XIII. A LENGYELORSZÁGI KIRÁNDULÁS. – 1711 januárius. –
XIII.
A LENGYELORSZÁGI KIRÁNDULÁS.
– 1711 januárius. –
A LENGYELORSZÁGI KIRÁNDULÁS.
– 1711 januárius. –
VAY ÁDÁM az udvar nevében magyar földön utoljára kívánt boldog újesztendőt a fejedelemnek, a ki viszont ezen új esztendőben írt első levelével Károlyinak kívánt hazánk szolgálatára új erőt és szerencsét.* De az újesztendő rosszúl kezdődött. Csicsva várát Barkóczy éppen aznap adta fel, s a császáriak már Terebesnél,* másfelől pedig – a Bodrogközből minden hadat kiszorítván – Dobronynál álltak; és az ungmegyei Dubrinics (most Bercsényifalva) felől jóformán csak Charričre fedezte Munkácsot.* A fejedelemnek még az udvarába menekűlt úri asszonyokat is vígasztalnia kellett. Károlyiné 50 mértföldnyi keserves útjáról megérkezvén, éppen újesztendő napjára kért tőle kihallgattatást.* A fejedelem megnyugtatta, hogy a menekűléssel nem kell oly nagyon sietnie; de maradnia is bajos volt, mert a magával hozott sok holmi számára még csak egy vermet sem vájtak, egy színt sem csináltak. A hogy 3-ikán a fejedelem mondta neki, egy vermet ő maga kezdett ásatni, szépen haladtak is vele, de egyheti lebzselés után a munkások megszöktek; most azonban újabb parancsolatot adott ki. «Felséges urunkkal lévén – írta Károlyiné* – én valóban elmerűltem a confidentiában, mert mástól végére nem mehetvén, mindeneket magától kellett tudakoznom; s egész szívvel mutatta magát nagy maga-ajánlásával.» Felajánlotta szentmiklósi kastélyát, vagy hogy Hidegpatakán át gondoskodik Lengyelországba meneteléről.* Odáig anyja, Koháry Judit is hajlandó volt elmenni; de tovább nem.* Mivel Ilyvóba nem mehettek a pestis miatt, az olcsóbb Moldvába akartak kibujdosni. A fejedelem tanácsára elbocsátotta nagyszámú cselédségök s a mesteremberek egy részét, mert a fejedelem megígérte, hogy gondoskodik róla.* Moldvai útjáról lebeszélte már csak azért is, hogy a czár megígérte pártfogását s azt nem jó megvetni, máshova menni; de még 7-ikén sem eresztette Skolje felé, mert Szieniavszkijné megizente, hogy a svéd király a törökökkel és a tatárokkal már Lengyelországra tört.* A fejedelemtől Károlyiné egyenesen megkérdezte, menjen-e vagy maradjon? «Ha fél, menjen; ha nem fél, maradjon», volt a felelet. Pedig Keczer Sándor, a kit szálláscsinálni küldött a szomszéd Szentmiklósra, sánta létére is elszaladt, mikor Kassa felől ágyúzást hallott.* 8-ikán a fejedelem újból meglátogatta Károlyinét s anyját. «Úgy látom, egész szívvel vagyon hozzánk – írta Károlyiné,* – s örömest kíván kedvezni; még asszonyomanyám orvoslásáról is gondoskodik. Érdemem felett politizál. Azért, édes lelkem, én már egészlen urunk (a fejedelem) dispositiojátúl várok.»
1711 januárius 1. Károlyi-lt.
Palocsay januárius 2. U. o. Rákóczi januárius 6. Arch. R. III. 557.
Rákóczi januárius 1. Károlyi-lt.
Károlyiné 1710 deczember 31. U. o.
Károlyiné januárius 4. Károlyi-lt.
Rákóczi deczember 28. Arch. R. III. 209.
Koháry Judit Károlyihoz deczember 31. Károlyi-lt.
Károlyiné januárius 5. U. o.
U. ő 7-ikén. U. o.
Rákóczi Károlyihoz januárius 6. Károlyi-lt. (Ez az Arch. R. III. 558. lapján félbenmaradt levél folytatása.)
