A SZŐLŐSKERTEK EGYÉB ÉPÜLETEI
A SZŐLŐSKERTEK EGYÉB ÉPÜLETEI
Mint az intenzíven művelt kapáskultúrák területei, a szőlőhegyek és kertek kőgátakkal, földhányásokkal, árkokkal, rakott venyige- és sövénykerítésekkel vagy trágyából épített garádjákkal voltak körülvéve (Varga Gy. 1974: 435–442). A gyepűkkel és mezsgyékkel védett területre hegy- vagy kertkapun lehetett bejutni. A gyepűk és utak éves karbantartásáról már a 15. századtól a hegyközségi rendeletek és városi statútumok rendelkeztek. A szőlőhegyek belső épített környezetét alkották különösen a középhegységi területeken a kőből rakott teraszok és lépcsők, vízelvezető árkok, valamint a talajerózió által lehordott föld felfogására szolgáló liktorvermek (Balassa I. 1991: 76–91). A szőlőhegyeken mindenütt ástak kutakat, a forrásokat hasznosították, s a csapó esőt, illetve rétegvizet tókában fogták fel.
Főként a hegyi szórványtelepülések tartozéka volt a szőlőhegyi kápolna és a belső úttalálkozásoknál épített kőkereszt, melyek a barokk katolicizmus építési gyakorlatát tükrözték. E 18–20. századi objektumokhoz búcsút jártak a szőlőhegyi védőszentek emléknapján (Ambrózy Á. 1933; L. Imre M. 1991).
A szőlőskertek legegyszerűbb, ideiglenes, sokszor felmenő fal nélküli építményeit azért készítették, hogy esőtől védjen, munkaeszközöket tároljanak benne. Az egyterű, tüzelő nélküli, néha földbe süllyesztett építményeket szükséganyagokkal (szőlővenyige, sás, fű, nád) fedték. A szőlőkunyhók alaprajza a Tiszántúlon lehetett körmetszetű, tetején összekötött karóvázzal vagy téglány formán földre állított nyeregtetővel (Dám L. 1979: 270–272). A Duna–Tisza közén a földbe süllyesztett gugyec vagy földbeputri tetőszerkezetét ágasokra állított szelemenek tartották (Novák L. 1975: 253). Hasonló építményeket Erdélyben kalibának, illetve kolnának neveztek.
A felszíni bortárolás területein, a Dunántúl nyugati részén és az Alföldön a 18. század második felétől a szőlőhegyek tartozékai voltak a felmenő falú, egyhelyiséges, többfunkciós épületek, a kunyhók. Ezek az épületek szerszámos kamrák és ideiglenes tartózkodó helyek voltak, s a nagytáji építési gyakorlatnak megfelelő, egyszerű épületszerkezetekkel, nyílt tüzelőkkel készültek. Ezek sorába tartozott a boronafalú, csonkatornyos tetejű nyugat-dunántúli hajlék, a Balaton-felvidéki kőfalú kunyhó, továbbá a tolnai Sárköz földfalú, sarokpadkás, nyílt tüzelős tanyája. A sárfal különböző technikáival készültek a Duna–Tisza köz és a Tiszazug szőlőskerti gunyhói szelemenes tetőszerkezettel. A Tiszántúlon és az Érmelléken maradtak meg legnagyobb számban a szőlőskerti pajták, melyek fala sövényből és földből készült, s bennük tüzelőpadka, füstfogó deszka, illetve szabadkéményes füstelvezetés is megtalálható. A hajdúsági és bihari pajták egy része nyitott vagy zárt tornácos változatban épült sárpadkákkal. Az osztatlan épületek ajtaja általában a rövid oldalról nyílt (Varga Gy. 1974: 447–462).
