III.
III.
Thököly e meghiusúlt vállalatai nem maradtak nyom nélkül Erdély történetében. Mióta a török az európai bonyodalmak felhasználásával nemcsak ígéretekkel biztatta Thökölyt az erdélyi fejedelemségre nézve, azóta a bécsi miniszteri conferentiákon fölmerűlt az aggodalom, hogy az udvar kénytelen lesz Erdélyt feláldozni a béke kedvéért. Ily sorstól meg akarták óvni «Magyarország czitadelláját» s e végre szükségesnek látta az udvar az előkelő erdélyiek lekötelezését.* S így sikerűlt Bethlen Miklósnak 1690 végén megszereznie Erdély számára az 1686 óta hiában sürgetett diplomát. Igaz, hogy a Haller-féle diploma egy igen lényeges pontban különbözött az 1691-ben ünnepélyes formában kiadott leopolditól. Ebben nem volt többé szó a fejedelemválasztás jogáról; hiában figyelmeztették a rendek Leopoldot Thökölynek már említett oláhországi kiáltványára, melyben az volt feltéve, «hogy Erdélynek Császár ő Felsége denegálta a Fejedelemséget». «Ha a császár – mondák az erdélyiek – nem opponálja Thökölynek az ifjú fejedelmet, csendesen nem bírhatja ő Felsége Erdélyt».* De Leopold tanácsosai nem akartak ily függetlenséget engedni Erdélynek s úgy hitték, hogy néhány ezred s a diploma engedményei el fogják érni a kívánt hatást. 1681 óta Thököly föllépése most már másodszor s utoljára idézett elő ily döntő fodulatot Erdély történetében.
Relatio der bey Hn. Gf. Starhemberg den 24. Januarii 1691 in Turcicis gehaltenen Conferenz. Relatum Agusutissimo 5. Februar «wofern man Siebenbürgen nich sollte behaubten khönnen, gleichs es der mehreren Meiunung nach das ansehen hat»… (Turcica).
SZÁSZ: Sylloge Tractatuum 89.
De azért tevékenysége nem szűnt meg, sőt az 1691-iki hadjáratban elég jelentékeny szerepe volt. Már a tavasz kezdetén reá bízta Köprili Mustafa az orsovai sziget oltalmazását s Thököly oda is küldötte egy kapitányát kétszáz gyaloggal. Csakhogy e feladat nem volt ínyére. Nem szerette így szétforgácsolni erejét. Nagyvárad körűl is száguldozott egy csapatja s úgy hitte, hogy Petrőczy, kit a generalis czímével e vidékre küldött, toborzásokkal gyarapítani fogja katonái számát. Hadi erejének összpontosításától szép eredményeket várt, úgy beszélték, hogy a portának megígérte Felső-Magyarország fellázítását.*
Thököly 1691-diki leveles-könyve (THALYnál M. H. H. Ii. XXIV. 396 s 408. ll.), továbbá Joanaki Porphyrita jelentése. Konstantinápoly 1691 aprilis 11. (Turcica) s a majus 24-iki konstantinápolyi jelentés, mint melléklet az 1691 junius 24-iki dispaccióhoz.
A nagyvezír nem áltatta magát vérmes reményekkel, de jónak látta, hogy Thökölyt fő erejével elindúljon Petrőczy után, ki majus havában Várad körűl sok nyugtalanságot okozott.* Köprili Mustafa rendeleteit a Duna vidékére szerdárnak kinevezett Topal Hussein silistriai basa adta át, kit Thököly julius 3-án «rettenetes lövéssel s igen nagy pompával» fogadott widdini táborában.* A szerdár bizonyára megerősíté Thököly hadát, mely julius 7-én indúlván el Widdinből, Orsován és Mehádián át 22-én Karánsebes szomszédságába érkezett. A csekély császári őrség innen is kiszökött, mint Orsovából még juniusban s 27-én a lugosiak is megadták magokat, noha «keményen lődözének» egy ideig. De tovább nem mehetett Thököly.*
Dispacci majus 27, junius 3. s junius 10.
Almády István naplója THALYnál (M. H. H. Ii. XXIII. 2. rész 740. l.).
U. o. 738, 740 s 741. ll. A kurucz-török had ama visszafordulása, melyet Veterani említ a Feldzüge 114. l. nem juliusban történt, mint a kiadó 29. jegyzete után hihetnők, hanem septemberben, mert akkor foglalta el Veterani Lippát.
Mert julius 29-én Badeni Lajos Péterváradhoz ért s a Belgrádnál táborozó Köprili Mustafa parancsára Thököly éjjel-nappal sietett vissza a Dunához. Augustus 2-án érkezett kíséretével a nagyvezírhez s 7-én kapta a parancsot, hogy mindenestől átköltözzék a zimonyi török sáncz mellé. A Péterváradról Zimonynak tartó Badeni Lajost Thököly emberei is nyugtalanították. A «két rettenetes erő» itt nem soká «nézte egymást», mert Badeni Lajos negyvenötezer emberével Szalánkemén felé hátrálva, előnyös helyzetének megváltoztatására akarta bírni a jól elsánczolt százezer főnyi ellenséget. Útközben mindaddig, míg 17-én Badeni Lajos meg nem állapodott, bizonyára a kuruczok is ellenkeztek a német tábor hátvédével. Tudjuk, hogy 18-án reggelre a török egy merész mozdulattal «eleiben szálla a német tábornak» elvágván ettől a szárazföldi közlekedést Péterváraddal. Alapos-e az állítás, hogy e mozdulatot Thököly tanácsolta a franczia tisztekkel együtt, azt nem tudjuk, de bizonyos, hogy 18-án Thököly hada is segitett a törököknek, kik a Dunának szorították az élésszállítmányt kísérő Bouquoy ezredet, mely ott elrekesztve a német tábortól, felkonczoltatott. Kétségtelen, hogy a seraskiertől vezetett lovas hadosztályhoz csatlakoztak Thököly csapatai is az augustus 19-iki ütközetben, de Thököly már csapatainak csekély számánál fogva sem volt nagy befolyással e hadosztály vezetésére. A törökök szemére vetették, hogy egy halomról nézte a harczot s elfutott, mikor Köprili «az harczon martyrrá lett». Thököly ellenben azt állította, hogy mezítelen fegyverrel tartóztatta a futókat, de vagy kétszáz lovasával úgy sem fordíthatott az ütközet sorsán. Az bizonyos, hogy a kuruczok gyorsan elmenekültek s a 18-án szerzett jó nyereségen kívül otthagyták saját podgyászukat is.*
RÖDER II. 159–170. ll. s Almády naplója THALYnál id. h. 742–744. ll. A történetírók az egykorú jelentések nyomán igen túlozták a szerepet, mely Thökölynek a szalánkeméni ütközetben jutott. A Nagy Ivántól kiadott napló leszállítja a túlzást (209. l.). A napló megerősíti Cserei értesítését (220. l.).
Thököly most félbeszakított vállalata kiviteléhez fogván Pancsován át Temesvár felé indúlt. September 7-én a temesvári szőlők alatt tudhatta meg, hogy Veterani, ki eddig Erdély oltalma végett kimélte seregét, egész erejét Lippa elfoglalására indúlt. Thököly erre visszafordúlt, de september 22-én újra Temesvár felé vezette hadai egy részét.* Ugyan e napon érkezett Szolnokra Badeni Lajos hadserege, mely Nagyvárad ostromára készűlt. Az ostromot nem jelentéktelenűl könnyíté Auersperg gróf, ki ez időtájt Pocsajnál Petrőczy hatszáz embere közől vagy százat levágott s vagy harminczat elfogott. Petrőczy azonban megboszúlta magát, mert Lippa táján érve, october 7-én lesből megtámadta s szétverte Pollant ezredes egy századát, mely a takarmányt keresők fedezetére volt kirendelve. Másnap már egyesűlt Petrőczy Thököly táborával, melyhez 10-én Topal Hussein s a tatár khán is csatlakoztak.* S így néhány ezerre szaporodott a kurucz-tatár had, mely Jenő s Gyula környékére indúlt. Úgy látszik, hogy pénzt vittek az ottani török őrség számára.
Almády 745, 746. ll. s Des Gf. Veterani Feldzüge 114. l.
Badeni Lanos levele Szolnok 1691 sept. 23. RÖDER II. Urkunden 409. l., Veterani Feldzüge 115. l. s Almády 747. l., a khán s Topal Hussein ottlétét Thököly említi egy 1694-iki levelében (THALYnál M. H. H. II. XXIII. I. r. 269. l.).
Ott barangoltak napokig a «Gyula és Jenő között való pusztákon, ligeteken», zsákmányolással s apró hadi kalandokkal töltvén az időt, de többnyire rosszúl érezték magokat. «Igen sokat éheztünk, koplaltunk», beszéli a vállalat egyik szemtanúja s mivel az éjjeli «hóharmat» is jelezte a hadi kalandokra alkalmatlan évszak közeledését, november elsején délnek tartott a tábor s 25-én Thököly a passaroviczi téli szállásra vonúlt.*
Almády 748–750. ll. s Veterani levele Badeni Lajoshoz Dobra 1691 oct. 11. (Turcica)
A következő évi hadjáratot Nagyvárad visszafoglalása tette emlékezetessé. Különben kevés említésre méltó történt. Thököly szolgálatait csak october közepe felé vette igénybe a nagyvezír. Ekkor belgrádi táborába rendelte a kurucz hadi erőt s 13-án sátorában ült, «míg elhaladtak» előtte Thököly katonái. Elhads Ali a szemle után megleégedését fejezte ki, mivel csak ezer főre számított s Thököly ötszázzal többet küldött elébe.* A megdícsért vezérnek Pancsovára kellett mennie, hogy Topal Hussein seraskierrel tanácskozzék a teendőkről.* A seraskier első sorban Temesvár, Gyula és Jenő ellátására gondolt, de úgy látszik, hogy Thököly nagyobb eredményeket várt a vállalattól. Hitte, hogy Topal Hussein megverhetné a Maros partján vigyázó Veteranit. E győzelem által Felső-Magyarország felé szabad lett volna az út s az üldözés végett Péterváradról elinduló Badeni Lajosnak háta mögé kerűlhetett volna a török erő.* De Topal Hussein a Maros áradása s Veterani közelléte miatt Temesvárnál tovább nem ment s így Petrőczy is visszafordult.*
Almády 760. l. s Ferriol 1692 oct. 15-ki levele. (Turcica.)
Lettre chiffrée de Fabre ŕ l’ambassadeur du Roy de France ŕ la porte datée du Camp de Belgrade le 24. Octobre 1692. (Turcica.)
Veterani Feldzüge 128. l. s Lettre chiffrée de Fabre.
Ferriol a M. Croissy au Camp de Belgrade le 8-me Novembre 1692 (Turcica).
70. JENŐ VÁRA.
Egykorú rézmetszet után.
Azt hihetnők, hogy Thököly szolgálatkészségével kivívta a porta kegyét, pedig nem úgy volt; a török urak nem a legjobban bántak vele. Nehezteltek reá egyrészt az 1690 óta nála maradt Heisler és Doria miatt.
Midőn a zernyesti csata után Doria Bécsbe vitte Thököly föltételeit, küldője megbízásából meg kellett kérdeznie, hogy fogolynak tekinti-e az udvar Zrínyi Ilonát s hogy váltságdíj vagy csere fejében szabadon bocsátaná-e a foglyot? Leopold september 24-iki levelében azt válaszolta, hogy Zrínyi Ilonának nem volna szabad elhagynia Bécset, de királyi szavát adja, hogy cserében Heislerért s Doriáért szabadságát visszaadná.*
Postulata Tekelii és Leopold válasza id. h.
Doria visszatérte után az alkudozásokat egy váratlan akadály szakította félbe. Köprili Mustafa ugyanis az előkelő foglyok török kézbe szolgáltatását követelte Thökölytől.
Lehetséges, hogy Doria útját s a foglyok ügyében folytatott alkudozást Thököly ellenségei gyanús színben tüntették fel a nagyvezír előtt. Különben a gyanú ürügynek is jó volt. A török nem akarta ellenségeit erősbíteni a híres tábornok kiszabadításával s tudta, hogy a két fogolyért szép jövedelem vagy török foglyok szabadon bocsátása volt várható.
A portán makacsnak nevezték Thökölyt, ki úgy hitte, hogy meg nem érdemli az elnevezést, midőn becsületét védi s neje kiszabadítására törekszik. Ismételt parancsokban meghagyta neki Köprili Mustafa, hogy jól vigyázzon a rabokra. «Az magam fejére sem vigyáztam jobban, mint azokra» – így válaszolt, rágalmazói rosszakaró besugásainak tulajdonítván a vezír újabb parancsát. Különben kijelenté, hogy csak erőszakkal vehetik ki kezéből Heislert.*
Thököly 1691-ki leveles könyve THALYnál (M. H. H. II. XXIV. 411, 412. s 414. ll.).
Ily végletekig a nagyvezír nem akart menni s midőn a szalánkeméni csata előtt Lugosról táborába rendelte Thökölyt Heislerrel együtt, kegyelmesen hallgatta meg annak hivatkozását az athnaméra, mely Zrínyi Ilonának is pártfogást biztosított. 1691 september 20-án szerződést kötött Thököly a foglyokkal, kik tizenhat ezer arany, egy hintó s hét ló árán váltották meg szabadságukat. Ha a kiváltás előtt az egyik fogoly elhal, az életben maradtnak csak a megfelelő részletet kellett kifizetnie, mit azért is ki kellett kötni, mivel Doria már igen beteges volt. Az egyezmény szerint Zrínyi Ilonán kívül Petrőczy, Sándor és Nemessányi nejeinek is megengedte az udvar, hogy férjeikhez költözhessenek, jószágaik jövedelmének szabad élvezetét biztosítván számokra.*
A szerződést SZILÁGYI Sándor közölte Történelmi Lapok 1875. 1191. l. Úgy látszik, hogy az említett bujdosók nejei nem éltek az engedelemmel s hogy azelőtt is küldhettek pénzt férjeiknek.
S így 1692 elején Zrínyi Ilona elhagyta a bécsi kolostort, melyben tisztességes őrizet alatt lakott. A téli idő s ügyeinek rendbeszedése hosszúvá tették útját, úgy hogy csak május 14-én érekezett Passaroviczra, hol «nagy pompával s nagy örömmel» fogadták.*
Almády naplója 755. l.
Köprili Mustafa halála után is többször emlegették a törökök «kárvallásukat Heisler elbocsáttatása miatt»,* de ez ügy nem zavarta volna meg a porta és vasalljának viszonyát, ha Thököly hadainak szállásolása s élelmezése nem idéz elő surlódásokat.
Kapitiha Bay Mihály uram diariuma (THALYnál M. H. H. II. XXIII. köt. 2.rész 518. l.).
A szalánkeméni csata után Köprili Mustafa utódja, a vén Khalil basa rendelte Thököly hadai számára téli szállásul Passaroviczot s a szomszédos négy palánkot, úgymint Galambvárt, Rámot, Újpalánkot s Ressovát. A vidék szegény és puszta volt. Thököly szerette volna visszavétetni Khalil rendeletét. A végből 1692 január 26-án Passaroviczról Drinápolyba indúlt. Itt Arabadsi Ali, az új fővezér «benne hagyta quartélyában, mondván, éljenek, a hogy élhetnek, s viseljék gondját a császár palánkjainak, míg a török tábor felérkezik». Ugyanekkor tudták meg Drinápolyban, hogy D’Arnau báró kapitány megszállotta a Veterani barlangot. Ez által a dunai közlekedés el volt zárva s Belgrád elszigetelt helyzetbe jutott. A portán nagy volt a rémület, Thököly a szultán színe elé bocsáttatott april 2-dikán. II. Ahmet felkaftánozta a fejedelmet s kíséretét, tizenkétezer tallért adatott neki oly meghagyással, hogy siessen vissza s segítse a török hadi erőt a németek elűzésében. Thököly april 28-án érkezett vissza s nem sok tenni valót talált, mert majus 4-én már Passaroviczban is tudták, hogy a törökök visszafoglalták a «kőlyukat».*
Almády naplója 751–755.ll. Türkische Zeitungen von Marc Antonio 1692 april 3–12. (Turcica) s Thököly 1694 aug. 18-iki levele a tábori kadiához (THALYnál M. H. H. II. XXIII. k. I. rész 269. l.)
71. II. AHMET SZULTÁN.*
Egykorú rézmetszet után.
Achmed, Musztafa szultánok, Öttingen, József császár Ricaut-ból 569., 697., 844. és 493. ll. levő rézmetszetekről vétettek.
Újra közeledett a tél s Thököly Elhads Ali nagyvezír előtt megújította kérelmét Belgrádban. A válasz nem volt kielégítő s egy nappal Thököly visszatérése után, november 16-án a hadak részéről küldöttség indúlt a hazatérő fővezér után.
1692 november 18-án a fővezér tábora Rashamnál megszállott s itt a küldöttség vezetője, Petrőczy István, a kihája elé bocsáttatott.
A föld, hol most vagyunk – mondá Petrőczy – teljességgel puszta, sem kenyér, sem széna, sem abrak semmi sincsen. A kihája megharagudott. Gyalázat s szemérem – úgymond – azzal a hatalmas vezért terhelni, holott csak néhány nappal azelőtt adatott a nagyvezír Thökölynek fermánokat ötezer tallérról, kétezer kila árpáról s háromezer kila buzáról. A hadak régóta éheznek – válaszolá Petrőczy – míg az élés Passaroviczra érkezik, addig éhen halnak. De ha gyorsan szállítanák is az eleséget, nem használna; Passaroviczon ugyanis a lovas had egyáltalán meg nem maradhat, mert szénája nincs. A nyáron miért nem csináltatok – kérdi a kihája. Nem hittük – mondja Petrőczy – hogy örökké ott lakunk; bíztunk abban, hogy a vezír fegyverének boldogulása által országunkba mehetünk. Isten tudná a ti dolgotokat megorvosolni – sóhajtozott a kihája. Micsoda helyet adjunk a hadnak, hisz valahol eddig voltatok, mindenütt epusztítottátok a földet. A vezér is így beszélt Petrőczyvel, de végre fermánt adott neki Dsáfer belgrádi basára, ki mint seraskier parancsolt egész Sofiáig, hogy a Száva mellett teleljenek Thököly hadai, mint maga Petrőczy kívánta.*
Kapitiha Bay Mihály uram diariuma (THALYnál id.h. 467–476. ll.).
Petrőczy visszatérése után megvizsgáltatta Thököly a Száva vidékét s azt egészen pusztának találta, miért is levélben kérte a vezírt, hogy Widdin és Nis közt jelöljön ki falvakat téli szállásra. A vezír útközben olvasta a levelet és azzal vígasztalta Thököly kapitiháit, hogy Drinápolyba érve, elintézi az ügyet. El is intézte, de nem a kapitihák tetszése szerint. December 25-én Bay Mihály s Horváth Ferencz a «kapúra menvén» a kihája tudtokra adta, hogy a vezír ott akarja hagyni a hadakat, hol eddig voltak, a tél nagyobb része már elmúlt, egy-két hónapot ki lehet húzni, úgy is gondoskodni fog a vezír a szükséges élelemről.*
U. o. 480–482. s 508. ll.
De az volt a baj, hogy Thököly nem volt megelégedve e gondoskodással. A reizeffendi pártolta Thökölyt. «Ez az ember – mondá róla a vezírnek – csak olyan ennek a birodalomnak, mint egy madárka, az ki ha egy fára száll, annak egy levelecskéjével béfedeződik».* Csakhogy a vezír, a kihája s a defterdár nem így gondolkoztak Thökölyről. Midőn 1693 február 15-én a defterdár különböző fermánokat adott át Sándor Gáspárnak, Thököly küldötte jónak látta az adományokat bíráló megjegyzésekkel kísérni. A deputált élés kevés, mondá Sándor; hajóra is kellene fermán, tatár kalpagokat nem viselünk, a hadak majd azt fogják mondani, hogy a magyar süvegeket változtatni akarják; általában a tavalyi jutaléknak most csak felét, vagy harmadát adják.
U. o. 569. l.
A defterdár elvesztette türelmét. Itt sokat ne prédikálj – mondá Thököly udvari kapitányának – ha akarod vegyed, ha nem, hagyj békét, hajde! Nagy orczapirulva sok emberek előtt – így beszéli Sándor – el kelle előle mennem. A kihája sem fogadta barátságosan. Semmi dolgotok nincsen más a kérésnél – így szólt hozzá. Csak mindenkor, der, der, der. Az apa is megúnja a fiát, ha mindenkor kér.* Thököly is érezte, hogy szolgálatokkal kell enyhítenie a folytonos kérelmezés rossz hatását. Elvárták tőle, hogy élelmezni fogja Jenőt, mihely az időjárás kedvez ily vállalatnak.* 1693 január 20-án még azt válaszolta Dsafer szeraskier erre vonatkozó felszólítására, hogy míg «az fővezír az császár részéről az én hadaimat alkalmatossá nem teszi az szolgálatra, addig én magamat az lovas haddal szolgálatra nem ígérhetem». Harmadnapra jobbat gondolt. Temesvár, Gyula s Jenő vidékéről írták, hogy az ellenség onnan eltávozott, hogy a Maros vize kicsiny, s hogy a végvárak veszedelme bizonyos, ha most meg nem segíttetnek. Thököly attól félt, hogy bármelyik végvár elvesztése miatt esetleg őt fogja okozni a porta, «törökkel lívin dolgunk, az ki ökör alatt is borját kereshet». Elszánta magát vagy ötszáz lovas elküldésére, Daróczi András vezetése alatt.
Sándor Gáspár naplója (THALYnál M. H. H. II.XXIII. 2. 693., 697. ll.).
Bay naplója id. h. 465. l.
S most a portára küldött követe, Sándor Gáspár, önérzettel mondhatta a vezírnek, hogy nem aluszik a király, ha szintén pihen is, mert Jenő felé küldött még mielőtt a császár fermánját megkapta s még mást is tett. Egy labancz lovas csapat fellázadt a napokban, valamely pénzszállítmányt, vagy pénztárt kifosztott s Thököly szolgálatába szegődött. Sándor ezt a fejedelem ösztönzésének tulajdonítá. Mindez tetszett a vezírnek s kegyesen fogadta Sándort február 5-én. De Dsáfer basa levele megváltoztatta hangulatát. Dsáfer azt jelentette, hogy a kuruczok Temesvárról Gyulára 296 kila lisztet vittek, de nem akartak visszafordulni, hogy Jenőt is ellássák. A vezír február 20-án estve hivatta Sándort, a jancsár aga, a defterdár s reizeffendi jelenlétében felolvastatta Dsáfer levelét. Ezután defterdárhoz fordúlt ily kérdéssel: a kurucz király hadainak megadtad-e a posztót, muszult, kalpagot, abát, puskaport, ólmot s pénzt? A defterdár erre elmondta a kiadott fermánok tartalmát. Így kell-e tehát a császárt szolgálni – kérdé most a vezír Sándortól – a ti hadaitok 296 kila lisztet vittenek, többek költöttek reájok, mintsem hasznot tettek. Sándor még ekkor nem kapott tudósítást Thökölytől, de úgy hitte, hogy nem téved, ha a másodszori út megtagadását valószínűség szerint az élés s takarmány hiányából magyarázza. Fejtegetései nem sokat használtak. Sok szónak nem kell lenni – így végezte a vezír – a te fejedre bízom, vidd be Jenőbe az élést, a te fejedtől kérek számot, csak készűlj! Ferman Szultanunum, mi annyit tett, hogy a szultán akarja.* E bűvös mondás halála volt minden okoskodásnak.
Napló Nagy Ivánnál (M. H. H. II. XV. 25., 26., 27.ll.) s Sándor Gáspár naplója THALYnál (M. H. H. II. XXIII. 2. rész 666., 700–703. ll.).
Csakhogy a vezír hatalma is rövid ideig tartott, martius 17-én már Büklü Mustafa váltotta fel Elhads Alit. De azért Thököly tudta, hogy a Sándornak adott parancsot végre kell hajtani. Valóban az új vezír aprilis 12-én megelégedéssel hallotta a kapitiháktól az élés megindításának hírét. Most kívántatik – így szólt – hogy a fejedelem szolgáljon e birodalomnak. S Sándor fényesem megoldotta föladatát. Kurucz, török s havasalföldi csapatok élén megjárta Gyulát, Jenőt, magával hozott tizennégy rabot, köztök a szabadkai kapitányt s egy zászlótartót, továbbá öt zászlót. Thököly parancsára Sándor személyesen tett jelentést útjáról Drinápolyban. Majus 28-án a zászlókat a nagyvezír «lábaihoz tette» s Büklü Mustafa, ki eddig is jó indulatot mutatott Thököly iránt «igen szépen replicála». Sándor Gáspár örült volna, ha hadi tervét a porta oly készséggel foganatosítja, mint a hogy szolgálatait megdícsérte. Jenő düledező állapotban volt, Sándor ott jártában kissé javította az erődítéseket, de belátta, hogy a vár veszve van, ha erősebb haddal meg nem segítik. legjobb volna most tízezer tatárt küldeni Felső-Magyarországra – mondá a kajmakámnak – ezzel Jenő meg volna mentve. A tanács már ekkor idejét múlta, mert junius 4-én érkezett Passaroviczra Borosjenő feladásának híre.*
Napló Nagy Ivánnál 50., 84., 88. s 103. ll., Kapitiha Bay M. uram diariuma 612. l. s Sándor G. naplója 630 s 635. ll. THALYnál id. h.
Büklü Mustafa nem ért rá megsegíteni a várat, nagy tervvel volt elfoglalva; Köprili 1690-iki vállalatát akarta megujítani. Csakhogy Köprili nem összes erejével indúlt Erdély megtámadására, mint Bükli Mustafa, ki augustus elején a tatár khánnal s a havasalföldi vajdával egyesülvén, a törcsvári szorosnak tartott. De visszafordult, midőn meghallotta, hogy Croy herczeg Belgrádot ostromolja. Midőn Thököly julius 31-én megtudta, hogy a császáriak magyar és rácz lovassága már Belgrád körül nyargalódzik, jónak látta elhagyni Passaroviczot s Galambvár tájékára költözött. September 13-án tudta meg, hogy Croy elhagyta Belgrádot, ugyan e napon ő is visszatért régi szállására. Itt nem sokáig pihent, mert sok teendője volt a belgrádi táborban. Ellátogatott a khánhoz s a török urakhoz, előadva panaszait s kérelmeit. Zulfikár effendi, a lajstromok és jegyzőkönyvek őre, ki Maurocordatoval Bécsbe ment Belgrád elfoglalása után, october 13-án keményen bírálta a király dolgait» Sándor Gáspár előtt. 1690-ben – így szólt – Erdélyben helyt nem állott, Szalánkeménnél megfutott, az idei hadjáratban is hadai «semmi szolgálatban nem tanáltattak». Sándor megfelelt a vádakra s emlékeztette Zulfikárt, hogy Thököly a legutóbbi hadjáratban gondoskodott Rámról, Újpalánkról, Galambváráról, vigyázott a Duna partján, mert e vigyázása nélkül az ellenség a Vaskapun átment volna.
S igaz is, hogy Veterani már készűlt Újpalánk s Pancsova ostromára, de elállott szándékától, nem mintha Thökölytől tartott volna, hanem mivel meghallotta, hogy Croy herczeg elhagyta Belgrádot. A nagyvezír nem bírálta oly szigorúan Thököly magatartását, mint Zulfikár.
De az october 18-iki audientián ő sem kímélte meg a szemrehányásoktól Thökölyt. Miért nem igyekszik szabadulni – kérdezé tőle – a földönfutó tolvajoktól, kik a kuruczokhoz szegődtek s a föld népét sanyargatják. Nem vagyok pártfogója a gonosztevőknek – válaszolá Thököly. – Vizsgáltassa meg a vezír az ő hadait s bocsássa el az alkalmatlanokat. Úgy sem lehetséges a mostani létszámot fentartania, ha jobban nem segítik, mint eddig. Köprili vezér alatt ötezer embere volt, Arabadsi Ali alatt négyezer, a legutóbbi nagyvezír idejében háromezerre olvadt a szám s most nincs több kétezer ötszáznál. Segítve volna rajta, ha a keze alatt lévő palánkokba szállított kuruczokat úgy fizetnék, mint a dunamelléki helységek török őrségeit; ha neki magának s többi katonáinak jobb vidékeket adnának szállásul, mert Passaroviczon meg nem maradhat.
A vezír vígasztalta Thökölyt, s megígérte, hogy gondoskodni fog személyéről s hadaíról.*
Napló Nagy Ivánnál 133., 139., 173., 174., 209., 210., 216–219. ll. s Veterani szándékaira nézve Feldzüge 137. l.
November 5-én visszatérve Passaroviczba, úgy látta Thököly, hogy Büklü Mustafa igérete megbízhatóságára nézve nem különbözik az elődjeitől. A vezír Widdint jelölte ki Thököly, Zrínyi Ilona s a fejedelmi udvar számára téli szállásul.* De Thököly nem telelhetett ott. Úgy látszik, hogy a widdini törökök nem szívesen látták volna a kurucz vendégeket, mert «mocskos szókra fakadtak» Thököly szolgái ellen, kik a szállásra vonatkozó fermánnal városukba jöttek.* Különben a fermánnal Thököly sem volt megelégedve, újabbat kívánt, hogy Widdinben a hús s széna pénzbe ne kerüljön s hogy a császári élésből neki is jusson. Általában a widdiniek nyerészkedő hajlama miatt igen költségesnek gondolta az ottani telelést, de fentartván jogát a jövőre nézve, egyelőre csak a költözködés alkalmatlanságát szerette emlegetni Passaroviczban maradásának okáúl.*
Napló Nagy Ivánnál 256. l.
U. o. 283. l.
Thököly levelei Sándor Gáspárhoz 1694 január 7., 11. s február 14. (THALY-nál M. H. H. II. XXIII. I. rész, 88., 105. 148. ll.).
Örült, hogy Szappanos Mihály lovas kapitányt a szerdár engedélyéből a Száva mellé küldhette 200 katonával telelni, de Zvornikba s Srebernitzába nem engedte Dsáfer a kuruczokat. A helyett meghagyta a gyulaiaknak, hogy Horváth Ferencz oda készülő hadaihoz legyenek jó akarattal. De a gyulaiak minden jó akarata meg nem mentette volna az éhségtől a nálok telelő vendégeket s azért Horváth Ferencz visszasietett igen megfogyva, mert nyomorgó katonái út közben elmaradtak tőle.*
Thököly a reiz effendinek 1694 január 20.s Horváth Ferencz hozta informatiók (THALYnál u. o. 129., 135. ll.) s Napló Nagy Ivánnál 282. l.
Nem csupán a nyomor keserítette el az elpártoltakat. Galga szultán tatárjai 1693 őszén Debreczen felé jártak, s tömérdek magyar rabot hurczoltak el ama tájékról. A kurucz katonák s tisztek ismerősei, rokonai, némelyiknek apja, anyja, felesége s gyermeke is a rabok közt volt. Thököly eleget fáradozott a rabok kiváltásán, de hiában kérte, hogy a törökök is segítsék ebben.
Már pedig a labancz tisztek csalogatták a kuruczokat s jól tartották a szökevényeket.*
Napló 256. l. s Thököly 1694 február 14-iki levele Sándorhoz (THALYnál id.h. 152., 153. ll.).
«Sok rendbeli isteneket s urokat megbántó zugolódásokra s bikitlenségekre» fakadtak ekkor Thököly hadai. 1694 martius 22-ére gyűlésbe hívta a fejedelem minden rendjeit és tisztjeit, sőt a Passaroviczon telelő hadaknak tizedeseit is. Thököly udvarmestere, titkára s udvari főkapitánya terjesztették a gyűlés elé a fejedelmi propositiókat, a hívek vigasztalására s elméjök csendesítésére. A propositióknak s a Drinápolyból visszatért Sándor Gáspár előadásának rövid tartalma az volt, hogy Thököly senkit sem kényszerített a bujdosásra, de a kik mégis megmaradtak a magyar ügy szolgálatában a két nagy monarchák, a franczia király s a török császár szárnyai alatt, azok legyenek béketűréssel az őszig, mert Sándort a porta sok jóval bíztatta s e nyáron a fegyver vagy a béke véget fog vetni bujdosásoknak.* Ily szavak nem tehettek nagy hatást oly katonákra, kik az elmúlt télen s nyáron csak egy-egy hópénzt kaptak s félmeztelenűl teleltek. Néhány nappal a passaroviczi gyűlés után a galambvári kuruczok hadnagya elfogta az ottani béget, több törököt levágott és seregestől labanczságra ment. Harmadnapra az újpalánki őrség is elpártolt; Thököly úgy hallotta, hogy ottani katonái megkötözték s úgy vitték el magokkal kapitányokat, Daróczi Andrást, de bizonyos, hogy Daróczi nemsokára jól érezte magát a császáriak közt. A szökevények török rabokat is vittek magokkal és azt izenték vissza, hogy a török nemzet a kutyáknál is alábbvalóknak tartotta őket, elraboltatta cselédjeiket a tatároktól és a vezír «egynihány pénzét» sajnálta a váltságdíjra.*
Napló 335–340. ll.
U. o. 344., 345., 398. ll. s Thököly 1694 április 3-iki levele a kapikiháknak (THALYnál M. H. H. II. XXIII. I. rész. 188,., 189. ll.).
Szerencsére ugyanekkor vezírváltozás történt a portán. Közel eső volt a balesetek miatt a régi vezírt vádolni, mivel nem viselte gondját Thököly hadának. Csakhogy mentségekkel nem lehetett elsimítani a rossz benyomásokat. Még az új vezírnek Drinápolyba érkezte előtt küldöttek Thökölyhez egy császári fermánt, hogy lovasságával gyarapítsa a Mahmut bég Ogli vezetése alatt Temesvárra s Gyulára rendelt csapatokat. Sándor Gáspár el is küldetett 200 lovassal Belgrádba junius végén, de julius elsején vissza is tért s Mahmut bég Ogli nélküle indúlt útjára. Dsáfer szerdár küldötte vissza, megírván Thökölynek, hogy mikor fizetés s élés kell, akkor ennyi és amannyi a hadnak a száma, a mikor pedig a császár szolgálatja kívánja, akkor nincsen hada.*
Napló 405. s 409. ll. Thököly 1694 julius 2-iki s 3-iki levele a kapikiháknak. a reiz effendinek és vezér tihajának (THALYnál, M. H. H. II. XXIII. I. rész, 247–249. ll.).
Mindezt föl nem említé Defterdár Ali nagyvezír a belgrádi táborban Thökölynek augustus 25-iki ünnepélyes audientiája alkalmával. Csupán azért tett neki szemrehányát, hogy oly ritkán küldöz híreket az ellenség szándékairól. Ismerte Thököly nagy ügyességet az ily hírek megszerzésében. Szívesen hallgatta meg a fejedelem véleményét a következő hadjáratról annál inkább, mivel 1694-ben Caprara volt a német fővezér, kinek szokásait Thököly régóta ismerte. A vezír határozottan kívánta, hogy Thököly minden fölkelhető hadával kövesse őt a táborba, nem mintha ott is tanácsai után akart volna igazodni, de mivel e hadjáratban senkit sem szeretett otthon hagyni. Thökölyt ekkor a köszvény gyötörte, vinni kellett a vezír elé s kétfelől tartani, mindőn Ali köntösét akarta megcsókolni. A vezír nem a legnagyobb kímélettel háromszor is inté Thökölyt, hogy ne betegeskedjék s viselje erősen magát, most kívánván azt a császár szolgálatja. Thököly «elúnta a sok intimatiót». A kaftánozás nem maradt el s Maurocordato felszólítására a fejedelem kíséretével együtt kaftánosan ment szállására. Úgy gondoljuk, hogy a békeközvetítő angol követ kedvéért rendezte Maurocordato e kaftános menetet a Thököly bukásáról keringő hírek eloszlatása végett.*
Napló 457–463. ll. A hírre nézve Almási István levele II. Apafy Mihályhoz 1694 apr. 11. (Török-Magyarkori Államokmánytár 325. l.). Ily hírek gyakran voltak elterjedve 1686 óta.
Ugyancsak Maurocordato fejtegette, hogy Thököly tisztességnek veheti a vezír hívását, mert többen mondák a vezír előtt, hogy Thököly hadának nem lehet hasznát venni. A kihája meg is izente a királynak: parancsolja meg a kuruczoknak, hogy meg ne fussanak, mihelyt a puska végét látják, mert nekik ez a szokások. Thököly mégsem szerette volna koczkáztatni összes katonai erejét. Emelgette a dunai szolgálatot, mit a múlt hadjáratban végzett, vagy a Gyula felé való küldetést, de a főtolmács értésére adta, hogy az ily kérelmeket a vezír úgy venné, mintha a szolgálat kerülésére czéloznának. El kellett tehát hozatni a 700 főnyi kurucz erőt, s csak háromszáz fegyverfoghatót lehetett hagyni Passaroviczon, hogy a Morava s Mlava melléke ne váljék a «pandúrok barlangjává».* Augustus 31-én volnult el Thököly serege a vezír előtt s rögtön át is kelt a Száva hídján. Ő maga megírta végrendeletét s september 4-én «ily erőtelen és lóra nem ülhető formában való állapotomban – írja naplójában – megkeseredés nélkül indúlásom nem lehetett, mindazonáltal… megindúltam hazámért, nemzetemért, vallásomért és sok esztendőktül fogvást véres verítékkel és sok veszedelmekkel keresett becsületemért magamat szerencséltetni».*
Napló 469–471., 499. s 500. ll.
U. o. 506. s 513. ll.
De e nagy czélok s hozzá még a szultán szolgálatja az 1694-iki hadjárat alatt nem kívántak tőle nagy áldozatokat. Tulajdonképi összeütközésre nem kerűlt a sor, Péterváradnál a két ellenfél elsánczolta magát egymással szemben s az őszi esők beálltával haza vonúlt. Thököly többnyire «egy alkalmatos dombról látója volt» a történeteknek. Katonái sem maradtak mindvégig a sánczokban. A tábor zsákmányosira kijáró ellenségre vigyáztak, majd Cserevicshez szállottak s onnan portyáztak Sárkány Ibrahim basa török katonáival együtt.* A vezír meg volt elégedve szolgálataikkal, de azért a táborozás alatt nem gondoskodott rólok eléggé.
Napló 523., 530. s 542. ll.
Hogy mikép fog velök bánni a télen, e kérdés foglalkoztatta Thökölyt, midőn a táborból visszatért Belgrádba. Úgy látta, hogy a porta szabadulni akar tőle s híveitől. Nem úgy van – válaszolá ez aggodalmára a főtolmács – csakhogy a törökök megúnták a költséget s a szegénységnek a kuruczok ellen való sok panaszát is. Végre hosszas alkudozás után november 10-én tudatta vele a vezír, hogy nyolcszáz személynek fog adni hat havi élést s Thököly szükségére nyolcz erszény pénzt, vagyis 4000 tallért. Nagy szüksége volt e pénzre Thökölynek, mert katonáival, tisztjeivel, szolgáival s némely emberének feleségével s gyermekeivel együtt 1841 alattvalót számlált. Igaz, hogy nem sokkal a vezír határozatának közlése után megfogyatkozott a hívek száma. Horváth Ferencz kapitány nyolczvan katonáival a temesvári pusztán járván, nem akart oly téli szállást elfogadni, hol a takarmányt s a fát is pénzen kellett volna venni s nem akart oly uraknak szolgálni, kik elveszik a kuruczok becsületes keresményét, azaz a portyázások alkalmával szerzett rabokat. Dsáfer szerdárt dühbe hozta Horváth szökése, kivált midőn megtudta, hogy Horváth is rabul hurczolt magával néhány törököt. Mennének bár magok a gyehennába – mondá Fileki Mátyásnak, kit Thököly küldött hozzá – csak törököt ne vinnének. Fileki kissé hetykén felelt, miért a szerdár rögtön kikergette, utána kiáltván, hogy több élést nem ad a kurucznak s hogy Thökölyt leküldi Konstantinápolyba.
A meggyalázott kurucz király most felment a szerdárhoz, keblében vivén a két athnamét. Három császár s tizenegy vezírt idejében igazán szolgáltunk – mondá neki Thököly. A fejedelem beteg – válaszolá a szerdár – s azért nem bír a kuruczokkal. Ha lába rosszul van is, esze s okossága vagyon fejében a királynak, miért akarja megtartani a hitetleneket, kik között élete sem biztos. Igaz hite szerint tanácsolja neki, hogy bocsássa el azokat, kikhez nem bízik. Thökölynek meg kellett fogadnia a tanácsot, hogy ne igen terheljék azok, kiknek ellátására a vezír nem vállalkozott. November 21-én a kulicsi révhez gyűjtött hadainak, udvari rendjeinek s tisztjeinek tudtára adta, hogy szabadon elmehetnek azok, kik megúnták a bujdosást. Az elmenőknek esküvel kellett fogadniok, hogy fegyvert nem fognak Thököly s a török ellen, a megmaradtak pedig arra esküdtek meg, hogy a töröknek vagy török jobbágynak mitsem fognak véteni. Száznál többen mentek el s hétszázötvenen maradtak.
A megmaradtak nagy része Visniczére küldetett, a családos katonák Passaroviczon maradtak, Szappanosnak száz lovassal az albániai basához, Madách Péternek pedig negyven emberrel Nikápoly és Ruscsuk felé kellett elindúlnia téli szállás keresésére. Thököly mellett «az udvari rendenkívül ötvenig való vitézlő rend» maradt.*
U. o. 596., 633., 655., 656., 673., 676. s 677. ll., továbbá Thököly levelei a fővezérhez és Sándor Gáspárhoz november 29. (THALYnál M. H. H. XXIII. I. rész, 313., 320. s 328. ll.).
Ekkor hagyta el Passaroviczot, hol mindvégig nagy udvart tartott. A portán szemére hányták ellenségei, hogy a császár részéről kapott pénzt és élést nem hadaira, hanem magára és cselédeire költötte. De mindaz mit a portától s a francziáktól kapott s mit a rabok sarczából szerzett, nem volt elég kiadásai fedezésére. «Torkig adósságban vagyok, mindenemet elköltöttem, még a feleségem egyét-mását is zálogba vetettem» – így panaszkodott.* Pedig nem volt rendetlen gazda, bár nem kimélte a költséget, hogy méltósága csorbát ne szenvedjen. Csendesebb időkben élve, ép oly szépen meggyarapította volna örökségét, mint elődei. Gondosan vezette számadásait, mint általában rendívül serény s pontos levelező volt, azonkívül még igen aprólékos naplót vezetett, mi akkor nem volt ritka szokás. Különben néha magának is át kellett néznie régi leveleit s följegyzéseit, s talán az utódra is gondolt, ki hátrahagyott iratait ép oly érdekkel forgatná egykor, mint a minővel ő lapozgatta a pályáját megelőző mozgalmak írásbeli emlékeit. Nem láthatott mindig kedve szerint dolgai után. Lába, karja s gyomra sokszor megtagadták a szolgálatot. Nem használtak gyakori érvágások s a csodálatos curák, mint példáúl azé a rácz orvosé, ki teve és ló csontjainak zsírjából fürdőt csináltatott, ugyanoly csontokból venyigével egynéhányat betegének derekára kötött s meghagyta neki, hogy maga oldja le a csontokat a fürdő után s hagyja azokat a kádban. A «gyakor vendégeskedések és huzomos pohárok» sem voltak czélszerű orvosszerek. De meg kellett űlni a névnapokat s ha az udvar szolgáiból új pár kerűlt ki, tisztességgel kellett kiszolgáltatni a lakodalmat, olykor egy-egy úri híve szállásán kellett ebédelnie a fejedelemnek, hogy megbecsülje az illetőt.*
Levelei a reizeffendihez és a vezir tihajához 1694 julius 3., s a defterdárhoz oct. 5. (THALYnál M. H. H. II. XXIII. I. r. 251. s 282. ll.).
Napló Nagy Ivánnál.
Az ily hívek számát jelentékenyen gyarapították 1690-ben az erdélyi emigratio tagjai. Igaz, hogy 1694-ig évről-évre kevesbedtek. Midőn Thököly 1690 octoberében Badeni Lajos elől Oláhországba menekült, az erdélyiek nyugtalankodni kezdettek. A tergovisti táborban Haller József, Jánosnak szeleburdi fia, fenyegetőzött, hogy átlövi Thökölyt. Elfogatván, nem tagadta fenyegetését s Thököly hirtelen haragjában agyonlövette.* Midőn Veterani december utolsó napjaiban meghiúsította Thököly betörését, fokozódott az erdélyiek elkeseredése, «láttuk mi erdélyiekűl, hogy Thököly fejedelemsége csak pünkösdi királyság» – írja Cserei, ki szintén kibujdosott. Cserei mintegy ötven társával visszaszökött, noha Thököly háromszáz embert hagyott hátra, hogy a szökéseket megakadályozza.* Az Oláhországban maradtak gyűléseztek s zsibongtak «az nagy szükség miatt». Valóban «az szegin erdélyiek igen holtak az iszonyú szokatlan sanyarúság és nyughatatlanság miatt». E súlyos körülmények miatt Thököly sem akarta szigorúan bírálni egyesek békétlenségét.* Különben is Köprili Mustafa kormánya alatt nem tartott attól, hogy a porta el ne ismerje jogát az erdélyi fejedelemségre.
CSEREY Haller kivégzését 1691 alatt beszéli el, fölemlítvén, hogy az a tergovisti táborban történt. Almády naplójából tudjuk, hogy Thököly december 11–25-ig táborozott Tergovisten s így követtük a «Des Grafen Thököli Einfall in Burzenland» szerzőjét, kinek adata szerint Haller 1690 végén ítéltetett halálra (KEMÉNY: Fundgruben II. 269. l.).
CSEREY 215., 216. ll.
Almády Naplója 727 s 736. ll. s Thököly 1691-iki leveles-könyve (THALYnál M. H. H. II. oszt. XXIV. 406.l.).
Elhads Ali alatt már nehezebben tűrte az erdélyiek nyugtalanságát. 1692 november elsején összegyűltek néhányan Szendrő mellett s elhatározták, hogy folyamodványban kérni fogják a fejedelemtől elbocsátásukat. Kevés kivétellel valamennyi erdélyi aláírta a folyamodványt. Az aláirásokat gyűjtők Macskási Boldizsárt is megszólították, ki megrémülve kérdé tőlök: «az hatalmas Istenért, mit csináltok? bizony engemet lődeztettek meg, mert az tudják, hogy mind én dolgom». A folyamodványt mégis átadták a fejedelemnek, ki azt egyszerűen félretette, de különös okokból egynek, kettőnek megengedte a hazatérést.*
Almády Naplója 761., 762. s 764. ll.
Nemsokára komolyabb baj fenyegette Thököly fejedelmi méltóságát. Elhads Ali 1692 novemberében vonakodott elismerni Gyárfás Tamást, Thököly erdélyi kapitiájának. November 12-én mégis felkaftánozták Gyárfást, de most már világos volt, hogy Thököly ellenfeleinek besúgásai nem maradtak hatás nélkül.*
Kapitiha Bay Mihály uram diariuma (THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. r., 463., 464. s 485. ll.).
Büklü Mustafa alatt a dolog még rosszabbra fordúlt. 1693 julius 25-én Thököly Passaroviczon az egybegyűlt magyarországi s erdélyi főrendek előtt s a franczia residens jelenlétében kijelenté, hogy ismeri «az erdélyi uraknak méltósága sérelmire való munkáját, midőn a török portán szegény Apafy fia fejedelemségét sollicitálták».* A kijelentés azért volt időszerű, mert ekkor a fővezér a tatár khánnal Erdélybe készült. Thökölyt nem hívták ez útra, hanem meghagyták neki, hogy várja be a fővezér parancsát Erdélyből. E parancs talán nem volt ellenére Thökölynek, s az sem volt ellenére, hogy Büklű Mustafa az erdélyiek egy küldöttségét táborába rendelte. De már az rosszul esett neki, hogy a fővezér kijelölte a küldöttség tagjait s hogy épen Macskásit is megnevezte. Thököly augustus 12-én Galambvár melletti táborából Sándor Gáspár udvari kapitány s Kálnoky Farkas udvarmester vezetése alatt huszonkét erdélyi nemest s főrendet küldött a vezér táborába. Különböző kegyelmet igérő s felkelésre szólító patenseket is adott hívei kezébe. Macskási Boldizsár kérve kérte a fejedelmet, hogy őt a küldöttségből ki ne hagyja, de Thököly «alapos okokból» megtagadta a kérelmet. Az elővigyázat fölösleges volt, mert alig hogy a követség elindúlt, már a negyvezir is visszafordúlt útjából. Sándor Viddinben hagyta az erdélyi küldöttséget, attól tartván, hogy nagyobb része elszökik.*
Napló Nagy Ivánnál 128. l.
U. o. 141–143. 149. ll. Joannaki s Thököly párbeszédéből látszik, hogy a fővezérhivatta az erdélyieket. (Napló 250. l.) Fonton is írja Castagnčresnek: Le Pr. Tekely n’aurait pas pu envoyer le principal de ceux que le visir avait demandé sommément. (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 313.l.)
A hadjárat befejezése után Büklü Mustafa eljárása az erdélyiek ügyében még jobban nyugtalanítá Thökölyt. A nagyvezir táborába hivatta az erdélyieket. Ezek, úgy látszik, nem jelentették be a meghívást a kellő formában Thökölynek, elég az, hogy a fejedelem illetlennek találta Passaroviczról való távozásuk módját. Azt hitte, hogy elbocsátásukat fogják kérni, pedig ha eleresztik őket – mondá Thököly a kihajának – akkor a kapitiha nem szükséges s az országról is mintegy lemond a porta. Fejtegette a török urak előtt, hogy ő három év alatt mennyit költött ez állhatatlan emberekre s felmutatta a költségeiről kiállított pecsétes elismervényöket. A fővezir a pecsétőrét «disponálta», hogy vigyázzon, ha a vezér valamely erdélyivel tikon érkezik. A vezír nem is tartotta szükségesnek a titkolódzást. Előbb a 383 főből álló emigratio harminczas küldöttségét fogadta, majd egyedűl Macskásinak adott audientiát s e magánkihallgatás nem volt inyére Thökölynek, noha megizenték neki, hogy ezzel meg nem akarják bántani. S igaz is, hogy a vezir nem akarta megsemmisíteni Thököly tekintélyét, csakhogy Macskásit és pártját is támogatni akarta, úgy gondolván, hogy oktalanság volna, ha a porta oly fejedelem beigtatását kivánná, kit az ország nem szívesen fogadna. Oktober 27-én megizente a vezir Thökölynek, hogy Macskásit nehány erdélyivel Drinápolyba viszi bizonyos ügyek tárgyalása végett. Thököly óvást tett az utazásra kijelölt személye ellen, már csak azért is, mert a kijelölés az ő mellőzésével történt, mi fejedelmi jogaiba ütközik. A nagyvezir nem ellenezte, hogy Thököly megváltoztassa a névsort, noha a fejedelem úgy szerette volna intézni a dolgot, hogy a három «erdélyi nemzet» főbbjein s a kapitihákon kívül más ne menjen a portára. A kapitihák kinevezésének joga Thökölynél maradt. Különösnek látszott, hogy a vezir Sophiába is rendelt téli szállásra több erdélyit, de Thököly örült, hogy azoknak ellátására vállaltkozott a porta, csak azt óhajtván, hogy az ő fenhatósága alól fel ne szabadítsa a távozókat.*
Napló 231–287. ll.
Rögtön észrevette, hogy e föltevés nem teljesült. Erdélyi kapitiháját, Orlai Miklóst mellőzte a vezér s többször hivatta Macskásit, vagy Inczédit. Ehhez járúlt, hogy mindenütt beszélték s az újságokba is írták, hogy a porta nem Thökölyt fogja bevinni az erdélyi fejedelemségre. Mindezt jórészt a Drinápolyban s még a Sophiában lakó erdélyiek munkájának is tulajdonította Thököly. «E politikát az erdélyiek dolgában – írja Thököly 1694-ben Sándor Gáspárnak – januáriuson túl így nézni lehetetlen.» Mindezáltal nézte tovább is, s meghagyta embereinek, hogy Macskásival s Inczédivel «barátságosan éljenek».* A tavasz közeledett s a nagyvezir nem küldötte vissza Thökölyhez az erdélyieket, noha így igérte Belgrádban.* Az új tavasz új negyvezirt hozott s Defterdár Ali alatt a kincstárnok nem akarta kifizetni Macskási s Inczédi járandóságát, hanem Sophiába utasította őket földieikhez. Macskási s Inczédi elúnván a budjosást, vagy harmincz Sophiában lakó erdélyivel együtt elszöktek, alighanem a portai ministerek tudtával.* E szökés megváltoztatta Thököly hangulatát a tőle távol élő erdélyiekkel szemben. «A kik Sophiában maradtak, mindenkor mellettünk igaz emberek voltak – írja Defterdár Alinak – könyörgünk nagyságodnak, mutassa hozzájok kegyelmességét».*
Thököly 1694-idik leveles-könyve (THALYnál M. H. H. II.XXIII. I. rész, 97., 111., 115 ll.).