Károlyiné januárius 9. Károlyi-lt.
52. DOLGORUCKIJ SERGIUS HERCZEG.*
Dolgoruckij Sergius herczeg (164. l.). U. o. CCLIII. f.
Lengyelországban azonnal elterjedt a fejedelem bemenetelének a híre s feltűnést egyáltalán nem okozott; de Bercsényi követségét a haza állapotáról érkezett tudósítások mindenesetre gyöngítették.* Mind-amellett, Dolgoruckij herczeg Jaraszlóban (november 20–21.) szívesen fogadta Bercsényit.* Képtelen hírnek tartotta, hogy a magyarok a törökökhöz csatlakozzanak, bizonyosnak a franczia-orosz szövetséget, tehát fölöslegesnek, hogy a bujdosók számára már most földet hasítsanak ki az orosz birodalomban.* A fejedelem úgy hitte, meg lehetnek elégedve Dolgoruckij feleletével; mégis sürgette Bercsényit, hogy keresse föl a czárt. A török-orosz háborút, a melyről már széltében beszéltek, rettentő bizonytalannak, télben éppen lehetetlennek mondta; hiszen a török méz, rizskása, vaj nélkűl nem hadakozhatik. Lovasságának legnagyobb része ázsiai, a kinek a dér hamar megcsípi az orrát, ha télen a diák legyek nem bántanák is.*
Bercsényi 1710 deczember 10., 20, Arch. R. VI. 627., 630.
U. o. VI. 628–633., 635–649.
Bercsényi a fejedelemhez Skoljéról, deczember 28. U. o. VI. 654.
Szójáték a musca (légy) és muszka elnevezésre.
Vízkereszt napján Esterházy Antal is Munkácsra érkezvén, a fejedelem vele, Vayval s a kegyeibe visszafogadott Forgách Simonnal tárgyalhatott a politikai és katonai helyzetről. Szívesen fogadta Sachsen-Zeitz herczegnek, a primásnak a békéltető levelét. Láthatta, hogy a kath. papság XI. Kelemen intőlevele után sem tagadja meg hazafiságát, mint a hogy ő maga is hitte,* hanem a megegyezést keresi. Franczia nyelven biztosította tehát a primást, hogy nem mulasztja el a legkisebb dolgot sem, a melylyel hazája dolgait jó végre hozhatja.* Ezt a levelet Komáromi már 7-ikén este átadta Pálffynak,* ki seregét a Tiszántúl lecsöndesítésére vezette. Nádudvartól Szoboszlóig, előnyomulás közben, megbeszélhette vele a dolgot.* Átvette a császár levelét, a melyben deczember 22-ikén Károlyinak kegyelmet igér, ha hűségére visszatér.* Pálffy megizente, hogy a fejedelem a primással, de mégis inkább vele közölje kívánságait, mert ennek az ügynek folytatását reábízták. Javasolja, írjon a császárnak; de levele tartalmáról értesítse őt is, hogy szolgálhasson neki. Ha a fejedelem nem akar hozzájönni, küldjön kezesség mellett valakit Pálffyhoz, a ki többet fog tenni a primásnál. Országgyűlésről, béketárgyalásról, frigyről ne gondolkozzék, mert abból semmi sem lesz, hanem akkor hadjárattal döntik el a dolgot. A császár nem adhatja vissza mindenkinek, különösen a főbbeknek javait, mint a fejedelem kívánja; hiszen nem maradhatnak alábbvaló állapotban a hívek, a kiknek jószágait úgy elpusztították, hogy soknak hajléka sem maradt. Ne általánosságban, hanem névszerint sorolja föl, kiket ért követői alatt. Alázza meg magát, alázatosan írjon levelet a császárhoz; kérjen kegyelmet mind magára, mind jószágaira nézve. Mondja meg, hogy ezt a pusztulást nem rossz végre, hanem a haza javára követte el s kérje, hogy az elpusztult hazát a császár vígasztalja meg régi szabadságaiban, tartsa meg törvényeiben. Ha ezt teszi, ő felsége kegyelmét megnyeri. Egyes emberekkel ne törődjék; folyamodjanak azok is külön s visszanyerhetik jószágaikat. Míg ideje van, igazán fogjon a dologhoz, mert a halogatás nem vezet jóra. A kuruczok feleségeitől izenjék meg uraiknak, hogy jöjjenek haza, mert különben jószágaikat fölprédálják. Ha pedig ők maguk prédálnak, kénytelen lesz a ráczokat is behozni a Tiszántúlra.*
Rákóczi eml. 287.
Januárius 6. Károlyihoz. Károlyi-lt. V. ö. Pulay–Károlyi, II. 228.
Pálffy jan. 7. Károlyi II. 231. 9-én Károlyi is írja, hogy átküldte a fejedelemnek a primás részére szóló levelét. U. o. II. 237.
Komáromy januárius 8. U. o. 229.
Közli Thaly a Századokban, 1887. 465.; Pulay–Károlyi, II. 231–3. s töredékét Horánszky: Bacsányi és kora, 20.
Pulay–Károlyi, n. 233–6.
A fejedelem már vízkereszt napján s másnap, harmadnap értesítette Károlyit, hogy néhány napra átrándúl Skoljéba, Lengyelországba tanácskozás végett.* Lengyelországi útját nem halaszthatja, akár lesz lárma a dologból, akár nem; mert ha végére nem jár a dolognak, ott is kevés biztonságot remélhetnek.* Szieniavszkijné ugyanis megküldte neki Des Alleurs levelét és szóval is megizente, hogy a török háborút izent az orosznak, minek következtében a lengyelek – a tatárok betörésétől tartva – már is menekűlni kezdenek. Igy Károlyinét s a többieket egyelőre nem engedheti be oda, de ő maga, ha csak két órára is, kimegy Skoljéba, hova az «asszony» Dolgoruckij herczeget is várja. Azalatt Károlyinak jó volna valahol Ungvár körűl tartózkodnia.* Egyébiránt Pálffy, úgy látszik, beéri egyelőre a Tiszántúl hódoltatásával; csak tapogatva jár-kel; Máramaros felé, vagy Tokajon át Eperjesre fordúlni mostan még nemigen bátorkodik, mert azt hiszi, a valóságnál nagyobb a kuruczok serege. Károlyinak még az erdélyi németek kijövetele előtt kellene megütköznie vele; azután már késő lesz, ha közreszorítják őt, vagy éppen egyesűlnek egymással. Pálffy a Berettyó, majd a Kraszna mentén haladva törekszik erre az egyesűlésre s esze ágában sincs, hogy – fenyegetését beváltva – a délibb Sarkad ostromával «piszmogjon».* Károlyi ne vegye be magát Erdélybe, hol a nép aligha csatlakozik hozzá, hanem, ha meg nem ütközhetik az ellenséggel, inkább hagyja oda a Tiszántúlt s időnyerés végett a Tiszáninnen vonja össze minden erejét. A fejedelemnek személyesen kell meggyőződnie arról, hogy ha az orosz a török háború miatt elvonúl Lengyelország határairól, ők kire és mire számíthatnak, mivel az orosztól ebben az esetben segítséget egyhamar nem remélhetnek. Szeretné rábírni őket, hogy lepjék meg a törököket, törjenek Moldvára s ezzel erőszakolják ki a békét. Bizonyos lehet Károlyi abban, hogy visszajön Lengyelországból; szedje össze tehát Hallert a nemes ifjakkal Váriból, Esterházy Antalt Beregszászról s ne engedje meg, hogy őt elvágják Munkácstól. Az egyesített hadat nyugtassa meg, hogy kimenetelén nincs oka megbotránkoznia, mert éppen a segítség dolgában jár. Kun István ezredest, ki hosszas betegségében nem haszontalanúl volt a fejedelem mellett, ismét alkalmazza seregében, hogy hazáját szolgálhassa.*
Januárius 8. Arch. R. III. 561.
Januárius 7. Károlyi-lt.
Januárius 7. r. 7 órakor. U. o.
Pálffy már deczember 14-ikén feladásra szólította a sarkadiakat, mert váruk a megvett várakhoz képpest csak tolvajok barlangja; s ha egyszer odaviteti az ágyúkat, többé nem kapitulálnak velök, hanem azután a hogy lehet, alkalmazzák magukat. Haszontalanúl hivatkoznak Rákóczinak letett hitökre, mert többel tartoznak törvény és természet szerint való királyuknak. Rákóczinak nincsenek többé hadai sem a Dunántúl, sem a Tiszán innen és túl. Vakító biztatásainak ne higyjenek stb. (Károlyi-lt.)
Januárius 8. Arch. R. III. 561–4.
Januárius 9-ikén tehát, a mely nap Károlyi időhaladékot kért Pálffytól,* a fejedelem igen csekély kísérettel megindúlt Munkácsról, de a rossz útak miatt csak vasárnap, 11-ikén késő este érkezhetett meg Skoljera.* Szerencsére azonnal megtudta, hogy az orosz-török háború kiütéséről, a lengyelek menekűléséről szóló lárma lecsöndesedett. Igaz, hogy háziasszonya, Szieniavszkijné is éppen azért jött ide, hogy elkezdje a költözködést s Bercsényinek is ajánlotta, hogy, a török háború bizonyos lévén, a védettebb Ilyvóra vitesse holmiját.* Másnap Bercsényi bő tudósításai* szintén megnyugtatták, hogy a háborút a törökök még nem izenték meg és az orosz követet csak azért fogták meg, mert bizonyos rabok visszaadását megtagadta. Dolgoruckij Jaraszlóból már is azt izente a fejedelemnek, hogy ne zárkózzék be Munkács várába, mert a ki az egész világot akarja nézni, ne kösse be a szemét. A czárnak is megírta, hogy ha nem jön Lengyelországba, félti a lengyeleket; mire Bercsényi megjegyezte, hogy ha a czár csakugyan jön, a magyaroknak is sietniök kell, hogy ne veszszenek el, a kik még szolgálhatnak. A fejedelmet előkészítette arra, hogy Dolgoruckij, Galiczin s a többi orosz urak a czár tudta nélkűl egyáltalán nem nyilatkoznak arról, adhatnak-e őrséget Munkácsra, orosz szolgálatba fogadják-e a magyar hadakat stb. Szerencséjök újjulását a magyarok, a hogy a fejedelem is mondta, a czár jövetelétől várhatják. Egyébiránt Dolgoruckij már 10-ikén késznek nyilatkozott a fejedelem elé menni Skoljéig, vagy akár Magyarországba is átrándúlni; de mégis jobb volna, ha Lengyelországban, Drohobiczán találkoznék vele és Szieniavszkijnéval. A találkozás idejét 19-ikére tűzték ki; de Dolgoruckij már 14-ikén kiküldte lovait, dragonyosait az állomásokra, hogy harmad-, vagy negyednap megindúlhasson. Galiczin is csatlakozni óhajtott. «Olyan nagy embernek – úgymond – hírét hallani is kívánatos; annyival inkább személyét látni, ösmerni és szolgálni.» Dolgoruckij azonban némely részletbe nem akarta beavatni s így a herczeg otthon maradt.* Ő maga még az orosz urak javorovi értekezletét is elmulasztotta, sőt a cujaviai püspök és Szieniavszkij is oda készülődtek; ellenben Rákócziné semmiképpen sem vágyott Skoljéra, hogy ne találkozzék vetélytársával, a palatinusnéval.*
Pulay–Károlyi, II. 337.
Rákóczi Károlyihoz Skoljéról januárius 14. Károlyi-lt. Emlékirataiban (285–6.) kirándulását hibásan teszi 1710 deczemberére.
Bercsényi január 6. Arch. R. VI. 661.
Januárius 7–12. U. o. VI. 664–676.
Bercsényi januárius 14. Arch. R. VI. 677–680.
U. ő. 15. és 17. U. o. 680–684.
A hazai hírek a fejedelmet türelmetlenné tették. A hogy Vay 12-ikén írta, Ungvár felől ágyúszók hallatszottak Munkácsra.* Meghagyta tehát Károlyinak, hogy ha Munkácsra megy, mindenképpen segítse Vayt az őrség rendbeszedésében, de feleségét idő előtt ne engedje bizonytalan útra kelni. Vigyáznia kell, mert a fagy nemcsak a kuruczok útját javítja meg, hanem az ellenségét is. Minden otthoni dolgát Károlyi hűséges szeretetére bízta mindaddig, míg, dolgait elvégezve, innen hazamehet.* Erre pedig Károlyi újból sürgette. Pálffynak 12-ikén megírta, hogy legjobban szeretne személyesen menni a császár elé, a ki mindenkor el lehet nélkűle, akár kegyelmez meg neki, akár nem; de a fejedelem tudta s engedelme nélkűl nem járhat el sem ebben, sem egyebekben. Pálffy megizente, hogy apró támadásokkal – Nyuzó módjára – ne háborgassák őt. Elég mezőnk van a harczolásra, próbáljuk meg vitézűl egymást, vagdalkozzunk meg: megválik, kinek adja Isten. De mégis egyheti fegyvernyugvást engedett, hogy azalatt Károlyi kellő fedezettel hozzá jöhessen.* A fejedelem kijelentette, hogy ő maga Skoljéból hiába indúlna azonnal, a határidőre nem érkeznék meg s választ sem adhatna. Nem hagyhatja abba itteni dolgait, melyektől hazánk szerencséje függ. Ha tehát lehet, hosszabbíttassa meg a fegyvernyugvást, vagy engedjen szabad folyást a dolgoknak, mivel különben nem cselekedhetünk. Pálffy bizonyosan a fegyver letételét kívánja; de erre nézve Károlyi már ösmeri nézetét. A drohobiczai értekezlet előtt különben sem adhat választ a béke ügyében.*
Ebeczky Ungvárról csak januárius 20-ikán írta, hogy az ellenség addig nem mutatkozott, hanem aznap trombitás által kívánta a várat; «de hiszen nem bolondúltunk meg, hogy Ungvárt vagy kérelemre, vagy ijesztésre feladnánk». A kurucz lovas hadak azonban onnan Munkács felé szivárogtak, azt gondolván, hogy itt hirtelen berekesztik őket. (Károlyi-lt.)
Rákóczi Károlyihoz januárius 16. Arch. R. III. 564–5.
Pulay–Károlyi, II. 238–248.
Károlyihoz Skoljéról, januárius 17. Arch. R. III. 566–7.
18-ikán estefelé fogadta Teleki Mihályt, a ki az erdélyi bujdosók hojatini értekezletének megbízásából jött hozzá, hogy sorsukat megtudja. A fejedelem másfél óráig tárgyalt vele. Igérte kegyesen, hogy Lengyelországban kevés költséggel ellehetnek; ha pedig az orosz segítséget ad, viszatérhetnek Erdélybe is. Holnap átmegy Drohobiczára, a hol három orosz herczeggel tárgyal a segítség, foglyok és bujdosók dolgában. Az orosz pártfogást biztosra vette; azonban szállást a bujdosóknak nem ígérhetett. «Szép és jó szók voltak, – sóhajtott Teleki* – de valent nihil.» Másnap (19-ikén) jókor reggel Szieniavszkijné saját fogatán indúlt a fejedelemmel Drohobiczára. A fejedelem arra számított, hogy ha, ígéretök szerint, ott találja az orosz herczegeket, az értekezlet gyors befejeztével azonnal hazaindúlhat s 24-ikén már otthon lehet, Munkácson. Isten csodálatos munkájának tulajdonította dolgai folyását, mert az urak csak 21-ikén este érkezhettek meg. Másnap és harmadnap elvégezték minden dolgukat.* A fejedelem meggyőződhetett, mennyiben bízhatik azokban a reményekben, a melyekkel Bercsényi kecsegtette, Dolgoruckij őszintén megvallotta neki, hogy ura – a mint tudja – őszinte hajlandósággal viseltetik iránta s kész a franczia királylyal szerződésre lépni. Ellenben Des Alleurs marquis, mióta portai követ lett, folytonosan sürgeti a szultánt, hogy a svéd király érdekében háborút üzenjen a czárnak. A török valóban hadi készületeket tesz, hogy tavaszszal a háborút megkezdje. Ha megkezdi, Dolgoruckij biztosíthatja Rákóczit, hogy a czár nem segíti meg a császár ellen. A czár különben útban van Lengyelország felé s így a fejedelem személyesen nyerhet tőle felvilágosítást.* Tárgyalásuknak többi része titokban maradt. A fejedelem sohasem fedezte azt föl az emberek előtt; a mint később vallomásaiban írta,* csak Isten előtt nem titkolja szégyenét. Hiszen megérdemelte csapásait, a melyekkel nyomorgatta. Tanácstalanúl, mindenfelől szorongatva, alávetette magát akaratának és nyugodt lélekkel tűrte az idő méltatlanságait. Dolgoruckij már 23-ikán hazaindúlt; Bercsényi, a ki még beszélgetett kissé a fejedelemmel, Konyuskánál érte utól. A félig meggémberedett, duzzogó herczeg egészen fölvidúlt, mikor meghallotta, hogy Drohobiczára már megérkeztek az agarak, a miket a fejedelem ígért neki. Most már sajnálta, hogy nem maradt kissé; de mindjárt küldött is embereket elhozatalukra. Türelmesebb és őszintébb vadász volt, mint államférfiú; de innen is biztatta a fejedelmet, hogy míg ki nem tavaszodik, ne essék kétségbe.*
Teleki naplója, 284. Hidegpatakáról már 16-ikán át akart menni Skoljéra, de a Lengyelországból hazatérő Hadadi Mihály máramarosi jószággondviselő azt mondta neki, hiában fárad, mert a fejedelem Munkácsra visszatért. Azonban Ó-Hojatinban, hova Teleki ebédre ment Thoroczkay Istvánhoz, Ilosvai Ábrahám, ki éppen Skoljéról jött, megnyugtatta, hogy a fejedelem 4–5 napig még ott lesz; 17-én tehát elindúlt s másnap Skoljén egy Jelen nevű vendégszerető zsidóhoz szállt. Este Forgách Simonnét is meglátogatta s harmadnap indúlt haza. (U. o. 283–4. l.)
Rákóczi Károlyihoz Drohobiczáról januárius 25. Károlyi-lt.
Rákóczi eml. 285.
Önéletrajz, 193.
Bercsényi januárius 24. Arch. R. VI. 684.
A fejedelem Szieniavszkijnéval 24-ikén indúlt haza, de a rettentő fergeteg és hófúvások miatt kénytelen volt visszatérni Drohobiczára. Másnap még onnan írt Károlyinak,* hogy a mint a dolgok állanak, jó ugyan vontatni a dolgokat, de ő neki nem szükséges találkoznia Pálffyval. Lengyelországban az asszonyok biztonságban lehetnek, mert a porta a tatárok beütését megtiltotta s különben is 30.000 orosz jön errefelé. Remélte, hogy a muszka segítségével is véghez vihetik azt a békességet, a melyet Károlyi Pálffynál keres. Ha otthon is olyan a tél, mint itten, akkor a hadi mozdúlatokat nem ellenzi; de ne Erdély felé fordúljanak, honnan szaporodást nem remélhetnek, hanem inkább a Duna-Tisza köze vagy az Ipoly völgye felé. Ő is odasiet, a hová legtanácsosabb mennie.
Januárius 25. Károlyi-lt.
A fejedelem 26-ikán érkezett Skoljéba s Károlyival, ki másnap jött, őszinte, becsületes lélekkel közölte az ügyek reménytelen állását. Keveset bízott a külföldi segítségben, a melyben sokszor csalatkozott. De hitt a franczia királyban, hogy az ő kizárásukkal nem köti meg az általános békét. A gertruydenbergi béketárgyalások (1710 márczius–július) ebben a tekintetben sem kecsegtették sok jóval, sőt az előfeltételek egyenesen veszedelmesek voltak. Segítséget csak a czártól várhat; s ha ez meglesz, Károlyinénak s másoknak sem kell kibujdosniok Lengyelországba.* Károlyi elmondta, hogy időközben kétszer is járt Munkácson. Első ízben Vay és Sennyei tanácsára Hadházon kereste föl Pálffyt, a ki nagynehezen beleegyezett, hogy Vaján, Kisvárdán vagy Olcsván személyesen találkozzék a fejedelemmel. A császár kegyelemlevelét visszaadta neki, mert csak akkor fogadhatja el, ha a nemzet és királya kibékűlnek, mit a fejedelemmel együtt kész előmozdítani. Meg kellett ígérnie, hogy akár jön a fejedelem, akár nem, ő maga öt nap múlva személyesen hozza meg a választ. 23-ikán azonban Munkácsról még egyheti halasztást kért, mert a fejedelmet nem találta ottan. Pálffy csodálatosnak tartotta, hogy nem várta meg a fejedelem, a kinek nevében jött s hogy a császárt így orránál fogva hurczolják; de, mint igaz magyar, a kívánt halasztást megadta olyképp, hogy a találkozáson a fejedelem is megjelenjék; mert tovább – Isten úgy segélje! – nem vár.* Pálffy különben is azzal hízelgett magának, hogy a fejedelemmel egy óra alatt többet végezhet, mint másokkal napokig tartó konferencziákon. Hiszen a császár, ki a fejedelem és a nemzet iránt igen jó indúlattal viseltetik, teljes hatalmat adott neki a béke megkötésére.*
Rákóczi önéletr. 205. Károlyi 1722. évi emlékirata. Károlyi-lt.
Károlyi–Pulay, II. 251. Ezt a mozzanatot Károlyi vádlásában Horánszky (Bacsányi és kora, 20.) mellőzi.
Károlyi–Pulay, II. 257.
«Ha a fogyatkozás csak az én megalázkodásomon áll – felelte volna a fejedelem – jól tudom én, ki legyen Rákóczi és kicsoda egy felséges császár. Azért hadait meg ne indítsa, sőt ha megengedi, édes hazájáért s nemzetéért kész Bécsbe is menni s ő felsége előtt magát megalázván, lábaihoz borúlni. Indúljunk!»
Még 27-ikén este együtt indúltak haza Skoljéból. Az éjszaka nagyon sötét volt; a roppant nagy hópelyhek csak úgy ömlöttek s a hideg szél szemökbe csapta a havat.* Károlyi elmondta neki, hogy a nép hite és Pálffy beszéde szerint a béke meglehetne, mihelyt pár szót váltana a fejedelem Pálffyval s levelet írna a császárnak. Minden ember ezt tanácsolja. Azt mondják, a fejedelem sokszor megesküdött, hogy hazájáért kész föláldozni magát; remélik, hogy ezt meg is teszi és a hazáért megalázkodik. Nem vonakodott tehát. A mint 28-án délután Munkácsra érkeztek, az ott levőkkel (Vay, Sennyey, Forgách) azonnal értekezletet tartottak s meghányták-vetették a dolgot.* Még aznap előre küldték Károlyit, hogy magával vigye Pálffynak a biztosító levelet, hasonlót kérjen a maga számára s előkészítse Vaján vagy Apátiban a találkozást.* A fejedelem – Pálffyhoz írt levele szerint* – imádta Istenét, hogy ennyi hadakozás után is magyar magyarral, hazájok boldogúlásáról konferálhatnak.
Rákóczi eml. 286. Önéletrajz, 194.
Pulay–Károlyi, u. 257. Ez februáriusra teszi a megérkezés idejét, de Rákóczinak Munkácson már januárius 29-ikén keltek levelei. Arch. R. III. 568. Szalay, Rákóczi bujd. 25.
Januárius 29. a fejedelem határozottan írja, hogy tegnap küldte előre Károlyit (Arch. R. III. 569.) Másik levelében is (Pulay–Károlyi, II. 25.) 29-ikén úgy ír Károlyiról, mint a ki előre ment.
Januárius 29. U. o. 25.
