XIV. LEVÉL A CSÁSZÁRHOZ. – 1711 januárius 30.–februárius 3. –
XIV.
LEVÉL A CSÁSZÁRHOZ.
– 1711 januárius 30.–februárius 3. –
LEVÉL A CSÁSZÁRHOZ.
– 1711 januárius 30.–februárius 3. –
A FEJEDELEM «nagy lármára» jött haza. Sarkad* és Murány vitéz kuruczai végre is kénytelenek voltak kapitulálni, de a sarkadiak nagy része Ecsedre vonúlt, hogy «jó kegyelmes urát» tovább szolgálja. Ungvár és Kassa hallani sem akart a feladásról; de az ungváriak közűl Ebeczky Ádám ezredével együtt labancz lett.* Ocskay Sándor, Semsey András, Ráttky György vigyázatlan hadait a császáriak az ungi Zaricsó (a mostani Drugetfalva) környékén szétugrasztották, s Pongrácz Jánost százötvenedmagával vitéz küzdelem után elfogták. Hartleben cs. tábornok két ezreddel járt az ungvári Krajnákon, Steinville hárommal indúlt Máramaros, Pálffy pedig Kálló felé; ha Munkácson egyesülhetnek, a kuruczokat Lengyelországig űzték volna.* «Elítélheti kegyelmed gyönyörűségemet – írta a fejedelem Bercsényinek.* – Ha Károlyi (az alkudozásokkal és hadi mozdúlatai hírével) Pálffyt nem tartóztatja, ezen sokféle réműlés közt vége lett volna dolgainknak.»
A januárius 11-iki sarkadi capitulatio Márkinál, Sarkad tört. 60–63. Károlyi Komáromyhoz 12-én, Pulay–Károlyi, II. 243–4., 247.
Ebeczky István levele jan. 30. Károlyi-lt.
Jan. 29. és febr. 6. Arch. R. III. 569., 571.
Januárius 29. U. o. 569.
A fejedelem januárius 30-ikán útnak indúlt Munkácsról, hogy Pálffyval találkozzék.*
U. o. másnapra, de u. a. nap kelt másik levelében 30-ikára teszi indulását. Szalay, Rákóczi bujd. 25.
Magyar emberrel volt ugyan dolga, – írta később a fejedelem* – de olyannal, a ki szívvel, lélekkel a németekhez szított. Hitelt kellett adnia szavainak és bíznia bennök, pedig ezek sikerét a németek meghiusíthatták, mert megszokták, hogy a magyaroknak tett igéreteiket különféle szín és ürügy alatt kijátszszák. Másrészt azonban sarkalta a szükség és az önszeretetnek ama dicsősége, melynél fogva bűnnek tartotta volna, hogy hazáját végső szükségében cserben hagyja. Sejtette, hogy kevés haszon, de annál több kár származhatik ebből; mégsem akarta kitenni magát annak a vádnak, hogy mikor az ország égető szüksége parancsolta, személyét nem akarta kitenni az inkább képzelt, mint valódi veszedelemnek. Hiszen az ajánlat egyszerű visszautasítása esetében azt lehetett volna mondani, hogy elszalasztotta a békekötésre kínálkozó jó alkalmat. Az az elégtétel, a melylyel önmagának tartozott, legyőzött minden okot.
Rákóczi önéletr. 194.
Elindúlása pillanatában megírta Károlyinak, hogy kész elmenni akár Vajára, akár Apátiba, de szívesebben mégis az utóbbi helyen, Károlyi házában találkoznék Pálffyval. Be fogja bizonyítani előtte őszinteségét s megmutatja, hogy mind a csapatnak, mind nemzetének, mind a tábornagynak szolgálni és használni kíván.* Az éjszakát alkalmasint a beregi Jándon töltötte;* mely a Tisza és Szamos összefolyásánál, Apátihoz nagyon közel és Kisvárdához, Vajához is csak egy hajtásra feküdt. Úgy tervezte, hogy meghallgatja Pálffyt, megírja a levelet a császárnak, de mivel egymaga nem határozhat, a kieszközlendő fegyverszünet alatt gyűlésre híjja a szövetkezetnek Beregbe szorúlt tagjait s eléjök terjeszti a békeföltételeket. Tudta, hogy elfogadják azokat is, a kegyelmet is, mert mindenki óhajtja a békét.*
Januárius 30. d. e. 10 1/2 órakor, a hely említése nélkül. Károlyi-lt.
Odakészült 29-ikén. Levele Munkácsról, januárius 29. Arch. R. III. 569.
Januárius 29. U. o.
Pálffy ide küldte hozzá kezesnek gróf Montecuccoli Herkules tábornokot, ellenben Károlyit maga mellett tartotta. Abban egyeztek meg, hogy egyforma kisérettel fognak jönni Vajára, s kiséretök a kastélytól egyforma távolságban állapodik meg.*
Rákóczi eml. 286. s önéletr. 194. Pulay–Károlyi, II. 256.
53. KISVÁRDA ROMJAI.*
Kisvárda romjai (175. l.).
A fejedelem 31-ikén reggel Kisvárdának kerülve indúlt útra, hogy Kisvárdán hadiszemlét tartson megmaradt lovassága felett. Örömmel tapasztalta, hogy a béke reményében s a fegyerszünet kedvezése következtében 12.000 vitéze, tehát oly haderő gyűlt egybe, a melylyel még mindig kezdhetett valamit. Beszédet intézett harczban megedzett hűséges katonáihoz. Elmondta, hogy őt a haza szeretete és a béke őszinte óhajtása Vajára vezeti. Pálffy tábornagygyal tanácskozik ott, a ki József császár nevében a nemzet minden szabadságának helyreállítását ígéri. Ösmeri azokat a veszedelmeket, a mik lépése következtében támadhatnak. De odamenetelével világosan bebizonyítja, hogy minden tőle telhetőt megtesz a nemzet nyugalmának visszaszerzésére. Ha azonban czélt nem érhet, itt az idő, hogy inkább dicső halállal haljanak meg, mintsem német járomba hajtsák nyakukat. Megparancsolta, hogy a hadi főtisztek Apátiban, Károlyi kastélyában várakozzanak visszajövetelére,* s most már sokkal nyugodtabban, a nemzet erejében jobban bízva indúlt Vajára, hova estefelé érkezett meg.
Rákóczi eml. 289.
Pálffy, a ki valamivel korábban érkezett, a ház előtt fogadta, midőn lováról leszállott, s ő maga vezette be a számára berendezett lakásba. Az épület másik szárnyában a tábornagy és kisérete helyezkedett el, majd megjelent a fejedelemnél föltálalt vacsorán, a melyen Vay Ádámon, a házigazdán kívűl Károlyi, Montecuccoli és Croix tábornokok is résztvettek. A társalgás a legnagyobb fesztelenséggel, minden kényszeredettség nélkűl folyt. A mikor az urak félrevonúltak, Pálffy biztosította a fejedelmet a császár szíves hajlamairól és sürgette, írjon hozzá mielőbb levelet, a melyben uralkodónak elösmeri. Ha ezt megteszi, a császár megadja a nemzetnek és az erdélyieknek törvényes szabadságait, a még fegyverben állókat pedig általános kegyelemben részesíti. A mi saját személyét illeti, az erdélyi fejedelemséget kivéve, nincs olyan becsület, méltóság, kedvezés, vagyon, a mit nem remélhetne. Kérte, fontolja meg komolyan ügyeinek állapotát. Ha elmúlasztja azt az alkalmat, hogy a háborút olyan szerződéssel fejezze be, a mely a nemzet törvényeit és szabadságát biztosítja, kétségtelen, hogy erővel, fegyverrel fogják elnyomni a fölkelést; akkor pedig a császár minisztériuma könnyen találhat ürügyet, hogy összes törvényeinket éppen úgy eltörölje, mint alig kilenczven esztendővel ezelőtt a csehekét is eltörölte a prágai (fehérhegyi) ütközet után.*
Majdnem szó szerint Rákóczinál, Eml. 289–290.
