VI. TÉLI SZÁLLÁSON. – 1710. januárius–márczius. –
VI.
TÉLI SZÁLLÁSON.
– 1710. januárius–márczius. –
TÉLI SZÁLLÁSON.
– 1710. januárius–márczius. –
A LENGYELEK és a svédek a magyarok egy részével együtt a császáriak üldözését sürgették; a fejedelem azonban nem akart mindent koczkáztatni. A hadak pihentetése, az elszéledtek összeszedése s az idegen hadak zsoldjának összegyűjtése végett 1710. januárius 2-ikán a nógrádi Gutáról a Galga völgyén levezette katonáit Pest vármegyébe s Mácsán és a szomszédos falvakban szállásolta el. Ő maga 24–31. közt szintén a közelben, Aszód mellett, Hévizen szállásolt.* Innen szemmel tarthatta Budát, Pestet, Váczot s erőt meríthetett Gyöngyös, Hatvan, Jászberény felől. «Mi is úgy elénekelhetnők a Te Deum laudamust – írta innen Esterházy Antalnak* – mint a franczia az elmult nyári harczáért; mert az Isten jóvoltából mind magunk nemzetbeli hadainknak, mind az idegen nemzeteknek nemhogy megfogyott volna, de növekedett a szívök s el sem oszlott; s ha az ellenség megint összevervén magát, reánk akarna jönni, a harczot kerülni nem fogjuk.»
Beniczky, 231.
1710 januárius 21. Arch. R. III. 10.
A romhányi csata a nemzetet meggyőzhette, hogy a német ellen rendes hadsereg nélkűl nem boldogúlhat. Kiegészíteni törekedett tehát rendes ezredeit és pedig – költségkímélésből – olyképp, hogy elbocsássa azokat a mezei hadakat, a melyek harczolni nem tudnak s tanúlni nem akarnak. Szerette volna szaporítani a svéd-lengyel csapatok számát is; de a svédek nagyon megütköztek a magyarok romhányi ok nélkűl való megszaladásán. A kedvetlen tisztek vonakodtak mindenféle szolgálattól s elbocsátásukat kérték; csak pénzzel tarthatta vissza őket.* A lengyeleket és a rendes csapatokat Érsekújvár megsegítésére s a Vágon túl való hadműveletek támogatására Esterházy Antal hadtestéhez küldvén, ő maga a svédekkel a Tápió-Zagyva közébe, a «Kátákra» ment, vagyis februárius 2-ikán Szentmártonkátán ütötte föl főhadiszállását.* Itt akart «fülelni», míg az ellenség valahová, különösen Érsekújvár alá menni nem kényszeríti.* Meghagyta Esterházynak, hogy töltse meg az érsekújvári éléstárakat; de a tábornok haditanácsa ott kezdte a dolgot, a hol a fejedelem végezni kívánta* s februárius 8-án 1400 hajdúval, ágyúkkal és mozsarakkal a vártól jó két állomásra, a vármegye északi felében levő Tavarnok ellen indúlt. Száz némettől könnyen elfoglalt 500 hordó lisztet, de elég szekere nem lévén, csak egy részét rakathatta fel. Ezt Riviere be is vitette a várba a gyalogsággal, a lovasság azonban Egerszegnél (az első hírek szerint Szőllősnél) csak bajosan vághatta magát keresztül. Ezúttal a lengyelek viselkedtek rosszúl s nagyon megcsappant az a hiúságuk, a mely romhányi vitézségük óta nagyranőtt.* Grudzsinszkij tábornokkal csak néhányan tették meg kötelességüket.* A fejedelem azzal vigasztalódott,* hogy «Romhánynál a szegény magyar, most pedig a lengyel vala rossz. Harmadszor mind a kettő jó. Nincs már, mit vessen a szemére egyik a másiknak. De legalább szemben kezdünk lenni az ellenséggel!»
Januárius 31. U. o. III. 13.
U. o. 13–15. és Beniczky, 231.
Februárius 10. Arch. R. III. 19.
Ez ellen a fejedelem nagyon kikelt februárius 12. U. o. 21–24.
Februárius 12., 16., 20. Arch. R. III. 20., 27–8., 31., 41.
Márczius 4. U. o. III. 364.
Februárius 20. U. o. 41.
Hogy szepességi hadai felszabadúljanak, hajlandó lett volna a Szepességet mint semleges területet átengedni Jahnus orosz hadtestének olyképp, hogy Lőcsét is megszállja s a császáriakat oda be ne vigye.* Azonban Andrássy István tábornok Lőcsét már februárius 13-ikán feladta b. Löffelholtz György cs. altábornagynak.* «Boldog Isten – kiáltott fel Rákóczi ugyanaznap, a mikor még csak a feladás szándékáról hallott, – mit gondol Andrássy, hogy az ily dicséretesen kezdett dolgot ily gyalázatosan végzi!…»* Sohasem tudta meg igazán, mi módon történt a németek bejutása. Gyanította, hogy asszony van a dologban: Andrássy kedvese.* Ezt gróf Illésházy Miklós udv. kanczellár meg is nevezi. «Szánja meg az Isten, a sok úri familiát földhöz csapá Rákóczi, Bercsényi – írta még azon évben* Korponay Jánosnénak, Garamszegi Géczy Juliánnának, – de kegyelmed valóban jól szolgála magának Lőcse városának feladásával». Másfélszázad mulva a vár rejtett kis kapujára festve egy integető fehér asszony képét találták. Thaly bizonyította* Jókai regénye közönséges hitté tette, hogy «a lőcsei fehér aszszony» a várat valóban meglepetésszerűen juttatta a császáriak kezére. Pedig tulajdonképpen már szükségtelen volt az árúlás. Löffelholtz januárius 25-iki és februárius 4-iki felszólítására a városi tanács a köznyomorúság következtében a várparancsnokkal együtt februárius 7-ikén megállapította, 8-ikán a közgyűlésnek s 9-ikén Löffelholtznak bemutatta a feltételeket; ezeknek némi enyhítését 9-ikén Czelder Orbán brigadéros kieszközölvén, a tábornok 13 heti ostrom után 13-ikán ünnepiesen vonúlt be a városba.* A fejedelem csak egy hét mulva értesűlt Andrássy «szép magaviselete hitetlen koronázatjáról.»* Sajnálta, hogy a végső veszedelem bekövetkezte előtt önként vissza nem hítta Andrássyt s úgy nem tett, mint más nemzetek, a melyek a feladást csak bizonyos esetekre korlátolják. Hiszen csak kevés embernek van adománya a vértanúságra; hitetlenné kell tehát lennie, ha nem várhat egyebet halálnál sem az ellenségtől, sem a maga felekezetétől.*
Februárius 10. U. o. 19.
Részletesen Rákóczi eml. 262–3. Thaly Lőcse ostromáról, Századok, 1872. 596–618. Löffelholtz jelentése: Feldzüge des Prinzen Eugens, XI. 496–8.
Februárius 16. Arch. R. III. 25.
Rákóczi emlékiratai, ötödik kiadás, 263.
Bécs, 1710 szeptember 2. Közli Thaly a Századokban 1909. 467–8.
U. o. 1872. 596–618. és 1909. 419–471.
Hajnóczi Iván, A lőcsei fehér asszony a történelemben. (Közlemények Szepes vármegye multjából. 1909. 26–36.)
Februárius 18. Arch. R. III. 38.
Februárius 22. U. o. III. 48.
33. A LŐCSEI VÁRFAL BELSŐ, KIS KAPUJA.*
A lőcsei vár belső hátsó kis kapuja (86. l.) Dr. Gyalui Farkas amateur-fényképfelvétele után.
34. A LŐCSEI VÁR BELSŐ, KIS KAPUJA.
Ő maga kevés hadával is készen állt, mert úgy vette észre, hogy Lőcse megvételével az ellenség föltett czélja az üldözés.* Mivel Károlyit néhány ezer emberrel már februárius 9-ikén portyázni küldte,* csak harmadfélezer ember maradt mellette. Nem akart bezárkózni Újvárba, hogy többet ne emészszen, mint a mennyi eleséget szerezhetnek a vár számára; de hogy «ne múljék rajta a haza szolgálata»,* 19-ikén Kátáról a Szeged táján gyülekező ráczok ellen nyomúlt s remélte, hogy «megfelelhet ő kegyelmöknek» és hírével is megzabolázhatja őket. A Máramaros felől várt 28 zászlóalja lengyelt ugyanakkor Erdélybe akarta küldeni.* Három napot töltött Czegléden, hol a kórós, pislogó tűznél majdnem megfagyott.* A rácz veszedelmet kisebbnek találta hírénél; az üldözésre elegendőnek vélte Károlyi hadát; negyednap tehát, 23-ikán visszafordúlt Jászberény felé, hogy a köznép a Gömör és a Szepesség felől várt császáriak ellen újból előnyomúlni lássa.* Nagy szégyennek tartotta volna, ha az ellenség csakugyan megszállhatná Gyöngyöst s őt talán Egerből is kirekesztené.* Pedig saját hadain kívűl csak 300 svéd volt vele, a mikor hírét vette, hogy Esztergomnál 16 zászlóalj német jött át a Dunán, hogy a Szepes felől jövőkkel körűlvegye. A fejedelem azonban Jászberényt* mentsvárnak tekintette a császáriak ellen a pestis miatt, «a mely megtisztogatja a szakálltól ezen helységet»; s remélte, Isten a vele valókkal együtt megtartja a jó szellős gunyhókban.* Többnyire csak kóróval tüzelhetvén, sokszor fázott és didergett; de nem mondta, a mit ekkor a nagyenyedi tanárok mondtak,* hogy édes hazánk fényével és melegével meg nem melegedhetik! Nem kerűlte a németet sem s el volt szánva, hogy ha több nem lesz a romhányinál, még egyszer megmérkőzik vele; pedig gondolkodóba ejtette, hogy Heister helyett, hír szerint, Pálffy lesz a császáriak fővezére.* Ugyanakkor Heister arról vádolta Pálffyt, hogy akadályozza a békét, mert a háborúban jószágokat szerezhet magának, míg ő nem szerzett.* A bécsi magyar urak csak arra kérték a minisztereket, hogy mérsékelt, igazságos, becsületes embert neveztessenek ki. Savoyai Jenő herczeg maga is ezt akarta, hogyha minden föltételnek megfelelőt találhatna.* Valóban Pálffyra gondolt, a ki azonban csak félesztendő mulva engedett sürgetésének. Így báró Nehm, gróf Thürheim (Tyrheimb) Ferencz, Cusani őrgróf és báró Steinville közt kellett választania. Márczius 23-ikán a császár Cusanit nevezte ki magyar- és Steinvillet erdélyországi főhadparancsnoknak.*
Februárius 24. U. o. III. 49.
Beniczky, 231.
Februárius 16. Arch. R. III. 27–28.
Arch. R. III. 35. Beniczky, 231.
Februárius 22. Arch. R. III. 47.
Februárius 24. Arch. R. III. 49.
Februárius 25. Károlyihoz. Károlyi-lt.
Ez Beniczky rendkívűl becses naplójának utolsó adata. (Rákóczi-tár, 232.) A napló többi része elveszett.
Februárius 24. Arch. R. III. 50.
Az erdélyi ref. consistoriumhoz márczius 1. Teleki-lt. T. S. Oszt. E. 835.
Februárius 25. U. o. II. 52.
Július 26. Arch. R. III. 289.
Márczius 6. Tarczali Zsigmond Teleki Sándornak. Teleld-lt. 3491. a 1–116.
Márczius 26. U. o. Tarczali május 6. levele szerint (u. o.) Steinville jámbor, emberséges úri ember. Gyűlöli a hazugokat, szereti az őszintéket; nem ajándékért, félelemből vagy az első benyomás hatása alatt, hanem tárgyiasan, okszerűen kormányoz és igazságosan igazgat. A hazának is atyja, új Veterani lesz, a ki mindent jóra fordít és segít a kihágásokon. Csak maguk az urak el ne rontsák jó szándékát!
A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY.
(A Szépművészeti Múzeum olajfestményéről.)*
A lőcsei fehér asszony. (88. l.) A Szépművészeti Múzeum olajfestményéről id. Weinwurm Antal eredeti felvétele dr. Kammerer Ernő szives engedélyéből.
