MÁRTÁS

Full text search

MÁRTÁS
Az újkori parasztkonyhán a mártás egyrészt levesben főtt, külön az asztalra kerülő húshoz (friss és füstölt) járó, másrészt önállóan is tálalt étel. A 18. század végétől, amikor a lakodalmi leírások kezdődnek, tormamártás a levesben főtt húshoz (marha, baromfi) az ételsor szilárd eleme nagy területen. Ebben a szerepben torma maradt a legfontosabb mártás a következő századfordulóig. Paradicsommártás a magasabb társadalmi rétegeknél az 1790-es években bukkant fel először idehaza (Hoffmannsegg, J. C. 1800/1887: 35), s csak három generációval később, az 1890-es évek elején a parasztoknál (Baksay S. 1891: 87). Az utóbbi környezetben a tormamártás alternatívájaként, lakodalmi étrenden. Paraszti használata a századfordulóra Nyugat-Dunántúltól Erdélyig mindenütt elkezdődött. A következő évtizedekben a sok évszázados tormát háttérbe szorítva a parasztlakodalom leggyakoribb mártása lett.
Az e csoportba tartozó ételek elnevezéséből a mártás szó gyakran hiányzott. A tormamártás neve a Kisalföldön például ides tormás/tejes tormás. Nem volt édesített étel, nevében az „édes” jelző a nem főzött, ecetes tormától való megkülönböztetést szolgálja. Ezt az ételt az 1880-as évekig ugyanott lakodalomban a főtt hústól elkülönült étrendi helyen önálló ételként is tálalták. Más alkalommal az Őrségben is ették önállóan, kenyérrel. 507A nagy múltú tormamártás régi vonásai közül megőrizte azt a sajátosságát, hogy nem rántással csinálták. A paradicsommártás ezzel szemben rendszeresen rántással készült. A tormamártás országszerte előfordult más ünnepi étrendeken és vasárnap is, ha húslevest főztek; disznóölés utáni hetekben hétköznap is, amikor zsíros húsokat ettek. Neve, a tormás, helyenként a mártás neve lett általában vagy későbbi formáké, amikor a tormamártást már nem csinálták. (Alsóőrön a lakodalmi almás és zsemlemártás neve tormás, a Kisalföldön a torma nélküli fehér mártás neve tormás.)
A századfordulón a régi torma és az éppen divatba jövő paradicsom mellett egyéb zöldség-, gyümölcs- és fűszeres mártások is szokásosak. Ezek többsége elsősorban mindennapi étel, csak olykor került a torma helyén nagyünnepi lakodalmi szerepbe. Így Nyugat-Dunántúltól Erdélyig felbukkan lakodalmi hagyma- esetleg fokhagymamártás. Ezek régi stílusú, fűszerpaprika nélkül készült fehér mártások. Használatuk gyakoribb volt a köznapokon, amikor főként füstölt húshoz ették. Volt csalán-, sóska-, uborka-, rebarbara- és gombamártás. A vadsóskát egyenesen valamennyi mártás közül a legismertebbnek jelzik a Palócföldön. A gyümölcsmártások többnyire savanyú gyümölcsből, almából, somból, később meggyből készültek helyenként, a zöldségmártásoknál ritkábban. Aszalt szilvából tejfellel habarva ugyancsak előfordult mártás szerepű étel. Lisztes-tejes/tejfölös alapanyagból, illatos fűszernövényeket belefőzve készült a nyugat-dunán-túli rozmaringos, a székelyföldi tárkonyos, helyenként pedig petrezselymes mártás. A rozmaringos lakodalomban is igen kedvelt étel, azután is így nevezték, hogy a belefőzött rozmaringágacskák elmaradtak. Fűszerpaprika színesítette azt a Nyugat-Dunántúlon az 1900-as években divatba jött, paprikás nevű hagymás mártást, amelyet lakodalomban kezdetben külön tálaltak a levesben főtt húshoz, később pedig már a mártásban benne a főtt baromfit. Köznapon hús nélkül is közönséges étel. Csak a Nyugat-Dunántúlon szokásos a századfordulón – lakodalomban is – a zsemlemártás.
A mártások szerepe hústalan köznapokon, amikor kenyérrel ették, nem vált el élesen a főzelékekétől. Így lehetséges, hogy helyenként a babfőzeléket is mártónak nevezték, a mártóételek közé sorolták. Jobban körvonalazódik a mártás ételcsoport levesben főtt friss vagy füstölt húshoz tálalva, akár ünnepen, akár hétköznapon.
A mártás nem létszükséglet, használata főtt húshoz az emelkedett táplálkozáskultúra vonása. A mártások újkori használatáról a legjobb területi áttekintéssel az 1900 körül szokásos lakodalmi mártások tekintetében rendelkezünk a Magyar Néprajzi Atlasz anyaga alapján (VII. 440. térkép). Ekkor mártás a lakodalomban az egész nyelvterületen szokásos, de míg annak nyugati harmadán csaknem mindenütt következetesen, a középső és keleti területeken csak foltokban. Az Alföld tekintetében van elegendő 19. századi anyag annak a következtetésnek a levonásához, hogy ott a lakodalmi mártás korábban szokásos volt, és a késő 19. század óta fokozatosan marad el. Ezzel szemben az Alföldtől északra és Erdély nagy részén az látszik valószínűnek, hogy mártással tálalt főtt hús a lakodalomban a 19. században sem volt. Mint láttuk, Palócföldön sokfelé a 19. század végéig hiányzott az édes húsleves, a savanyú leves húsa pedig nem volt külön fogás. Az édes húsleves bevezetésével annak húsát második fogásként inkább savanyúsággal (cékla) ették. A lakodalmi mártás választéka a legváltozatosabb a századfordulón a Nyugat-Dunántúlon volt.
Az újkorban a mártás a parasztoknál végül is elsősorban ünnepi alkalmak étele, amelynek uralkodó változata a 20. század kezdetéig a régi tormamártás maradt.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi