt vagy kislegényt, a főjáró legényt, s mellettük egy, lógósnak is nevezett inas dolgozott. Az öreglegény volt a felelős az őrlésért, és télen neki kellett rendbe hoznia a malom szerkezetét, a kislegény is részt vett az őrlésben, és az ő feladata volt a főzés, a főjáró legény rakta meg a dereglyét és szállította az őrölnivalót a malomba, az inas pedig a dereglyét húzó lovat vezette. A legénynek a molnárrész egyharmada, tehát a vámkereset kilencedrésze jutott, s a megbízható öreglegénynek adott a gazda „részen felül” 6-12 mérő gabonát. A legényfogadás István napján (december 26.) történt, és utána a gazda megvendégelte a molnárlegényeket (Mucsi 1960: 80).
A század végén az említett körülmények miatt már nem volt lehetőség két-három molnár alkalmazására, csak a szárazmalmot és szélmalmot is birtokló alföldi malmosgazdák fogadtak két molnárt. Kisebb vízimalomban, például egykerekű patakmalomban mindig is egy molnár őrölt. Az ilyen malmokban a molnárné is elsajátította az őrlést, hogy férjének segíteni tudjon, ha az csúvározott, vagy éppen lepihent. A molnároknak segítségére voltak felnövő fiai is, akik ezáltal belenevelődtek a mesterségbe.
A molnármesterek birtokában lévő száraz- és szélmalmokban a 19. század végén alkalmazott segédek lakást, teljes ellátást, 10–30 forint havi bért kaptak, némelyikük kevés gabonát vagy lisztet is kialkudott (Nagy Czirok 1959: 12).
Előfordult, hogy a parasztgazda és az a jobb módú molnár, aki már elöregedett és nem volt a családjában segítsége, kiadta a malmát haszonbérbe. A századfordulón a szárazmalom évi haszonbére 120–150 forint volt, a szélmalomé – a malom nagyságától és fekvésétől függően – 120–300 forint között váltakozott. A haszonbérlő önállóbb volt, mint a vámos molnár, és ha értette a mesterségét, s malmához édesgette az őrletőket, nagyobb jövedelemre tett szert (Nagy Czirok 1959: 31).
207Legtöbb molnár, mint ügyes faragó, ácsmunkával, barkácsolással is keresethez jutott.
Több forrás szerint a szombati őrlés, néhol a szombat esti harangozástól vasárnap estéig őrölt gabona vámjövedelme az egyházat, illetőleg a plébániát illette. Az egyháznak ezt a középkori eredetű jogát sabbathalisnak nevezték (Csatkai 1956; Takács 1961: 122; Kiss A. 1978: 271).

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi