I.
I.
44. KOLOZSVÁR.
Molnár kinézése. Műveltsége. Modora. Nőismerősei. Heuschlin Elisa. Társadalmi viszonyok. Heidelbergi szerelme. Háztűznézés és kikosarazás. Molnár kedélybetegsége. Újabb nősülési tervek. Löchler Margit. Toussaint Julia. Walter levelei. Ferinari Kunigunda. Vietor zsidóvallásra térése. Molnár Marburgban. Megkéri özvegy Vietorné kezét. Jegyváltás. Lakodalom. Üdvözlő versek.
HARMINCZÖT éven túl volt már ekkor Molnár és még mindig egyedül állott a világban, szerető hitves nélkül, akivel az életnek ha nem örömeit, legalább búját, baját, gondját megoszthatta volna. Pedig kedvelt volt a nők előtt. Egy barátja, kinek arczképével kedveskedett, azt írta neki: «Az én kedves feleségem nagy gyönyörűséggel szemlélte az előtte jól ismert képet; óhajtá eljöveteledet”.* Napbarnított arcza, mely miatt «fekete» Molnárnak nevezték el,* szemei, melyből bizalmat keltő jóság sugárzott, az a könnyed és szellemes társalgási modor, melyet a folytonos társas érintkezés közben sajátított el, tudományos műveltsége, mely világlátással és gazdag egyéni tapasztalatokkal párosult: bizonyos rokonszenves érdeklődést keltett e meszsze idegenből külföldre szakadt vándor iránt, s a kiknél megfordult, nem egyhamar felejtették el. Ismerősei közül mi is tudunk olyanokat, kik élénken érdeklődtek iránta. Még straszburgi tanuló korában ismerkedett meg Heuschlin Elisával, a ki később is egyik barátja által üdvözöltette, míg azután évek múltával kölcsönösen elfeledték egymást.
Levelezés, jan. 23.
M.-Okmánytár, III. rész. 1619. Mauritius üdvözlőverse.
Molnár sem volt a nők ellensége s olykor-olykor, mikor elhagyatottságát nagyon érezte, komolyan foglalkozott a megnősülés gondolatával is. Az, hogy nem volt biztos állása, e tekintetben nem ejtette gondolkodóba; e korban, a midőn mindenféle rendű és hivatású ember vándorolt ide s tova, ma itt, holnap ott ütve föl a sátorfát: e lépés nyilván úgy tünt volna föl, mint a békés, csendes élet után vágyódás első komoly megnyilatkozása, a mi jó ajánlólevél volt arra, hogy azután ennek révén álláshoz is jusson, ha családi és rokonsági összeköttetések nem jöttek volna is figyelembe.
Huszonöt éves korában gyuladt először Molnár szerelemre egy heidelbergi leány iránt. Egyetemi tanuló volt ekkor s a szüntelen tanulás mellett inséggel és nyomorral küzdve s jövője felől, mely kevés kilátással biztatott, csaknem kétségbe esve, bizonyos búskomorság és életuntság vett rajta erőt. Barátai, Keckermann és Heysen, a kik észrevették kedélyváltozását, azt ajánlották neki, hogy nősüljön meg. Az előbbi szóba is hozta előtte egy üvegárús özvegyasszony leányát, a kit kiszemelt számára s a kit megkérhetne. Molnár nem idegenkedett volna a megnősüléstől s estefelé barátjával elsétált az üvegesbolt előtt s ott meg látta a szorgalmasan dolgozó leányt. Csinos külseje megtetszett s belé szeretett.* Egy nyugtalan és álmatlan éj és még két napi bátortalan habozás után elhatározta magát arra, hogy feleségül veszi. Reggel, még alig hajnallott, levelet írt Keckermannak és Becker lelkésznek, s megkérte őket, hogy menjenek el a leány anyjához s az ő nevében kérjék meg ünnepélyesen leánya kezét. Az alatt, míg ezek megbízásukban eljártak, hogy útjokat siker kisérje, elővette a bibliát s elkezdte olvasni kedvencz zsoltárait: azokat, a melyekben Dávid kéri, hogy a meghiúsult törekvés szégyenétől mentse meg Isten. Mikor már négy zsoltárt elolvasott s a 29-iknek negyedik versénél járt, a hol ez áll: «a felséges Istennek szava megdördült», úgy tetszett neki, mintha valósággal mennydörgött volna s ez rendkívül megdöbbentette, mert ezt magára nézve, – mintha csak az «Orleánsi szűz» egy jelenetét olvasnók – kedvezőtlen égi jelnek tekintette. Aggodalom és izgatottság között telt az egész péntek: nem érkezett semmi válasz. Másnap újabb levéllel fordult a két közbenjáróhoz. A leánykérés kedvezőtlenül ütött ki s ezek, úgy látszik, gyöngédségből halogatták a rossz hír tudtára adását.
Napló, 1599. jul. II. (M.-Okmánytár, 24.)
Az anya még sem akarta egy vándordeák bizonytalan sorsához kötni leánya jövőjét, a leány talán nem is látta Molnárt s e miatt nem érdeklődött iránta különösebben, vagy az ő véleményét talán meg sem kérdezték.
A sürgető levélre Keckermann azt válaszolta,* hogy vigasztalásért és tanácsért Heysen barátjához forduljon s ha óhajtása nem teljesült is, azért maradjon meg feltett szándékában: «Isten talán másutt – teszi utána – jobban fog gondoskodni, mint Heidelbergben».
Levelezés, 1599. jun. 16.
Molnárt e kikosarazás nagyon elkeserítette. Lázas álomképek gyötörték egész éjjel. Álmából fel-felriadva, egyik intézeti lakótársát költötte fel, hogy énekeljék el együtt a 91. zsoltárt: «Nem lészen néked félelmed éjjeli írtózástól…» Menekülni akart rémképeitől. Hasztalan keresett a templomban is enyhűletet. Kedélybaja oda is követte. Ellenségeket látott maga körül s többször zokogásban tört ki. S ez így tartott napokon keresztül. Tanulótársai részvéttel ápolták s egész éjjel virrasztottak mellette. Majd láza oly magas fokra hágott, hogy az ágya körül álló barátokat sem ismerte meg s négyet közülök védangyaloknak, kettőt ördögöknek képzelt s zokogva könyörgött a megmentésért. Betegsége egy hónapnál tovább tartott s láza csak lassan szállott alább. Volt olyan hét, a mikor egy nap sem volt eszméleténél.*
Napló, i. h.
Lassanként magához térve, betegségének nyomai, a búskomorság és kedélylehangoltság még sokáig megmaradtak nála, csak nehezen és sok idő múlva tudta bánatát felejteni. Némileg jótékony hatással volt rá, hogy nagyobb kirándulásokat tett a környékben régi ismerőseihez, miként résztvevő barátai tanácsolták. De azért emlékei fel-felújultak, s ehhez, bár akaratlanul, barátai is hozzájárultak. Bizonyára nagy keserűséget okozott neki a kirándulás után egypár hét múlva a Kügler levele,* a ki betegségéről tudott ugyan, de annak okáról nem s vigasztalásul azt ajánlotta, hogy gondoskodjék feleségről, Istennek e legnagyobb áldásáról, a ki minden küzdelemben és balsorsban társ legyen. Mintha nem épen e gondolatnak lett volna betege.
Levelezés, 1599. aug. 10.
E bánat nyomait szülőföldére tett hosszabb útja irtotta ki végkép, rég nem látott családja s férjhez ment nőtestvérei körében nem érezte többé magát elhagyatottnak s jobban felejtett.
A nősülés terve később ismét foglalkoztatta. Három év múlva Sauer könyvnyomtatótól rokonának és gyámleányának Löchler Margitnak kezét kérte meg,* de itt is kosarat kapott. Ezt már nem vette annyira szivére, nem sokáig bánkódott miatta, azért a Gernand-család körében is, hol pedig elég másféle gondja és baja volt, gondolt erre néhanéha s egy ízben Gernandnével a kertben sétálva, az «óhajtott házasságról» s Toussaint Juliáról beszélgettek, a ki, úgy látszik, újabb ideálja volt, de a kihez való további viszonyáról semmit sem tudunk.*
Napló, 1602.
U. o. okt. 4.
Különben barátai gondoskodtak róla, hogy a nősülés gondolata ismételten felújíttassék. Akkor tájban, mikor Löchler Margit kezét megkérte, Suri orvos azt írta neki: «Jőjj hozzánk újsággal, gazdagsággal, ha tetszik, fordul, házastárssal is».* De különösen Walter Gotfried nevű barátja, a kinek tiszteletére heidelbergi tanuló korában üdvözlő verset is írt, évődött sokat vele leveleiben.
Levelezés, 1602. márcz. 1.
Ez idővel Küpperauban pap lett s onnan szorgalmasan levelezett régi iskolatársával. Természetesen mihelyt papi állást kapott, azonnal megnősült s nagy kedvteléssel rajzolta Molnárnak családi boldogságát, tréfás leveleiben bátorítotva példája követésére.
«Hiányzik – írja többek között – a mint kedves leveledből látom, a neked rendelt Dorottya: sajnállak a nélkülözések miatt, de ismered a késedelem s az isteni gondviselés óráinak szokását. Az a Dorottya, Margaris, vagy Örzse azután kamatostul kipótolja az örömöket: az isteni gondviselés a késedelemért mindig ikrekkel fizet s így az a szám, a mely fiúkból és leányokból neked van rendelve, annál gyorsabban meglesz».* Azután tudósítja, hogy kis leánya született, a kit Dorottyának kereszteltetett.
U. o. 1609. okt. 3.
«Ezt a Dorottyát – teszi utána – a ki neked hiányzik, ha az Isten is úgy akarja és mindnyájunkat életben tart, tizennyolcz év múlva a te régi barátodnál megtalálod». De azután mégis azt ajánlja, hogy ne várjon oly soká s házasodjék meg: a mit talán – írja azután – már magad is szeretnél, a minek kétségkívül eljön az ideje».* Hasonló buzdítások vannak többi barátai leveleiben, kiknek jó része már szinte megnősült s írtak neki feleségről, beszélni tanuló gyermekekről stb.
U. o.
Akkor, midőn Molnárnak barátai e leveleket írták, csakugyan volt már Dorottyája, a kit magának feleségül kiszemelt.
Egy fiatal özvegy, Ferinari (Wildpreter) Kunigunda, egy a Luther családdal is rokonságba álló marburgi tanár leánya, a ki tizenkilencz éves korában ugyanott Vietor Konrád pćdagogiumi tanítóhoz ment férjhez. Hosszú ideig éltek együtt megelégedéssel, zavartalan családi boldogságban, melynek összhangját három szép leánygyermek növelte. A férj általánosan kedvelt és becsült ember volt, nem közönséges képzettséggel, a ki különösen a héber és káldeai nyelvet tanulmányozta nagy szorgalommal. E nyelvek tanulmányozása közben megszerette a zsidó vallást és arra a gondolatra jött, hogy Mózes törvénye minden nép hitvallását magában foglalja s theosophiai vizsgálódásokban merült a szentháromság titkáról, melyet semmikép sem tudott felfogni.*
CAESAR, Catalogus stud. scholć Marp. IV. 95–96.
1608. márczius 17-én elhagyta Marburgot, feleségét s gyermekeit. Családjának azt mondta, hogy Altdorfba megy jobb állást keresni. Csak később, évek múltán értesültek egy leveléből, hogy «az Izráel istenéhez való szerelme s a Mózes törvényének tanulmányozása Thessalonikába vitte s ott zsidó vallásra tért át, nevét is Pardo Mózesre változtatva. Mint azok beszélték, a kik vele később találkoztak, ott élt nagy szegénységben, állhatatosan és meggyőződéssel ragaszkodva új vallásához, melyet legtökéletesebbnek tartott. Ha olykor Thessalonikába vetődött utazók hazatérésre buzdították, azt felelte, hogy ezt csak akkor tenné meg, ha megengednék, hogy élete hátralevő részét e vallásban töltse el, mert ebben kiván meghalni.
Felesége és családja sok ideig nem hallott semmi hírt felőle. Azt csakhamar megtudták, hogy nem is volt Altdorfban s azt hitték, útközben baleset érte, vagy rablók áldozata lett. Özvegy Vietorné, hogy családját fentarthassa, miként már előbb is tette, tanulókat fogadott föl ellátásra, nála étkezett többek között a magyar származású Filiczky János tanítványaival, négy cseh báróval s egyideig Molnár is, a ki még korábbi időből, még a férj eltünése előtt ismerte a családot, már előbb is bérelt ott ebédet.
Most a folytonos érintkezésnél bizalmas viszony fejlődött ki közte és Kunigunda asszony között, mely azon végződött, hogy «házassági tisztes szándékát» megvallotta neki s az nem sokáig vonakodva, azt felelte reá: «Hogyha Istentől neked rendeltettem, meglészen».*
Napló, 1610. jan. 14.
A jegyváltás után még hosszú ideig jártak jegyben, mely idő alatt Molnár valami biztos állás után látott, az özvegy pedig családi ügyeit rendezte, házasságbontó itéletet eszközölt ki, mely első férjétől hűtlen elhagyás czímén törvényesen elválasztotta, s csekély vagyonát biztosította gyermekei számára s végre negyedfélévi özvegység után 1611 szept. 10-ikén a kézfogót, rá egy hónapra az esküvőt is megtartotta Molnárral. A vőlegény ekkor volt harminczhét, a menyasszony harmincz éves, leányai közül a legnagyobb – Magdolna – tizenkét, a legkisebb – Juliánna – hat éves.
Kézfogón és esküvőn előkelő közönség, pap, városi tanácsos, jegyző stb. vett részt. Az esküvő Oppenheimban a szent Katalin-templomban orgonaszó mellett ment végbe. Molnár tanúi voltak a polgármester és lelkész, a menyasszonyé Genius Izsák frankfurti lelkész és Hülsz Levin könyvkereskedő özvegyei.
A házaspárt az esküvő alkalmából barátai, ismerősei, pártfogói üdvözlő versekkel árasztották el, kiknek soraiban a haza és a külföld egyaránt képviselve van. Az öreg Goclenius Rudolf nyitja meg a díszes sort, őt követik Lingelsheim Frigyes, Virdung, Piccard, Hartmann, Piscator, Magyarországról Szepsi Korocz György és Bocatius. Pareus a heidelbergi egyetem rektora, a kit a lakodalomra meghivott, szintén üdvözlő verssel képviseltette magát. Öreg barátai, egykori tanárai, komoly, atyai tanácsokkal látják el, fiatalabb ismerősei pajzán, tréfás hangú versekben kivánnak szerencsét az élet e fontos lépéséhez. Rem a meleg barátság hangján kíván neki családi boldogságot és hosszú életet, hogy láthassa meg dédunokáit is; egykori házigazdája, a ki most rokona is lett, egy vittenbergi tanár arra emlékezteti, hogy hányszor kivánta, hogy e napot megpillanthassa … egyik barátja a Molnár, a másik a Ferinari névből csinál szójátékot, a kassai Bocatius könyvei száma szerint kiván neki családi szerencsét, Picard üdvözlését azzal kezdi: «Tehát az én Molnárom végre mégis pihenni fog! A ki annyi éven át tengeren és szárazon annyit hányatott, végre mégis megállapodik s határt szab a munkának?» … Egy másik megczáfolja Bonfint, a ki szerint a magyarok idegenkednek az igától stb.
45. OPPENHEIM.*
Oppenheim képe Merian metszete a «Topographia Palatinatus Rheni. Frankf. 1645.» cz. mű 68. lapján. A kép aláírása az itt közölt részletre vonatkozólag: 8. Szent-Katalin-templom. 9. Várkastély. 10. Rajnai kapu. 13. Kórház.
Még el sem mult a lakodalmi öröm mámora, a régi és sokszor hallott ének, mely azért mindig kellemes és mindinkább ellenállhatatlan volt, ismét megcsendült Molnár fülében. A hazahivó, édesgető hang! «Értem a kegyelmed házasságban való elkezdett állapotját, – írja csakhamar utána unokaöcscse* – kin örültem, részből-részből bánkódunk is, gondolván ezt, hogy talán sohasem láthatjuk kegyelmedet személyében. De vigasztaltatunk az kegyelmed igéretivel, hogy kegyelmedet az házasságra való kötelesség is nem tartja meg… Adja Isten ő felsége …» Most már csakugyan maga is óhajtotta a hazatérést.
Levelezés, 1611. aug. 18.
46. BOCATIUS JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.*
Bocatius János levele 1611 nov. 12-én kelt. Olvasása: «Bocatius Consularis Cassov(iensis) (manupro)pria». (Eredetije u. o. 261. sz.)