A fejedelem az udvar szándékait nem tartotta elég őszintéknek. A mikor Pálffy arra czélzott, a fölkelők mennyiben érdemelnek büntetést, úgy találta,* hogy, Pálffy titkos gondolatai szerint is, a németet csak telhetetlensége gátolja bosszújában. Meg is kérdezte Pálffytól, hogy ha a császár őszintén kívánja a békességet, miért nem hirdeti ki törvényes igazságaink megadását? Miért kívánja, hogy kegyelemképpen fogadják az igazságot? Apja vétkét fedezni akarván, miért erőlteti őket arra, hogy a fölkelők ismerjék el magukat vétkeseknek?* A béke iránt való őszinteség hiánya eléggé kitűnik abból, hogy neki és udvari embereinek megígérvén összes javaik visszaadását, a vezéreket el akarják szakítani a szövetkezett rendektől s már a békekötés előtt kívánják az erősségek és a várak átadását.* Ő azonban a tárgyalások megnyiltával csupán az egész nemzetet illető dolgokat fog követelni; de követeléseit csak a szenátussal és a szövetkezett rendekkel való tanácskozás után terjesztheti elő. A két testület összehívására idő s fegyverszünet kell; de biztosítja Pálffyt, hogy beszélgetésöknek egész anyagát a rendek elé terjeszti s a mit azok saját érdekökkel megegyezőknek találnak és elfogadnak, mint vezérlő fejedelmök helybenhagyja és megerősíti. A mi azonban saját személyét illeti, a tett igéretekből neki semmi sem kell; mert jól tudja, hogy a császári miniszterek úgy sem engedik meg a szerződés végrehajtását; és jöhet idő, mikor hazaárúlónak tartanák azért, hogy saját javát a nemzet érdekénél többre becsűlte. Hajlandó ugyan a császárhoz illendő levelet írni s azt három nap múlva el is küldi; de tudja, hogy választ sem kap reá. Pálffy megnyugtatta s nem erőszakolta tovább a dolgot, hanem a lefolyt hadjárat egyes eseményeire terelte át a beszélgetést.*
1711 márczius 14. Arch. R. III. 599–600.
A beszélgetésnek ez a része Rákóczi április 23-iki levelében, Arch. R. III. 633.
Klementnek Javoróról, május 12. U. o. III. 655.
Rákóczi eml. 290–1. Önéletr. 194. Saussure, 246.
Késő éjtszaka váltak el egymástól. A fejedelem még nem térhetett pihenni, mert Károlyi és Vay bementek hozzá, hogy az eredményről értesűljenek. Károlyi attól tartva, hogy az elkezdett munka abban marad, a fejedelmet emlékeztette multkor tett békés nyilatkozatára s rábeszélte, hogy a császárnak szóló levelet még az éjtszaka megírja s reggel Pálffynak is megmutassa. Ha Pálffynak tetszik, jó; ha pedig nem, az ártatlan vérontásért s a következhető veszedelmekért őt nem okozhatják. A fejedelem csakugyan elkészítette a levél vázlatát s másnap reggel felolvasta Pálffy, Montecuccoli és Croix jelenlétében, hogy a szöveget együtt állapítsák meg.* Pálffynak csak az aranybulla záradékának megemlítése ellen volt kifogása.* Szóba jött,* hogy ezt a levelet majd Károlyi maga vigye föl Bécsbe s addig Montecuccoli maradjon kezesnek a fejedelemnél, ki újból kijelentette,* hogy hitét el nem hagyja s a fegyvert le nem teheti azok nélkűl, a kikhez eskü köti s a kiket szintén eskü köt ő hozzá. A levelet különben Olcsváról teljesen készen küldi át s ott a béke föltételeiről is tanácskozni fog velök. Ezzel egyszerre távoztak el Vajáról mind a ketten: a fejedelem Olcsva-Apátiba, Pálffy Nagykállóba.*
Pulay–Károlyi, II. 258. Pálffy februárius 17-ikén azt írta Ebergényi Lászlónak (Szalay, 35.), hogy a herczeg igen is elolvasta előtte, de úgy tapasztalta, hogy később másképpen stilizálta. Egyébiránt minden szót és czikkelyt nem tudhat az ember s nem tarthatja emlékezetében.
»Csak András királyról való emlékezetet reprobálta volt«, írja maga Rákóczi Pálffyhoz Salánkról, februárius 11. Pulay–Károlyi, u. 292.
Rákóczi Károlyihoz márczius 14. Arch. R. III. 508–9.
Említi a februárius 11-iki levelében. Pulay–Károlyi, II. 292.
U. o. II. 258. Rákóczi eml. 291.
Apátiban várakoztak a fejedelemre és Károlyira azok a főtisztek, a kiknek hadtestei fölött Kisvárdán tegnap szemlét tartott. Beszámolt nekik Pálffyval tegnap folytatott beszélgetéséről. Megjegyezte, hogy véleménye szerint a tábornagy úgy beszélt, a mint belső meggyőződése sugalta; de a bécsi udvar másképp gondolkodik. Tudja, hogy sikertelen lesz az a levél, a mit a császárnak akar írni; de se a nemzet, se magános ember ne vethesse szemére valamikor, hogy elszalasztotta az alkalmat hazája békéjének helyreállítására. Figyelmeztette őket arra is, hogy az ország határain állnak s nincs hova visszavonúlniok; tehát közös erőfeszítéssel kell gondoskodniok családjaik és hozzátartozóik megmentéséről.* Mindenki nyilván tudja, – folytatta* – fegyverkezésök kezdetétől fogva milyen szeretettel viseltetett nemzete s így mindnyájok iránt. Életét is tökéletesen elszánta s mindenkor kész volt feláldozni megnyomorodott hazánkért, a melyet személye magánérdekeinek keresése nélkűl szívesen szolgált. Kötelességét most is maga előtt viselte, pedig a császár hadainak minden oldalról való előnyomúlása miatt az országból majdnem kiszorították s az Ausztriai Ház őt már azelőtt is elítélvén fölségsértés miatt, önmaga bátorságos megmaradásáról eddig is gondoskodnia s biztos helyre vonúlnia kellett volna. Mindamellett kötelessége érzetében nem válhatott el tőlük s nem törődve a történhető szerencsétlenségekkel, velök maradt az országban. Vaján való megjelenése, a mely nyilt veszedelemmel fenyegette, irántuk való igaz, állandó szeretetének bizonysága. Annál is nagyobbat mond. Őt és Károlyit, fegyverkezésök hanyatlásának idején, a császár életökről és jószágaikról biztosította. Rajta volt teljes tehetségével, hogy ebben a jóban ők is részesüljenek; de megvallja, hogy némelyiknek megkegyelmezését a császár nehéznek találja. De hogy az arra méltók annál hathatósabban és nyertesebben alkalmaztassák a maguk dolgait, az Istenre kéri őket, hogy végső határozatának kimondásáig el ne hagyják, külön kegyelmet senki se fogadjon el, hanem azt a kevés időt megvárják s ennek a jónak elnyerésében egybefogjanak, egyetértsenek. Dolguknak, sorsuknak ilyen alkalmazkodásán senki se ütközzék meg. Idegen nemzetnek segítségűl való kihozása módjában áll, tudna tenni róla s folytathatná ezt a hadakozást, ha kedve volna hozzá. Országát azonban nem akarja hosszas fegyverkezéssel kimeríteni, mindnyájoknak még nagyobb bajt szerezni. Sokat szólhatna erről, de elhallgatja a többit s egyedűl azt az egyet jelenti ki, hogy ha az Ausztriai Ház kegyelméből való benmaradása most és a jövendőben való boldogságának akadálya volna, tüstént, vagy kegyelmének megnyerése után is kész mindenét idehagyni és az országból csak egy pálczával is kimenni. Tapasztalta, hogy Károlyit Pálffyval folytatott tárgyalásai és kétszeri találkozásuk miatt sokan gyanúba fogták. Kijelenti, hogy a mit tett, Károlyi az ő akaratából és parancsolatából tette, mert maga és az ország részéről ennél üdvösségesebb útat nem ösmert. Nem tudja, hogy őt magát mivel gyanúsítják. Mindenkor bízott bennök, gondolván, hogy benne is bíznak. A mit végezhet, kárukra nem válik. Őszinteségében senki se kételkedjék. Kedvökért, hogy azzal is használjon nekik, most is elszánta magát a császár előtt mindenképpen való megalázkodásra. «Ha azonban balítélettel vagytok felőlem, – végezte beszédét, melynek elmondása közben nem egyszer könyezett, – íme, előttetek vagyok, uraim! Cselekedjetek velem akármit: lelketekre hagyom magamat.»
Rákóczi eml. 291.
Beszéde szó szerint Pulay–Károlyinál, II. 259–262.
A tiszteket nagyon megnyugtatta, hogy a fejedelem értekezésbe bocsátkozott Pálffyval s most megint erősebben bíztak benne. Egy értelemmel arra kérték, hogy a császárhoz szóló levéllel magát Károlyit küldje Bécsbe, s helyette kezesnek Montecuccoli grófot kívánja maga mellé, mire Pálffy már a vajai találkozáson késznek mutatkozott. A fejedelem udvarias levelet írt Pálffynak;* örűlt, hogy barátságos ösmeretséget köthetett vele és sajnálta, hogy el kellett válniok. Adott szavához híven, őszintesége jeléűl, elküldte hozzá a császárhoz intézett levelének másolatát, de azt maga a császár számára méltó alakban nem állíthatta ki, mert itt nincsen ahhoz való papirosa és pecsétviasza. Szavát adja, hogy mielőbb kiállíttatja s átadja Károlyinak, kinek azt – megállapodásukhoz képpest – Bécsbe kell vinnie. Míg odajár, a fegyverszünetet megtartja, de kéri, hogy arra az időre küldje hozzá gróf Montecuccolit. Hadait Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyébe vonja vissza s minden kihágást meggátol.
Februárius 1. Pulay–Károlyi, II. 266–7.
Februárius 2-ikán a fejedelem, a dolgokban látszólag teljesen megnyugodva, indult Károlyival Munkácsra, hol azonnal kihírdette a fegyverszünetet.* Este 7 órakor már megkapta Pálffy levelét, mely szemrehányást tett neki, hogy csak az időt vontatja, semmis ürügy miatt nem küldte el a császárnak szánt levelet s így nem lehet bízni. «Ha kegyelmed őszinteséget kíván tőlem, én is hasonlót kívánok kegyelmedtől» válaszolta felindultan;* de kiállíttatta a császárhoz szóló levelet s 8 órakor hadsegéde, Máriássy Ádám már útban is volt vele Debreczen felé.*
Rákóczi eml. 291. Pulay–Károlyi, II. 267., 273.
Olcsváról, 1711. februárius 1. U. o. II. 266–7.
Munkácson februárius 3. kelt levél Praynál, Epist. Procerum, III. 538. Némi bővítéssel szó szerint egyezik ezzel Rákóczinak Salánkon februárius II-ikén kelt levele, a melyet Károlyi–Pulay közöl, II. 278–282. Világos, hogy Rákóczi csak az elsőt zárhatta Pálffyhoz mostan írt levelébe. (U. o. 278., 286.)
A császárt figyelmeztette, hogy a hétéves háború s a rendek szövetsége a nemzet megsértődését jelentette. Most azonban, mikor a vármegyék nagy része visszatért a király hűségére, a fejedelem úgy érzi, hogy bosszúállásának, megátalkodottságának tudnák be, ha nem keresné az óhajtott szent békesség visszatérésének a módját, a honfivér ontásának megállítását, a haza utolsó pusztulásának eltávoztatását. Ennek elérésére – néhány béketárgyalás után – alig találhat helyesebb útat, mint ha a király kegyelmességéhez folyamodik. Emlékezhetik reá a király, kinek udvarában számos esztendőt töltött, hogy kegyelmességén kívűl egyebet nem keresett. Alattomos, titkos ellenségeinek üldözése következtében fogságba vettetvén, a tömlöczben hagyott levelében elmondta, miért kellett menekülnie. Abban s a börtönből korábban is írt folyamodásában csak azt az egyet kívánta, hogy a haza törvényei szerint lássanak fölötte igazságot. Szökésre nem azért gondolt, mert letaposott rab volt, hanem mivel az ország törvényeivel ellenkező ítéletre hítták. A mikor azután kétesztendei bujdosása közben értesűlt a törvénytelen ítéletről, szabadúlását csak a nemzettől és az ország lakosaitól remélhette, kinek szabadságait az ő személyében sértették. Hazájába jövetelét nem külső hadakkal, hanem csupán az igazsággal támogatta; s manifesztumában saját és hazája sérelmeiről nem írt egyebet, mint a mit azóta a pozsonyi országgyűlés is a király elé terjesztett.
Érezte azokat az egész nemzet; és mivel a közromlás egyességet szokott okozni, fegyvert fogtak az ország törvényei és szokásai mellett, a melyekre a király atyja is megesküdött. A mint a fegyver csattogásai közt észrevette, hogy az egész ország egyetért vele, a szécsényi országgyűlésen minden hatalmát visszaadta az országnak s magát a rendek akarata alá vetette. Akkor őt egyenlő szóval az összeszövetkezett magyarság vezérlő fejedelmének választották s megesküdtek kölcsönösen, hogy a fegyverek szerencsétlen folyamata közt is megoltalmazzák a közügyet. Esküjének, kötelességének eleget tenni ügyekezett, de tartozott is vele.
«Ha azért a felhozott okok – végezte levelét – fölséged szemei előtt igazaknak láttatnak, fölségednek igazságát, különben pedig atyai kegyelmes voltát kérjük, hogy mi is mindnyájan, a kik eddig fegyvert viselni kényszeríttettünk, országunk törvényeinek és szabadságainak (kik fölséged esküvésével is megerősíttettenek), úgy jószágainknak is adatásával is mind Magyarországban s mind Erdélyben élhessünk. Indítsa erre fölségedet az igazság és a kegyelmesség, a kik a királyok székeinek istápjai. Vigye reá a jövendő dolgok általlátása és az országnak következő romlása, háborúk támadása, ezerféle romlások, a melyeknek következésétől én magamat az én levelem által megmenteni kívánom. A midőn ezen levelemmel fölséged igazságát és kegyelmességét tovább is kérvén kérem, maradok fölséged alázatos szolgája, Rákóczi Ferencz.»
Pálffy ezt a levelet Debreczenből már másnap este külön futárral küldte Bécsbe, de megírta a fejedelemnek is,* Károlyinak is,* hogy azt talán át sem adják a császárnak, mert a fejedelem azt a czímet sem adja meg neki, a mit nagy uralkodók is megadnak; a mellett még mostan is vitatja fölkelése jogosságát s a maga és Károlyi megkegyelmezése helyett mindnyájukét kéri. Úgy hitte, még mindig kicserélhetnék azt egy megfelelőbb, alázatosabban stilizált levéllel. Mert bizony nem tapasztalta, hogy – úgy, a mint Károlyi írja – a fejedelem semmit sem akar az ő meghallgatása nélkűl elkövetni.
Februárius 5. Pulay–Károlyi, II. 283–6. Pray, Epist. Proc. III. 543. Szalay, Rákóczi bujdosása, 30. V. ö. u. o. 35.
Februárius 5. Pulay, II. 286–9.
A fejedelem valóban nem Pálffyra, hanem szívére hallgatott akkor, a mikor azt a levelet megírta. A stilus curialissal keveset törődött. Boldog Isten! – mondta válaszában* – csak nem hiteti el vele Pálffy, hogy néhány szó újabb vérontások és hadakozások oka lehet? Helytelen kifejezéseken és czímeken csak ott akadhatnak fel, a hol mind a két fél megrövidíthetné egymást. Galamb és sas ezt nem teheti. Egy pápát, egy császárt valami hibás czím nem kisebbíthet; azért mondják, hogy a sas nem fog legyeket. Előhozhatja a politikából tanúlt leczkéjét s a jól ösmert czímeket újra írt levelében megadhatja. De azt már éppen Pálffytól tanúlta, hogy az emberséges ember lelkét Istennek, vérét és életét urának, becsületét pedig magának szokta tartani. Magát tehát nem ösmeri el és nem tartja rebellisnek. Nem tehet róla, ha az udvar annak tartja. De hogy ők, a kiket fegyverfogásra lelkiösmeretök kényszerített, magukról azt mondják, a mit az udvar mond, arra Pálffy János feleljen meg a Feldmarschallnak. Csak magáról sem beszélhet a levélben, mert hitét meg nem szegi s a vele szövetkezettek nélkűl a fegyvert le nem teszi. Tulajdonképpen azt írta, a mit Pálffynak már Vaján felolvasott. Nem színes, hanem szíves békességet kíván ebben a hazában; de látja, hogy «ebben mi a víz folyása ellen iparkodunk. Legyen mindenben Isten akaratja…» A fegyvert addig függőben tartja, míg Pálffy annak felkötésére nem kényszeríti.
Februárius 11. Pulay–Károlyi, II. 289–292. Pray, Epist. Proc. III. 546.
