BAJUSZ
BAJUSZ
Herman Ottó a bajusz történetét felvázolva említette, hogy a magyarság a bajuszából éppen olyan kultuszt csinált, mint a török a szakállából, és századunk fordulóján különféle foglalkozási körökre és hazai nemzetiségekre is utaló 26 bajuszformát sikerült megkülönböztetnie (Herman O. 1906: 30).
A bajusz ugyan rendszerint együtt járt a szakállal, de amikor szakállát már mindenki borotválta, bajuszukat akkor is meghagyták a magyarok. A 18. században, a felvilágosultnak számító körökben vált először általánossá az arc teljes borotválása. A bajusz azonban olyannyira eggyé vált a „magyar” és a katona fogalmával, hogy 1774-ben, a katonaság külsejének németesítésekor, a magyar tisztek nem akarták bajuszukat leberet-váltatni, ami „miá sokon arestumut is szenvedtek” (Rettegi Gy. 1970: 324). A polgári életben, így Túrkevén 1777-ben, városi törvényekkel üldözték a bajuszviseletet (Györffy I. 1937: 121), de csak hellyel-közzel sikerült ideiglenesen háttérbe szorítani. A 18–19. század fordulóján igencsak elvétve akadt „bajusztalan kopár képű” (Schram F. 1964: 14). 713Sőt, attól kezdve, hogy jelentkezett, meghagyták a „pölhödző” bajszot. Ez aztán kifejlődhetett az Apor Péter által körülírt torzas, borzas, torzonborz vagy a Nagykunságban emlegetett ráncos bajusszá, de gyakoribb volt a nyírott, metszett. A 18. század második felében a hosszas, sudaras bajszot „meg kenve és karikára fatsarva” idomították (Schram F. 1964: 14–15), orsóval, madzaggal gyűrűre, „kunkorgóra kikacskarították” (Györffy I. 1956: 24). Az ilyen csákó, pörge, nyalka bajuszt országszerte kedvelték. Hetésben a hosszúra pedert bajusz végén egy kis pamatocskát hagytak. A hegyes bajusz népszerűségének hátterében a 18. századi nemesek és katonák bajuszformája állt, amelyet az 1830-as évekre kimondottan magyarosnak tartottak.
A kulimázzal (Szentes), faggyúval, viasszal kifent hosszú bajusz nemcsak egyenes, sodró, sugár, hanem ritkábban kajla, csüngő, nagy harcsabajusz is lehetett. Ez a lehajló konya (Nógrád m.) századunk elején már csak az öregekhez illett.
A férfiékességeket ápoló borbélyok a magyar mezővárosok, falvak fontos polgárai voltak. Debrecenben már a 16. században céhet alapítottak (Zoltai L. 1938: 75). Amellett, hogy a műhelyükbe betérőket nyírták, igazították, az előre fizetett „esztendei beretválást” hetente kétszer a tehetősebbje házánál végezték (SzML 1812. Jász és Két-Kun Kerület).