U. o. 187. s 214. ll.
Napló Nagy Ivánnál 374. l.
1694-iki leveles-könyv THALYnál id. h. 246. l.
Nem igen mutatta, szegények mindenekből kifogytak, eladták lovaikat, fegyvereiket.* Thököly magához kérette őket, de a porta azt kivánta, legyen kezes értök, hogy senki el ne szökjék. S mivel Thököly nem akarta magát ennyire lekötni, az erdélyiek Sophiában maradtak a táborozás végéig.* Novemberben végre megengedték a hatvanöt Sophiában telelt erdélyinek az urokhoz menetelt, úgy látszik, hogy a kezességet nem igen sürgették, hanem útravaló élés vagy költség nélkül bocsátották előket. Thököly most csak nehány főembert akart volna magánál tartani, a többit haza szerette volna küldeni, mivel nem győzte a kiadásokat. Dsáfer szerdár azonban kiűzte Passaroviczból az erdélyieket s azt sem engedte meg, hogy átmehessenek a Dunán.* Igy még bizonytalan volt sorsuk 1694 utólján, csak az volt bizonyos, hogy Defterdár Ali egyelőre nem ellenezte volna Thököly erdélyi fejedelemségét.
U. o. 276. l.
Napló Nagy Ivánnál 480., 484., 486. l.
1694-iki leveles-könyv THALYnál 331., 334., 335., 342. ll.
Elődeinek magatartására némi befolyással lehetett a bécsi udvar azon 1691-iki elhatározása, hogy Erdélyben kész volna a porta fenhatóságát elismerni, ha Thököly örökre száműzetik az országból.* De sokkal többet ártott Thököly törekvéseinek Brankován oláh vajda. 1690-ben még kölcsönökkel is támogatta Thökölyt* s kétségtelen, hogy hű maradt volna az 1689-ben kötött barátsághoz, ha Thököly erdélyi trónja nem omlik össze oly hirtelen. Igy azonban szenvednie kellett az 1690-iki vállalat kudarcza miatt. Thököly katonái a hadjáratot követő télen égették s pusztították az oláh földet. A megtorlás nem maradt el. Az oláhok iszonyú dühvel üldözték a kuruczokat. 1691 februárjában meglesték Bodoni Balázst, felkonczolták kisérőivel együtt s a holttesteket megégették.* Megölték Barthótyt is, kitől a franczia követ hétezer tallért küldött Thökölynek.* Kurucz az ellenség, volt az oláhok jelszava, Brankován a Zsil mellett s a Vulkán havas alatt hadakat gyűjtött, úgy, hogy Thökölynek őrjáratokkal kellett biztosítnia widdini táborát.*
Relation der bey Hn. Gf. v. Starhenberg den 17. Martii 1691 in Turcicis gehaltenen Conferenz (Turcica).
Napló Nagy Ivánnál 168. l.
CSEREY 215. l. s Almády naplója 729. l.
Marsigli Haubt Relation nach seiner von Adrianopel zurückkunft, de prćs. 12.Julii 1691 (Turcica). Bő kivonatban HURMUZAKI: Fragmente zur rumänischen Geschichte Bd. III. 365., 366. ll.
Thököly 1691-diki leveles-könyve (THALYnál M. H. H. II. XXIV. 405. l.).
S így Brankován visszaszorította Thökölyt a Dunáig, de ez nem volt elég. Meg kellett buktatnia a portán Thököly erdélyi követeléseit, hogy országát megkímélje az 1690-iki vállalat ismétlésétől. Arra törekedett, hogy a porta ifjabb Apafyt ismerje el fejedelemnek. Tudhatta, hogy ennek fejedelemségét a bécsi udvar sem ellenzi s így remélhette, hogy Apafy beigtatása megtörténhetik a nélkül, hogy a török, tatár csapatok Oláhországon át Erdélybe törjenek. Mindenesetre szabadúlni kivánt Thököly kuruczaitól s azért más erdélyinek – talán Macskásinak – megválasztását sem ellenezte volna.
Úgy látszik, hogy Brankován Székely László által, kinek Oláhországban összeköttetései voltak, erdélyi urakkal is érintkezett Apafy megválasztása ügyében.*
Vorschlag des Hn. Gl. Heisler aus der Tökölischen Gefangenschaft die künftige Campagnia betreffend 1691. (Turcica s kivonatban HURMUZAKI: Fragmente zur rumänischen Geschichte. III. 364. l.)
Annyi bizonyos, hogy a vajda már 1690-ben felszóllalt Apafyért a török urak előtt s hogy 1691 martiusában az erdélyi emigratio egyik tagja ugyancsak Apafy ajánlása végett Bukarestből a nagyvezirhez küldetett.* Brankován tudta, hogy Thököly is árthat neki, kivált a franczia követség útján, azért tagadta Thököly emberei előtt a végzett aknamunkát s hajlandó volt békülési jeleneteket rendezni, mint például 1692-ben, mikor Thököly Drinápolyban volt. De azért tovább folyt a munka 1692-ben is s hatással, mert Brankovánnak ép annyi barátja volt a portán, mint Thökölynek ellensége. Kölcsönöket igért trónjelöltjei számára, vagy igéreteikért kezességet vállalt. Különben is hatást tett azon iratokra is hivatkozó előterjesztése, hogy Erdély önkényt behódolna, ha a rendek Thököly kizárásával választhatnának fejedelmet.* Az ily beszédeknek tulajdonították Thököly jóakarói azt, hogy Büklü Mustafa 1693-ban nem akarta magával vinni Thökölyt Erdélybe.* Úgy látszik, hogy a nagyvezér a Sándortól vezetett küldöttséget Brankovánnál akarta hagyni, midőn Oláhországból Belgrád felé vonúlt.*
Franczia jelentések Péra 1691 január 2. s martius 22. (HURMUZAKI: Documente Supplement I. Vol. I. 293. s 295.) Hogy ekkor tartózkodtak Bukarestben «békétlen erdélyiek», azt Thököly írja (THALYnál M. H. H. II.XXIV. 406. l.)
Kapitiha Bay Mihály uram diariuma (THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. r. 493., 507., 513., 615. s 616. ll.) és Sándor Gáspár naplója. (U. o. 688., 689. ll.).
Napló Nagy Ivánnál 229. l.
U. o. 168. l. s Ferriol jelentése 1693 aug. 23. (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 302. l.)
De Brankován eddig sem tartotta szívesen a Bukarestben tartózkodó erdélyieket, s 1693 őszén már sokallhatta is a cselszövényeket. Belátta, hogy Thököly helyzete eléggé meg van ingatva, érdekeire nézve czélszerűbbnek gondolta a barátságos érintkezés helyreállítását. 1694 januarjában Sándor Gáspár megjelent Bukarestben a «félreértések eloszlatása végett» s ekkor kissé földerűlt a láthatár.*
Thököly levelei Sándorhoz 1694 január 7. s február 7. (THALYnál M. H. H. II. XXIII. I. r. 87. s 151. ll.).
Attól már nem igen tartott Brankován, hogy Thököly az ő trónját foglalja el, noha tudta, hogy erre még mindig törekszik. Sándor 1692 végén kérte Dsáfer basát, hogy támogassa Thököly e törekvését s negyven erszény pénzt, vagyis húszezer tallért ígért a basának a siker esetére.* Thököly néhány tanácsosa helyteleníté e tervet. Úgy látták, hogy «azon ország rendei közől egy is ő Nagyságához jó szívvel nincs». Elképzelték, hogy «a boérok és minden az oláh vallást követő népek muszka császár s patriarchák megbecsűlhetetlen kincseket profundálják azon dolog megváltoztatására». Már pedig ha az lefoglalt oláh tróntól megfosztatnék Thököly, valószínű, hogy elesik, «mind Magyarországhoz, mind Erdélyhez való jussától, úgy az athnamétól is.» Csak azt helyeselték, hogy Thököly a vajda megbuktatására törkszik, hogy «szegény Berthóty vérét» megboszúlni kívánja s hogy elprédált kincsét is visszaköveteli.*
Ferriol levele Castagnčreshez 1692 dec. 20. s 1693 febr. 23. (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 302., 303.)
Havasalföldi vajdaság iránt való tetszés 1692. febr. 17. (Orsz. Tört. Emlékek. Orsz. Levéltár.)
Thököly elismerte hívei aggodalmának alaposságát, csak addig szeretett volna Oláhországgal rendelkezni, míg Erdélyt el nem foglalja s ily czélból örömest lemondott volna egy érdekeire nézve megbízható vajda kedvéért.*
Ferriol most id.két levele Castagnčreshez (HURMUZAKI: id.h.).
Talán Kantemir Konstantin a moldvai vajda kedvéért, ki Brankovánnak ellensége s állítólag Thökölynek barátja volt.* Kantemir halála után 1693 aprilisában Thököly kapitihái nagyon kérték a franczia követet, hogy ne engedjen kineveztetni oly vajdát, ki Brankován «creaturája» volna. Az itteni ministerek – válaszolá a követ – nem akarják megérteni birodalmuk érdekeit. Valóban Duka Constantin lett a vajda, ki jegyben járt Brankován leányával. Attól lehetett tartani, hogy valami szerencsétlenség éri Székely Zsigmondot, Thököly jassyi kapitiháját.* Székelynek ottmaradását a lengyelek s a francziák kívánták, mert ő közvetítette a lengyelországiak levelezését a konstantinápolyi franczia követtel. Azért küldözgetett Castagnčres költséget Székelynek;* de úgy látszik, hogy a költségek elmaradoztak, s mivel a helyzet is kényelmetlen volt az új vajda alatt, Székely ott hagyta Jassyt, visszatérvén Erdélybe.* Az új vajda uralkodása alatt a moldvai fejedelemséget Thökölynek szerette volna megszerezni Polignac abbé, a varsói franczia követ; úgy gondolván, hogy ez által Lengyelországot könnyebb volna a franczia udvar és Thököly érdekei számára megnyerni.* Polignac D’Esneval utóda volt, ki rövid ideig volt követ Béthune távozása után. Távozása évében, 1691-ben, Béthune a királynéval szerződést kötött, melyet a király s az országgyűlés még nem ratifikáltak. A szerződés egyik pontja szerint Sobieskinek el kellett volna ismernie Thököly magyarországi vagy erdélyi fejedelemségét.* Ez eshetőség még távol állott, s a közelebb eső kívánalmak elintézése a jövőre nézve nem jóval biztatott. Hiában kérte Thököly XIV. Lajost s Croissyt, hogy szerezzék meg neki a lengyel indigenatust, mert a franczia királynak is hasznára válnék, ha ő mint lengyel nemes részt vehetne a köztársaság tanácskozásaiban.* Szerette volna magyarországi jószágait lengyelországi jószágért becserélni.* A lengyelek ez ajánlatra talán azt jegyezték meg, hogy ez esetben nemcsak kettőn áll a vásár. Emlékeztette a lengyeleket nagyatyjára, ki szintén Lengyelországban vett jószágot, elővigyázatból azavaros időkben. Vonszott is a szivem hozzátok; Magyarország és Erdély akkor ígérhetne magának nagyobb biztosságot, ha incorporatus volna a ti országtok közt – mondá egy lengyelnek. De az indigenatusság megadása egyre késett s a lengyelek szép szavakkal fizettek a jóindulatért, mellékesen föl is használván Thököly értesültségét és törökországi összeköttetéseit.* Különben azon szolgálatok, melyeket a külön lengyel-török béke érdekében tett Thököly, nem igen terjedtek túl a hírek s ajánlatok közvetítésénél.
Quarient jelentése 1692 majus (HURMUZAKI: Docuemente v. Part. I. 411. l.).
Bay uram diariuma (THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. r. 610.l.).
Napló Nagy Ivánnál 307. l., s levél Sándorhoz THALYnál M. H. H. II.XXIII. 1. rész, 151. l.
Castagnčres oct. 11. és nov. 8-ki levelei (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. 1. 327. s 328. l.).
Castagnčres martius 18-iki levele. (U. o. 324. l.)
Karl Gustav HELBIG: Polnische Wirthschaft und französische Diplomatie (Historische Zeitschrift 1859. I. 383. l.).
Levelei THALYnál M. H. H. II. XXIII. 1. r. 165.l.
Napló Nagy Ivánnál 610. l.
U. o. 449., 639. s 640. ll.
Thököly mégis szerette emlegetni Castagnčres előtt, hogy «őt vette eszközül a porta a lengyelek dolgában» Castagnčres elődje korában, a portai ministerek előtt pedig «Lengyelországban való tekintetét» emelte ki, s végül Jablonovszky főgenerálisnak azt írta, hogy igen ajánlotta a lengyel föltételeket a portának, midőn a ministerek tőle véleményt kértek.* S mégis ez általános tekintélynek ép oly kevés hatása volt, mint a franczia diplomatia munkájának, mert a porta Moldvát s Oláhországot nem akarta átengedni, ajánlataival el nem szakíthatta Lengyelországot a szent ligától. Pedig Thököly igen nagy fordulatot várt a külön lengyel-török béke megkötésétől. A nála lévő franczia ügynök állítása szerint XIV. Lajos már meghagyta D’Esnevalnak, hogy a béke után az elbocsátott lengyel hadakból legalább nyolczezer embert fogadjon franczia zsoldba Thököly számára. Hisz 1677-ben a zuravnói béke után is így történt – mondá Thököly – midőn Béthune Wesselényi László neve alatt lengyel hadakat toborzott s azokat Magyarországba küldé.*
1694-iki levelei THALYnál (M. H. H. II. XXIII. 1.rész 151. s 169. ll.).
Napló Nagy Ivánnál 38. l. s Lettre de Ferriol ŕ Croissy datée ŕ Podzorovitza le 17. Fčvrier 1693 (Turcica).
Abban nem kételkedett, hogy XIV. Lajos nem fog sajnálni ily áldozatot, noha ép ekkor nem mondhatta Lajost gyors pontos fizetőnek. Különben sokat tett érte a franczia király. «Jól értesse meg a porta ministereivel – irja XIV. Lajos 1691 julius 31-én Castagnčres de Chateauneufnek – hogy nem fogom elhagyni Thökölyt, kinek sorsát választom eljárásom mértékeül a keleti ügyek eleintézésénél.»* S úgy is történt, a követ eléggé igyekezett emelni Thököly hatalmát s tekintélyét. Ha Thököly néha elégedetlen volt az elért eredményekkel, ilyenkor a franczia követ lanyhaságának tulajdonította azt, mit a portai ministerek értelmetlenségének, személye ellen érzett ellenszenvöknek s a birodalom segélyforrásai apadásának kellett volna betudnia.
Copie de la lettre dechiffrée du Roy de France ŕ S. Ambassadeur Castagnčres ŕ Constnatinople Versailles 31. Juillet. 1691. (Turcica).
Thököly mégis jobban szeretett közvetlenül fordúlni a franczia udvarhoz. 1690 utolsó napjaiban Sándor Gáspár Toulon felé hajózott három szolgájával s 1691 juniusában már visszatérését jelezték Konstantinápolyból.* Sándor XIV. Lajos azon ígéretét jelentette, hogy a franczia követ be nem várva a külön rendeletet, minden hadjárat végén tízezer tallért fog Thökölynek lefizetni.* Így jelentette Sándor, de Castagnčres jónak látta egyes esetekben királya rendelete megérkezéséig elhalasztani a tízezer tallér fizetését.* Thököly panaszkodott, hogy 1693-ban s 1694-ben az évdíj elmaradt. Fonton, a franczia tolmács, figyelmeztette Thökölyt a költséges háborúra, melyet XIV. Lajosnak a nagy európai coalitio ellen kell viselnie s fölhozta, hogy Marquis Ferriol (de Lora), a rendkívüli követ, ki Thököly mellett is lakott, szintén két év óta szolgál fizetés nélkül.*
Relazioni di Constantinopoli 1691 február 9., majus 13-diki jelentés (az april 6-iki dispaccióhoz) s Nemessányi Bálint levele Sándor nejéhez 1691 julius 28. (Turcica). Sándor konstantinápolyi levele 1690 dec. 15-ike helyett tévesen febr. 15-éről van keltezve Soltész közlésében (Tört. Tár 1888. 808.l.).
Bay diariuma (THALYnál M.H. H. II. XXIII. 2. r. 491., 492.ll.).
Copie d’une lettre de M. Castagnčres de Chateauneuf au Roy son maître. 24. Fčvrier 1693 «je suis d’allieurs trčs pressé du Comte Teleky de luy payer dix mille escus, suivant ce que V. M. luy diffčre jusques ŕ ceque j’ave reçu les ordres de V. M. en réponse ŕ ma lettre du 21. Nov. 1692. (Turcica).
Napló Nagy Ivánnál 602. l.
E két év alatt más tekintetben is módosúlt a franczia diplomaták eljárása Thököly irányában. 1691-ben, midőn XIV. Lajos idézett levelét írta Castagnčreshez, igen valószínűnek látszott, hogy Thököly nemsokára kivívja az erdélyi fejedelemséget. Akkor «szövetségesének» nevezte a király Thökölyt. De az 1692-ben Thököly mellé rendelt Ferriolnak meg volt hagyva, hogy csak akkor kössön szerződést a bujdosóval, ha az elnyeri a fejedelemséget, vagy ha a törökök békét kötvén ellenségeikkel, titokban megengednék Thökölynek a háború folytatását. A király «érdekével s méltóságával meg nem egyezett» szerződést kötni az ország s hatalom nélküli fejedelemmel.*
Ferriol ŕ M. Croissy au camp de Belgrade le 8-me Novembre 1692 (Turcica) s Ferriol levele Podzorovitza 1693. febr. 17. (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 307. l.)
S így nem voltak megbízhatók a franczia ígéretek. Thököly királyi határozatot sürgetett, hogy menedéket remélhessen Francziaországban a végső szükségben. Castagnčres a galatai residentiát ígérte, de késznek nyilatkozott a királyi határozat kieszközlésére. 1694 elején valóban tudtúl adta Ferriol Zrínyi Ilonának, hogy Lajos országába fogadja őt annak idején. Hanem a Thökölytől kért határozat helyett a franczia udvar egyszerűen hivatkozott a Sándornak adott válaszra. Pedig Croissy azt mondotta Sándornak, hogy Francziaország eretnekek számára nem adhat menhelyet.*
Napló Nagy Ivánnál 198. l., Sándor Gáspár naplója (THALYnál M.H. H. II. XXIII. 2. r. 685. l.) s Zrínyi Ilona XIV. Lajoshoz (THALYnál M.H. H. Ii. XXIII. 1. r. 119.l.).
Kutatta Thököly azt is, hogy mit várhat az «eretnek» hatalmak támogatásától. Az 1693-ban Törökországba útazó Paget lord nem igen bíztatta. Midőn Inczédi egyszer elmondá Pagetnek, hogy Thököly a császártól felajánlott kedvező föltételeket csak akkor merné elfogadni, ha Anglia s Hollandia garantiát vállalnának a békepontokért, Paget egyszerűen azt válaszolta, hogy legjobb volna, ha Thököly minden alku nélkül folyamodnék a császár kegyelméért. Hosszassabban tárgyalgatott Thököly az 1694 mártiusától novemberéig Belgrádban tartózkodó Heemskerkkel, ki az angol király s Hollandia megbízásából a török-német béke létrehozásán fáradozott. Heemskerk ajánlatot tett, hogy felszóllal Bécsben Thököly érdekében. S Thököly, kit megbízhatatlan ígéretek annyiszor félrevezettek, nem akart hinni a hollandinak. «Hiszem, csalni akar, mint a másik követ (Paget) – így ir Heemskerkről – de abban semmi sem telik.»* Igaz, hogy Heemskerk ez ügyben is a szövetségesek érdekeire gondolt s lehetséges, hogy a jól értesült Thököly tudósításainak hasznát akarta venni, de kétségtelen, hogy leginkább protestáns rokonszenvből érdeklődött Thököly iránt. Bécsbe érkezvén 1695 februar 12-én meglátogatta Kinsky grófot s előadta, hogy az ő rábeszélésére Thököly kész volna elpártolni s hogy a hadjárat kezdete előtt az udvarhoz küldené teljhatalmú követeit. Thököly amnestiát kér, jószágainak visszaadását, a birodalmi herczeg czímét s apróbb követelések kielégítését. Heemskerk kifejtette, hogy a császárnak mennyi kárt okozhat Thököly mint ellenség s mennyire gyarapíthatná hadi erejét, mint jó barát. Kinsky megköszönte a bizalmas közlést, megígérte, hogy szólni fog Leopolddal, de egyelőre megjegyezte, hogy a közlött föltételek épen nem újak, már Heisler útján, továbbá Zrínyi Ilona s Veterani leveleiből is ismeri azokat az udvar.*
Stepney levele 1694 január 5/15. (Turcica) s Napló Nagy Ivánnál 356. s 643–645. ll.
Kinsky följegyzése 1695 febr. 12. (Turcica).
A hollandi diplomata valóban nem igen tudta, hogy minő diplomatiai fegyvereket használt az udvar Thököly megbuktatására. Midőn Marsigli gróf 1691-ben Törökországba indúlt, megkérdezte a császártól, hogy hajlandó volna-e pénzt áldozni Thököly életének, vagy biztosságának veszélyeztetése végett? Nem tiltjuk s nem parancsoljuk, a válasz önkényt érthető – így hangzott Marsigli utasítása.* Veterani igen sok levelet váltott Thökölyvel rabok kiváltása ügyében s egyéb alkalmakból. Ilyenkor komolyabb dolgok is szóba kerültek. Veterani most már csupa áltatásnak vette Thököly ajánlatait s úgy tudta, hogy a török s franczia előtt tekintélyt akar magának szerezni az esetleg válaszúl küldött pontokkal. Thökölyt a halogató vagy épen kicsinylő válaszok felingerelték. Ő igyekezett megérdemelni az udvar bizalmát – írja Veteraninak 1693-ban – de úgy látszik, hogy csak tréfának tekintik komoly szándékú javaslatait. Pedig helyzete épen nem kétségbeejtő s végre is inkább marad a külföldön mind haláláig oroszlánnak, semhogy hazájában töltse életét, mint egy szamár.
Erste Schrift des Gf. Marsigli an Ihre kais. Majestät. Wien, 5. April 1691 «ne si ordina, ne si nega, risposta intesa» (Turcica).
Thököly híveinek eltántorítása volt Veterani levelezésének egyik főczélja. 1693-ban úgy hitte, hogy Petrőczit, Horváth Ferenczet, Nemessányit s Komáromyt az elpártolásra csábíthatja, jószágaik visszaszerzése reményében. Horváth s Nemessányi valóban elpártoltak; veszedelmes hajlamoktól a többi hívek, még Sándor sem óvhatták magukat, de Petrőczi s Sándor még sem pártoltak el s megmutatták uroknak Veterani egyik tisztjének levelét, melyben fel voltak szólítva, hogy vagy hozzák magokkal Thökölyt, vagy temessék ott el.* Ezek után gondolható, hogy Leopold nem sokáig fontolgatta a Heemskerknek adandó választ, melyet 1695 martius 3-án közölt Kinsky a hollandi követtel. Thököly kiérdemelhetné a kegyelmet – izente Leopold – ha a töröknek nagy kárt okozván, elvágná a hídat maga mögött. Midőn Heemskerk még ekkor is alkuról s az előzetes pontok elfogadása után teljhatalmú követ küldéséről szólt, Kinsky megneheztelt. Heemskerk mentegetőzött, hogy csak Thököly katonáit akarja áttéríteni, mire Kinsky oda vetette, hogy van elég magyar lovasságunk. Nem tudtam – mondá nem minden él nélkül a szövetséges hatalom követe. Vettem észre, írja Kinsky, hogy a válasz nem tetszett neki.*
Conferenzbericht 1693. julius 14. (HURMUZAKI: Documente V. Vol. I. 430. l.) s Napló Nagy Ivánnál 435., 426., 547. s 581. ll.
Kinsky följegyzései 1695. Martii 3. (Turcica)… H. Manners Sutton, a Lexington Papers (London 1851) kiadója azt írja (272. l.), hogy Thököly 1694-ben III. Vilmos közvetítését kérte s késznek nyilatkozott 6000 embert kiállítani a francziák ellen.
72. II. MUSTAFA SZULTÁN.
Heemskerk bukott ügyet akart életre kelteni. Thököly hatalma teljesen szétmállott. Az 1695-iki hadjáratban nem vett részt s ez év septemberében II. Mustafa Belgrádból Konstantinápolyba vitette. Vagy tizenöt magyar s nyolcz erdélyi úri híve a még fenmaradt hadakkal Oláhországba küldettek, hol a vajda tartotta el őket a porta számlájára. A hadak nagy része oláh szolgálatba soroztatott, vagy a török hadak közé osztatott, két csekély számú kurucz kapitányságra olvadt le Thököly hadi ereje 1696 eleje körül. Sándor és Petrőczi elpártolásáról is sokat beszéltek. Sándor az udvarnak kegyelmét is kereste, de Ferriol szerette volna, ha királya a kiváló ügyességű kuruczvezért szolgálatába fogadná. Thököly Oláhországban lakó hívei közől magához senkit «híva nem hívott», mert a portától kapott fizetés az ötven udvari szolga eltartására alig volt elég.
Az bizonyos, hogy adósságait nem törleszthette a fejedelem s midőn a hitelezőkkel csauzok jelentkeztek fogsággal fenyegetvén Thökölyt, kényelmetlen lakóhelylyé vált Duka vajda palotája, melyet a szultán Thökölynek rendelt szállásúl. Szerette volna, ha újra pénzt kaphatna hadi erő toborzására. Küldötte háromszor is fáradt a kihájához egy emlékírattal, míg végre a kihája a másik szobában is hallható hangon így válaszolt: Miért nem marad nyugton az a gyaur, talán azt akarja, hogy valami szigetre küldjük, mint a vezíreket és basákat? Mindamellett az 1696-iki hadjárat alatt Belgrádban volt Thököly s ott kellett maradnia a negyvezér visszatértéig. Kinevezte Szappanos Mihályt a lovas és gyalog kuruczok kapitányának s toborzó patensekkel küldötte a török táborba. De sorsát e hadjárat sem javította. Úgy beszélték akkor, hogy a török katonaság fel akarta konczolni Thökölyt s így életét mentette volna meg a nagyvezír, midőn octoberben újra Konstantinápolyba küldötte.*
1695 sept. 17-iki s november 22-iki dispacci (HURMUZAKI: Documente v. Vol. II. 261., 275. ll.), Castagnčres s Ferriol jelentései (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 335., 336. ll.), VESZELY Károly: Thököly és Zrínyi Ilona levelei (Magyar Tudományos Értekező I. köt. Pest, 1862.) s az 1696 october 20-iki jelentés Konstantinápolyból (Turcica).
Az ily híreket ellenségei terejsztették több kárörömmel, mint igazságszeretettel. De a hírkovácsoknak is el kellett ismerniök, hogy Elmas Mohamed nagyvezír nem kívánta Thököly gyalázatos halálát. Sőt elvitte magával az 1697-iki hadjáratra s így föltehető, hogy szolgálatait meg nem vetette. Egy elfogott basa beszélte Savoyai Eugénnek, hogy a szultán azért indúlt Szeged felé, mivel Thököly mondotta neki, hogy a gyöngén erődített várost könnyen bevehetné.* Valószínű is, hogy Thököly híreket szerzett Szeged állapotáról. Közvetlen adat nélkül is föltehető, hogy erős török-tatár diversiót tervezett Felső-Magyarország fellázítása s az Erdélybe vezető út felszabadítása végett. De különben a zentai csatában való személyes részvételéről megbízhatlan hírek voltak elterjedve. Úgy hisszük, hogy 1697-ben is «erőtlen s változó egészségéhez képest» kellett magára vigyáznia. Nem igen bánta volna, ha nem hívják az 1698-iki hadjáratra. «Az brusszai fürdők és savanyú-víz curája» jobban vonzotta, mint a tábori élet. Különben jó kedve volt 1698 elején ügyeinek jobbra fordúlása miatt. Az 1697-iki magyarországi zavarok után menekülőkkel gyarapodtak hadai. A nagyvezír a Duna mellett helységeket jelölt ki a kuruczok megtelepítésére. Zsoldot is ígért nekik s biztosságuk végett palánkok építésére is gondolt.
Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen Bd. II. Wien, 1876. 54. l.
Szőllősi Zsigmondot, kit Thököly Zrínyi Ilona elzálogosított ékszerei kiváltása végett Lengyelországba küldött, a porta is felhatalmazta bizonyos ügyek elintézésével. Szappanos Mihály Temesvártt csapatainak gyarapodását remélte. Igaz, hogy Sándor Gáspár már 1697-ben titkos jelentéseket küldött Belgrádból az udvarnak, de Petrőczi s Madács Péter Thökölyt el nem hagyták s még a «nehezen kielégíthető» Petrőczi is meg volt elégedve az ellátással, melyben a porta részesíté hadait. «Ezek lesznek az továbbra jóra menendőknek kezdeti» – írja Thököly 1698 elején – «úgy látjuk s hiszek is istent, hogy még egyszer az bujdosó kurucz fegyvernek lészen híre, lészen nagyobb becsületi és nagyobb állapotja is.»*
Thököly 1698-diki leveles-könyve (THALYnál M. H. H. II.XXIV. 417–487. ll.) s Ferriol levele Péra 1698 február 20. (HURMUZAKI: Documente Suppl. I. Vol. I. 344. l.); Sándorra nézve Feldzüge des Pr. Eugen. Bd. II. 52. l.
SAVOYAI EUGEN.*
Egykorú metszer után Bubics Zsigmond püspök gyűjteményéből.
Savoyai Eugen egykorú metszet után Bubics Zsigmond birtokában.
Csakhogy 1698-ban még nem teljesűlt a jóslat, mert ez évben a béketárgyalásokra kerűlt a sor. Már régóta nyutalaníták Thökölyt az angol s hollandi közvetítők utazásai. Midőn Paget lord 1693 elején Törökországba utazott, Thököly Komáromy «secretarius uramtól» előkerestetette «az szegíny Bethlen, Rákóczy s Bocskai tractatusit» és több ily történelmi nevezetésségű okirattal fölszerelte Sándort és Inczédit, hogy Drinápolyban érvényesítsék kívánalmait a békekötés alkalmával.* Thököly azt kívánta, hogy a két császártól kötött szerződés állítsa helyre Magyarország régi szabadságait s semmisítse meg az 1687-iki országgyűlés határozatait. Erdély a részekkel együtt Thökölyé legyen s hozzá még Szathmár, Szabolcs, Bereg s Ugocsa, mely megyéket II. Ferdinánd adta Bethlen Gábornak. Erdély nyerje vissza választási szabadságát s Thököly utódjai is uralkodjanak a neki adott terület fölött. A békeokíratok ratificatiója előtt Thököly fejedelemmel, vagy küldötteivel külön szerződést kell kötni, a magyar s erdélyi ügyekre nézve, egyszersmind a fejedelem és hívei kívánságainak teljes kielégítése végett.
Napló Nagy Ivánnál 23., 24.ll.
Midőn Sándor e czikkelyeket felolvasta Castagnčres előtt, a franczia így válaszolt: ezek mind jók, csak egy híjával vannak; ha vagy ötvenezer embere lehetne ezek mellé a fejedelemnek: könnyebben kivívhatná őket.*
Copie d’une lettre de M. Castagnčres aus Roy son maître. 24. Fevrier 1693 (Turcica) s Sándor Gáspár naplója (THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. rész, 684. l.).
1698-ban újra Paget lordhoz fordúlt Thököly a bujdosókkal együtt még mindig oly személyes s általános követelésekkel, mintha egy szerencsés háború eredményeit kellett volna biztosítani. «Az angliai király is kurucz valláson vagyon» – mondá Sándor 1693-ban Castagnčresnek – «kegyelmes urunk dolgaiban szemtelenűl nem fog keménykedni».* Csakhogy III. Vilmos követe nem volt arra felhatalmazva, hogy protestans rokonszenvek miatt a béke létrejöttét késleltesse. Igaz, hogy november 7-én átadta a császári követeknek a törökök azon váratlan kérelmét, hogy Erdély maradjon meg előbbi állapotában. De megvallotta, hogy Maurocordato alázatos unszolásai kényszerítették a kellemelten szerepre.* A porta követei különben megtették Thökölyért a keveset, mit tenniök lehetséges volt. Schlick és Oettingen Thököly kiadatását s a kuruczok kiüzetését kérték. De a török követek nem engedték, hogy Thököly neve előfordúljon a békeokíratban, mert alá nem írhatnák annak meggyalázását, kinek a porta athnamét adott. Szerettek volna általános amnestiát szerezni a bujdosóknak, s csak annyit értek el, hogy a császáriak megengedték a kuruczok nejeinek az urokhoz való költözést a nélkül, hogy az elköltözőknek szabad lett volna rendelkezniök gyermekeikkel s vagyonukkal. Különben Thököly nevének említése nélkül a békekötés tízedik pontja elrendelte, hogy a fölkelők a határok biztossága érdekében messzeeső vidékre küldessenek.
Thököly s a bujdosók előterjesztései 1698-ban (THALYnál M. H. H. II. XXIV. 488. l.) s Sándor Gáspár naplója (THALYnál id. h. 681. l.).
Schlick Kinskyhez au Camp de Carlovitz ce 8 Novembre 1698 (Turcica).
Zrínyi Ilonát azonban föl akarták említeni a törökök a tízedik pontban. Felhozták, hogy a munkácsi capitulatió alapján jogos s még ki nem elégített követelései vannak a fejedelemasszonynak. A császári követek állítása szerint a capitulatió illető pontjának érvényét megsemmisítette egy Bécsben kötött egyezség; semmire sem akarták magokat kötelezni ez ügyben, csak megígérték, hogy a császár meg fogja adni azt, mi Zrínyi Ilonának jár az első férjétől kapott hitrész jövedelméből.*
A karloviczi békére vonatkozó különböző iratok (Turcica).
A karloviczi béke után a török kormány Nikápoly környékén adott szállást a száműzött kurucz katonaságnak. A talán ezer főnyi telep egy kis köztársasághoz volt hasonló, kérve a török kormánytól vallásos szabadságuk a önkormányzati joguk megóvását. Azonban e magyar köztársaság is monarchiai hajlamú volt s folyamodott, hogy uralkodóját a porta bocsássa vissza az alattvalók körébe. Pérában ugyan azt beszélték, hogy a nikápolyi telep néhány előkelőbb tagja arra kérte a portát, hogy Thökölyt hagyja Konstantinápolyban, mert ők úgy is szükséget látnak s tapasztalták az előbbi években, hogy a portától kiosztott élést s költséget nagyrészt a fejedelem udvartartása nyelte el.*
A bujdosók fölterjesztése 1699-ben THALYnál M. H. H. II. XXIII. 2. rész, 771. l.) s Correspondance du Marquis de Ferriol avec une introduction par Émile Varenbergh. anvers. 1870. 116. l.
A porta mindenesetre czélszerűbbnek találta a főnek elválasztását a tagoktól, annál inkább, mert a bécsi udvar sürgette a karloviczi béke végrehajtását.
Oettingen gróf 1700 februar 8-án Konstantinápolyba érkezvén, Thököly eltávolítását követelte. Maurocordato biztosítá, hogy Nikápolyba soha sem akarták küldeni Thökölyt, de hogy Konstantinápolyban ne maradhasson, azt Oettingen ki nem olvashatja a karloviczi békéből. Oettingen arra hivatkozott, hogy a fővárosban több az alkalom zavarok előidézésére, mint bárhol másutt, majd a Bécsből kapott utasítás szerint fölemlítette a titkos s Karloviczban ad protocollum mediatorum fölvett czikkelyt, melynek tartalma szerint Thökölyt a Feketetenger messze eső partjára kellene száműzni. Oettingennek csakhamar távozni kellett, Pagetnek adta át az osztrák követség ügyeinek vezetését, de Thököly eltávolítása kérdésében úgy fogalmazta a Pagetnek adott felhatalmazást, hogy az angol követ nem mérsékelhette az udvar követelését.*
Oettingen jelentései 1700 julius 20.- september 18., october 24 s Referat vom 25. August 1700 (Turcica).
Midőn Oettingen october 11-én kivonúlt a városból Thököly «nagy boszút akart tenni» a követen, ki Konstantinápolyi tartózkodása ellen eredmény nélkül tiltakozott. Az Ejub külváros előtt egy szép sűrű fa alatt «a csorgó mellett» sátort vonatott s innen nézte a menetet feles számú fegyveres szolgákkal. Midőn Oettingen oda ért, kísérete figyelmeztette a sátorban ülő nézőre. Az ősz követ megállíttatta hintaját, felrakta pápaszemét s nézte egy ideig a mozdulatlanúl ülü Thökölyt. Nem tudta, hogy tiszteletadásnak, kíváncsiságnak, vagy boszantásnak magyarázza-e a jelenetet, mert úgy gondolta, hogy Thököly köszvénye miatt nem kelhetett föl helyéről. Csak később tudta meg, hogy Konstantinápolyban sokat beszélnek Thököly «vakmerőségéről». Maurocordato felszólította Oettinget, hogy adja be írásban panaszát, miből Oettingen azt vette ki, hogy a görög zsarolni akarja Thökölyt. Ez azonban örült, mert azt hitte, hogy Oettingen «csaknem megette mérgében kezét lábát», midőn őt a sátorban látta.*
Oettingen jelentése 1700 november 8. (Turcica) s Komáromi János naplója 70. l.
73. OETTINGEN GRÓF ARCZKÉPE.
Egykorú rézmetszet után
Thököly most már biztosabban érezte magát Konstantinápolyban. Csakhogy a Duka vajda palotáját elvették tőle, már 1698 elején az «erdélyi házban» lakott, mely azelőtt az erdélyi követek szállása volt. Erdélyi fejedelemségének ez egyetlen maradványa azonban nem tetszett Thökölynek, mert régi, roskatag épület volt, a törököktől lakott bűzhödt városrészben. Úgy látszik, hogy nemsokára kiköltözködött az épületből galatai házába s ekkor az erdélyi házban lovait tartotta s borát mérette igaz hitűek s gyaurok számára. A bort borral kell legyőzni – mondá Thököly egy francziának, kinek rendesen huszonnégy órára volt szüksége, hogy kiheverje Thököly vendégszeretetét. Ő maga már nem mert sokat inni, de példányképűl ajánlotta francziáknak két hivét, «Bachus hadseregének két valódi lovagját».* A portától adott tain – naponként vagy hatvan tallér s élelmi szerek – nem fedezte az udvartartás költségeit s így Zrínyi Ilona ékszereit kellett eladogatni.*
Thököly 1698-diki leveles-könyve THALYnál s Oettingen jelentése 1700 julius 20. Az erdélyi háznak érdekes történetéről l. Jakab Elek: Az erdélyi fejedelemség utolsó évei (Magy. Tört. Tár. XIX. k. Okleveles Függelék XIV. sz. kedzve). V. ö. még Voyages du Sr. de La mothraye en Europe, Asie… A la Haye 1727. T. I. 200 s 229. ll.