Ezalatt Rákóczi kiadta híres hadiparancsát,* mihez tartsa magát mindenki az ütközetek alkalmával. Mert – mondta – «jóllehet önként csaknem minden magyarnak a német ellenségünknél nagyobb bátorságát tapasztaljuk is, mindazonáltal erőnket egyesíteni nem tudván, ellenségünk elől gyakorta zavarral hátrálni kényteleníttetünk». Ő maga «az árnyéktól nem hátrál meg; de láb és kéz nélkűl lévén, nehezen motozhat».* Érsekújvár körűl Esterházy Antalban s főképp Károlyiban bízott. «Adná Isten, sok magyar hitetné el magával a kegyelmed opinióját – írta Károlyinak,* – nem látnék annyi sok lesütött fülefarkú embereket suttogva sétálni, sohajtani». Útlevelet ígért mindenkinek, a ki menekülni akar tőle; de inkább hitetlenek lesznek, mint hogy kérjenek. Kevésben bízván, nem sokban csalatkozott; s némelyiknek most is csak szükségből hitt. Maguk a jászok sem nagyon lelkesedtek azért a tervéért, hogy Jászberényben májusig a szolnokihoz hasonló erősséget építsenek, pedig márczius 2-ikán már gyűlést is tartottak ebben az ügyben.* Tekintélyét nem emelte előttük, hogy ilyen kevesed magával van közöttük. A fejedelem töprenkedett is, személye iránt «hogyan kormányozza az ország eszét?» Nem volna-e jobb, ha az ellenség szándékainak kitűntéig, valamely értekezlet ürügye alatt, odahagyná a tábort és csak azután, a lankadó elmék megújítására jönne megint a hadak közé?* Azonban mégis itt maradt, hogy maga sürgesse a várak, különösen Újvár ellátására szükséges eleség összeszedését és Szolnok, s ha lehet, Jászberény sánczainak megépítését. Már Károlyi is elhitte neki, hogy a vár a mezőt oltalmazza, a mező a várat; mert nem rabló, hanem lassan előbbvetődő ellenséggel van dolgunk. Erősségekkel kell tartóztatnunk a mezei erőt!* Márczius 7-ikén át is szaladt Szolnokra a munkálatok megtekintése végett, s úgy találta, hogy Le Maire a várat 500 emberrel két hónap alatt átalakíthatja.* Estére már megint Jászberényben volt, melynek templomába Károlyi Sándor behordatott 4000 kila életet azon ürügy alatt, hogy az a hadsereg élelmezésére kell, holott Érsekújvár megsegítésére szánta. A fejedelem örömére ez a munka minden zaj és nehézség nélkűl folyt.* Ezen fölbuzdúlva, máshol sem engedte meg, hogy a hatalmasabbak kivonják magukat a hadsereg ellátásának terhei alól. Hazájáért – úgymond* – ennyit szenvedvén, néhány emberért sem teszi koczkára a hazát, melynek a szövetkezés alkalmával mindenöket felajánlták. Szép és rendes igazsággal, mód- és rendtartásokkal nyolcz esztendő alatt semmire sem mehetvén: az olyanokkal, kik a szövetségtől titkon elszakadtak, mert a hazát értékökkel és javaikkal nem segítették, ezentúl úgy fog bánni, mint hitszegőkkel, hazája, vére, nemzete árúlóival. Fösvénységök elárúlja őket, hogy csak azért dugdossák pénzöket, mert a haza ellenségeinek hízelkedve, ezeknek járma alatt majd kényökre akarnak élni, a mikor a fejedelem és mások nem a bujdosáshoz hasonló élethez, de a hazáért való vérontáshoz, és nemcsak javaik, de életök elhagyásához is készűlnek. Azelőtt is hamisan mondták, de most már csakugyan nem mondhatja senki, hogy a haza pénzét pompára akarja költeni. Azt a fényt sem a maga büszkeségéért, hanem hazája dicsőségéért fejtette ki; de már lemondott róla s társaival boldogabb és elégedettebb, mint azelőtt. Ellenben a magukat kímélők, fösvények, haszonlesők nem hazafiak s minden árulónál nagyobbak, ha fáradságainkat, vérontásainkat, nyomorúságainkat tovább is haszontalanokká akarják tenni. A haza megtéríti annak idején mindenkinek a költségét. Ha a haza boldogúl, senki sem károsodik; ha elvesz, a jószága is utána megy. Igazlelkű hazafi elhiszi, hogy ha hazánk szabad marad, az ő pénze is megtérűl; ha a szabadság elvesz, jószágát hazája veszedelmével megtartani nem kívánja. Ebeczky István, a ki hadi tiszt is (tábornok), bujdosó is, mindjárt 5000 forintot ígért a hadi alapra; ha erejökhöz képpest mások is követik, valóban jól indúlt munka lesz belőle.*
Februárius 25. Károlyi-lt. és Hadtört. Közl. 1892. 274–7.
Februárius 26. Arch. R. III. 53.
Februárius 27. Szalay, Rákóczi bujdosása, 3.
Márczius 2. Arch. R. III. 55.
Márczius 3. Arch. R. III. 56.
Márczius 5. U. o. 59.
Márczius 8. U. o. 60.
U. o. és Rákóczi eml. 272.
Márczius 8. Arch. R. III. 61–64.
Az országos alapra vonatkozó becses terv a mellékletekkel Bercsényinél márczius 7-ikén. Arch. R. VI. 463–497.
Azonban régen nem bosszankodott annyit, mint márczius 12-ikén, mikor Esterházy Antal arról értesítette, hogy Érsekújvár nemhogy négy, de egy hónapra sincs ellátva eleséggel. Folytonos mulatozásai, dinomdánomjai, a táncz, a farsang és más gyermekségek a várba édesgették a lovastiszteket. A tábornok ezeket is a vár éléstárából élelmezte s a hiányt a környék zsarolásával pótolta.* A népet a lengyelek szintén irtózatosan sanyargatták; még a papokat is korbácscsal kergették ki templomaikból, lakásaikból. A végképpen elkeseredett szegény nép bosszúért kiáltott s jövetelöknek puszta hírére falustól elfutott.* A hol a rendes hadak is így garázdálkodtak, valóban nehéz volt a nemzetet újabb rendes hadak fölállítására buzdítani. Zagojszkij és báró Soltik ezredesek izgatására a lengyelek már harczolni sem akartak; de a fejedelem megmutatta, hogy «minden kakas úr a maga szemétdombján»; s 13-ikán megfenyegette a főbbeket, hogy körülvéteti és elfogatja a nyakasát; mert «jobb ezen most átesni, mint hamvában hagyni a tüzet».* Mindamellett hajlandó volt elfogadni Prazsmovszkijnak azt az ajánlatát, hogy 80 zászlóalj lengyellel (közte négy század dragonyossal) csatlakozik hozzá. A lengyel úrról azt hallotta, hogy tékozló, nyugtalan, korhely, a ki már is 500 hordó bort kíván magának; mindamellett nagy segítség lenne Erdélyben, hol őt a szászoknak kellene eltartaniok.* Bercsényi azonban nem találta Prazsmovszkijt megbízhatónak s így a dolog abba maradt. Pár nap mulva a zsoldjában álló lengyeleket is Csongrádra küldte «bőjtölni», mert a jász falukat már kiélték.* A lengyelek különben is megtagadták, hogy Érsekújvárba eleséget szállítsanak, mert azt nemesekhez illetlennek tartották. A fejedelem megmutatta, hogy nem az. Márczius 29-ikén Károlyit az érsekújvári parancsnokká kinevezett Nagyszeghy Gáborral együtt* válogatott hadakkal előre küldte Gödöllőre, hová 22-ikén ő is követte az eleséggel. Először is maga vett egy zsákot a nyereg kápája elé, mire azután hajdúi, udvari emberei, sőt az idegen hadak is követték a példát. Midőn már megindúlt s a mezőben várta a rakodó hadat, megérkezett Pálóczi Horváth György főhadipénztárnok azzal a francziával, ki részére V. Fülöp spanyol királytól az aranygyapjas rendet hozta. A fejedelem azonban ezért nem tért vissza. Csak elhűlt Károlyi serege a zsákos sereg jöttén s hogy azt maga a fejedelem vezette. Másnap Károlyiék vitték tovább a zsákokat Újvár felé, a fejedelem pedig visszajött Jászberénybe, hogy átvegye a spanyol kitüntetést.*
Márczius 12. Arch. R. III. 64. Rákóczi eml. 272.
Márczius 4. Arch. R. III. 364–6.
Márczius 12., 13. U. o. III. 65., 68.
Márczius 18. és 28. Arch. R. III. 73., 84.
Márczius 19. U. o. III. 74.
U. o. III. 212.
Márczius 24. U. o. III. 73–74.
35. V. FÜLÖP SPANYOL KIRÁLY FIATAL KORÁBAN*
V. Fülöp spanyol király fiatal korában (92. l.) a «Die Europäische Fama» XLII. füzetéből való.
Tournon gróf két esztendővel azelőtt tudatta XIV. Lajossal, hogy a fejedelem bírni óhajtja a spanyol aranygyapjas-rend nyaklánczát,* sőt 1708 április 29-ikén már meg is köszönte a királynak, hogy ez ügyben megígérte közbenjárását.* Torcy külügyminiszter a nyaklánczot azonnal át is akarta adni Vetésynek,* de valóban csak a 12.000 tallér díj* lefizetése után adta át.* «A mióta született az a bárány – tréfálkozott a fejedelem,* – ha mind nőtt volna, már kossá is változott volna.» Valóban, azzá változott, mert a kért nyakláncz helyett a nagy toisont kapta, a mihez később* a rendszalag megküldését is kérte. Az aranygyapjat, melyet utóbb fia, József is megkapott,* mint két nagyhatalmasság udvariasságának a jelét, szorúlt helyzetében bizonyos elégtétel gyanánt fogadhatta. De kitüntetés helyett politikai beavatkozást várt tőlük. Különben is kevéssel azelőtt értesűlt,* hogy XIV. Lajos hajlandó felajánlani közbenjárását a czár és a svéd király közt, mit oly régen sürgetett s konstantinápolyi követté nevezte ki Des Alleurst, magyarországi be nem vallott követét.* Rákóczi nem igen szerette «a tunya filozófust»,* a ki, öreg ember létére, szívesebben tartózkodott Munkácson, mint a táborban. Levélben udvariasan búcsúzott el tőle s gondoskodott, hogy bátorságosan jusson el Moldvába.* Ott nem akarták a svéd királyhoz bocsátani, de a fejedelem tudta, hogy ha meghal sem megy máshova, úgy rajongott XII. Károlyért;* egyébiránt úgy hitte, akárhova megy, nem változik meg a szelleme s nem folytatja az ügyeket, ha azok magukban nem folynak.* Des Alleurs kívánságához képpest most az óvatos Le Maire hadmérnökkari dandárnokot akarta XIV. Lajoshoz küldeni. «Már úgy is keveset fogunk építeni» jegyezte meg borongva.* Kassa erődítését Rivičre-re bízván, őt márczius 15-ikén útnak bocsátotta a czárnak a fejedelemhez intézett levelével, mely szerint szövetséget köt XIV. Lajossal s megsegíti Rákóczit, ha XIV. Lajos megígéri, hogy nélkűle nem köti meg az általános békét. Jahnus orosz tábornok Le Mairet útnak engedte ugyan, de a magával vitt sürgönyökről titkon jelentést tett a bécsi udvarnak, melynek később nyiltan is szolgálatába állt. Az osztrákok azután Lengyelországban tömérdek koholt másolatban terjesztették el Rákóczinak állítólag elfogott leveleit, s azok alapján elhitetni akarták a czárral, hogy Rákóczi és XIV. Lajos a szultánt a svéd király érdekében ellene háborúra izgatják.* Jahnus tábornok különben ekkor még udvariasnak mutatkozott. Rákócziné nála találkozott báró Wilczek lengyelországi császári követtel, hogy meggyőződjék, a császár valóban kívánja-e és a czár megígérte-e kiadatását. Megnyugtatták, hogy a császár nem ellenzi ilyvói lakását, de rossz néven veszi, hogy ura táborába gyűjti és küldi a lengyeleket.*
Rákóczi, Des Alleurshöz 1708 április 29. Fiedler, II. 482–3.
1708 április 29. U. o. II. 485.
1708 június 8. Arch. R. II. 277.
1708 július 16. U. o. II. 410.
1709 márczius 9. U. o. II. 452.
1710 márczius 13. U. o. III. 67.
1711 június 18. Fiedler, I. 356.
Rákóczi József végrendelete 1738 november 7. Tört. Tár, 1890. 418.
1710. februárius 28. Arch. R. III. 33.
Februárius 24. Arch. R. III. 51.
Februárius 28. U. o. III. 33.
Feb. 24. Arch, für öst. Gesch. XLIV. 496.
Márczius 14. Arch. R. III. 76–77.
Április 20. U. o. III. 104.
Februárius 24. U. o. III. 51.
Rákóczi eml. 269–270.
Márczius 24. Arch. R. III. 77.