De la Mothraye Voyages l. 100. l. s Correspondance du Marquis de Ferriol 116. l.
Egyszerre azonban vége szakadt a konstantinápolyi udvartartásnak. 1701 január 16-án a hadi tanács elhatározta, hogy Paget kezébe pénzt kell küldeni a portai ministerek számára, a karloviczi titkos czikkely végrehajtása czéljából.*
Fölterjesztés a császárhoz (Turcica).
Nem tudjuk, hogy mikor adatott át a Pagetnek szánt összeg, de úgy látszik, hogy Maurocordato, kit Komáromy az igaz ügy hamislelkű Hamanjának nevez, most már támogatta az udvar kívánságát. Ehhez járult, hogy a spanyol örökösödési háboru kitörése után Thököly a politikai helyzet e fordulatáról személyesen kívánt beszélni a nagyvezírrel s a szultánnal.
Ugy beszélték, hogy Ferriol tanácsára utazott el Thököly Drinápolyba, Le Brue tolmácscsal. Midőn Drinápolyhoz közeledett, a városba küldötte egy emberét, megérkezésének bejelentése végett. A kihája tudakolván az utazás czélját, a visszatérést tanácsolta Thökölynek, hogy baja ne legyen, mert utazására nem kért engedélyt. Thököly folytatta útját s Drinápoly kapuja előtt megkapta a fermánt, melyben a szultán elrendelte, hogy rögtön visszatérjen, mert ezentúl Nicomédiában fog lakni.*
Komáromi naplója 70., 71. ll. s De La Mothraye Voyages I. 281., 282. ll.
Thököly csak három napot tölthetett a készülődéssel; september 24-én elindúlt egész udvarával s kilencz óráig útazván a tengeren, éjszaka érkezett a nicomédiai kikötőbe. Itt a tengerparton egy széltében szállásolta el a porta a száműzötteket. Lakás s élemezés ellen nem volt panasz. A tainnak egy részét meg is lehetett takarítani a nagy olcsóság miatt s a kíséret néhány tagja itt is árúlt bort, mint Konstantinápolyban.
A «hasznos múlatság», mint Thököly nevezé a vadászatot, itt ugyancsak hasznosnak bizonyúlt, kivált a szalonkának s fáczánnak volt nagy bősége. Thököly sétakocsikázás közben vadászgatott; járni vagy lóra ülni nem birt, karszékéből emelték a hintóba. Signor Francesco orvosi tudománya kudarczot vallott, pedig az olasz kalandor csodákat ígért. Francesco XII. Incze pápa unokaöcscsének mondotta magát s alchymiával is foglalkozott. Költséges kísérleteire Thököly is adott pénzt, miért is Komáromy ócsárolta a fejedelem hiszékenységét, ki viszont szemére vethette volna tudós titkárjának, hogy a halemberek barlangját kutatta. Thököly azonban nem vette komolyan Francescot, talán csak orvosi tudományában bízott, különben eleget nevetett rajta, mert a vén olasz igen mulatságos pathossal vallott szerelmet Szőlősy Katalinnak, Zsigmond híres szépségű nejének, ki kurtán s ha kellett csattanósan is felelt imádójának.
IZMID.*
Bergren felvétele s Cserna Károly rajza után.
Izmid látképét Bergren felvétele után Cserna rajzolta.
1702-ben a porta pénzt küldött Thökölynek, hogy Nicomédia táján nyaralót vegyen magának. Vett is egyet két órányira a várostól, a virágok mezején. Lakása körül terűlt el a virággal beborúlt mező, a közeli havasokról pisztrángos patakok ömlöttek, a hegyből hűvös források fakadtak, bőven termett a gyümölcs s «életre való alkalmatosság» az árnyékos völgyben. A virágcziflik vagy majorház egyszerű faalkotmány volt s körülötte a kíséret még egyszerűbb házacskákban lakott.
A virágmezőn halt meg Zrínyi Ilona 1703 február 18-án hatvan éves korában. Visszaadta bátor lelkét az úrnak, mondja sírkövének felírata. Thökölytől nem maradtak gyermekei. Az 1683-ban született György s az 1694-ben született Zsuzsánnak bölcsőben haltak meg. Thököly Nicomédiáig kísérte a koporsót s Komáromyra bízta, hogy temesse el az elhúnytat a galatai jezsuiták kisebb templomában. Nem igen bírt utazni s talán átallott is engedélyt kérni az útra. Ekkor tájt szakállának hirtelen őszülése feltünő volt azok előtt, kik a múlt év óta nem látták.
Ezalatt belső zavarok dúlták a török birodalmat. II. Mustafát, ki Thököly Nicomédiába száműzte, a lázadók letaszították a trónjáról. «Az imperium e nagy felháborodása alatt» – mondja Komáromy – «mi Ázsiában úgy feküdtünk, mint egy káposztás kertben az nyulak». Nemsokára a magyarországi hírek új életre ébreszték a Virágmező lakóit.*
Komáromi naplója 73–84. ll., La Mothraye Voyages I. 282–284. s 309. ll.
Az 1697-iki hegyaljai fölkelők Thököly hűségére esküdteték a lakosságot. Midőn legyőzettek, az elmenekülők nagy része Moldván át jutott Thökölyhez.* Tokaji, a fölkelők egyik vezetője, Thököly alatt szolgált; a fölkelők várták Thökölyt s vele együtt a török-tatár hadat s igen valószínű, hogy kezdettől fogva érintkeztek Thököly embereivel. De nemcsak a Thökölyre visszavezető nyomok adtak jelentőséget a felkelésnek, nevezetes volt az, mint a jövő előjele. A Hegyalján vérengző jelenetekben tört ki az elkeseredés, az éhes s elvadúlt katonaság, a szokatlan és súlyos terheket kirovó idegen uralom ellen. Egy eperjesi kamarahivatalnok panasza szerint septemberben bajos volt a hátralékos portiókat beszedni, a fölkelők s a törökök segélyébe vetett általános bizalom miatt.* Bizonyára sokan várták a terhek könnyebbítését a rend felforgatásától. Pedig nem csupán az elkeseredett jobbágy fenyegette a rendet. A hosszas háborúk annyira felszaporították a kóborló katonákat, hogy 1697-ben három hét alatt tízezer embernél több gyűlt össze belőlök.*
THALY: A Székesi Bercsényi család története II. 210. l.
Feldmayer Sebestyén 1697 sept. 5. Fischer Mihályhoz (Orsz. Ltár Lymbus).
Bercsényi emlékirata THALYnál (Bercsényi csal. tört. II. 379. l.).
Az ily elemektől táplált mozgalom nemsokáig őrzi meg politikai színezetét. A hegyaljai zendülés részben parasztlázadás volt s mindinkább azzá fajúlt.
1699-ben Rabutin is jelentést tett egy életére törő állítólagos összeesküvésről, melynek Thököly Erdélybe hívása lett volna főczélja.*
HURMUZAKI: Fragmente zur rumänischen Geschichte. Bd. II. Bukarest. 1881. 74. l.
Nemsokára egy nagy tekintélyű név örököse háttérbe szorítá Thököly hírnevét. A főurak, kik a hegyaljai zendülők ellen harczolni hajlandók voltak, a karloviczi béke után az elégületlenek élére állottak. Mert az idegen uralom nemcsak jobbágyaikat károsította, hanem sértette kegyeletöket a régi intézmények iránt s ki nem elégítette dynastai vágyaikat. A régi Magyarország eltünését nem nézhette közömbösen az, kit oly fényes családi hagyományok kötöttek a múlthoz s kiben oly erős gyermekkori benyomások gyökerezteték meg az idegen uralom gyűlőletét.
74. RABUTIN TÁBORNOK.*
Egykorú rézmetszet után.
Rabutin tábornok Bubics Zsigmond gyűjteményében levő egykorú rézmetszetről vétetett.
Midőn Rákóczy fogsága alatt a Lengyelországba menekült Bercsényi 1701-ben Ágost királynak a magyar trónra ültetése végett egy nagy hadi tervet fejtett ki a király előtt, meg nem felejtkezett abban Thökölyről. Szerinte Thökölynek török erővel Erdélybe kellene törnie, hogy támogassa a lengyelek, bajorok s francziák támadását. Bercsényi úgy képzelte, hogy lehetséges volna megszerezni a török segélyt Thököly számára, a török-német béke felbontása nélkül, úgy mint 1683 előtt történt. Augustusban Du Héron gr. XIV. Lajosnak beküldé Bercsényi egy emlékiratát, mely sokat foglalkozik a Thököly számára gyűjtendő törökországi had Erdélybe nyomúlásával.* Thököly is értesült e nagy tervelgetésekről, valószínűen a lengyelországi s konstantinápolyi franczia követek által. Lehetséges, hogy a Lengyelországból kapott híreket akarta a porta elé terjeszteni, midőn 1701 septemberében Drinápolyba utazott a vezér engedelme nélkül. Talán még a nicomédiai út előtt küldé el Lengyelországba pontokba foglalt kívánalmait. Az erdélyi fejedelemségen, a saját s neje birtokigényeinek kielégítésén kívül a birodalmi fejedelem czímének vagy esetleg az aranygyapjas rendjelnek megszerzését még ekkor is kívánta.*
THALY: Bercsényi család története. II. 361., 362., 373. ll.
U. O. 384., 385. ll.
Bizonyos, hogy a Thökölytől küldött Szőllősy Zsigmond még Lengyelországban beszélt Rákóczyval s hogy szó volt köztök Thököly s Rákóczy hadierejének egyesüléséről az esetre, ha a kisázsiai száműzött valahogy haza térhetne. Midőn híre terjedt Rákóczy hatalma növekedésének, Thököly kérve kérte mostoha fiát, hogy «munkálódja» a portára küldendő követei által az ő hazatérését. «Istenért kényszerítem – írja 1704-ben Rákóczynak – keresztyénségére s fiúi szeretetére, ebből a tűzből engem eripiálni igyekezzék.» Úgy hitte, hogy legillőbb volna, ha Rákóczy felszólítására az erdélyi három nemzet követeket küldene a portára, kik őt kikérnék mint fejedelmöket. Igaz, hogy az erdélyi rendek 1704-ben Rákóczyt választották fejedelemmé, de úgy gondolta, hogy mostoha fia nem fogja tőle kívánni jogai feladását. Ő úgy sem él sokáig s halála után úgy is Rákóczyé lesz Erdély. De a míg él, sokkal szerencsésebben intézhetné el az erdélyi ügyeket, mint most intézik el azokat Rákóczy generalisai. Az isten Rákóczyt egészséggel s ifjúsággal megáldotta «egy magyarországi korona dolga forogván kezén – én Erdélyből segítője lehetnék.»
II. RÁKÓCZY FERENCZ.*
(Egykorú 1694-iki metszetről, mely az orsz. képtár tulajdona.)
II. Rákóczy Ferencz arczképét Leopold János Frigyes augsburgi rézmetsző († 1726-ban) egykorú metszvényéről vettük.
II. Rákóczy Ferencznek színnyomatú arczképét Kupeczkynek gróf Keglevics István birtokában levő olajfestményéről Cserna Károly másolta.
Rákóczy jóindulatú készséggel teljesítette Thököly egy-egy kívánságát. Pénzt küldött neki, visszaadta jószágait, s Thökölynek nagy szűksége volt a jövedelem szaporítására, mióta diplomatiai munkássága nagyobb lendületnek indúlt. De legfőbb kívánságait ki nem elégíthette. 1705 augustusában panaszkodva beszélte Thököly, hogy mit mondanak a török urak. Ha Thökölynek jót kíván fia – mondották – miért nem küldi levelét s emberét a portára? A fia tekintetéért nagyobb accommodatiót várhat a portától s ki is bocsátják – ha egyelőre belgrádi házáig is. Marquis Ferriol is mondá, hogy ha Rákóczy csak egy postájától küldött volna levelet Thököly mellett, ő azzal véghez vitte volna Thököly kibocsátását, de a törökök szemére hányták, hogy a portára sem levél, sem ember nem küldetett Thököly érdekében.
Sőt Horváth Ferencznek, ki 1705 nyarán küldetett Konstantinápolyba annak kitudása végett, hogy a porta hajlandó volna-e Rákóczy követeit úgy fogadni, mint egy erdélyi fejedelmét, ki volt adva az utasítás, hogy «committált dolgait ki ne jelentse Thökölynek». De az utasítás szerint Horváth tudtára adhatta Thökölynek, hogy Rákóczy a legközelebbi országgyűlésen Thököly kikérését «az országnak persvadeálni fogja». A szécsényi országgyűlés nyolczadik czikkelye foglalkozik is Thökölyvel. Elrendeli jószágai visszaadását, igazságosnak találja, hogy Rákóczy az ország pénzéből törlessze Thökölynek a közügyért fölvett kölcsöneit s méltónak ítéli Thökölyt arra, hogy a többi bujdosókkal «a leendő békességnek tractájában includáltassék», de személyének kikérését föl nem említi.*
Thököly levelezése Rákóczyval s Rákóczy híveivel (THALYnál M. H. H. XXIV. 516–634. s M. H. H. XXIII. 1. r. 365. s kk. ll.), továbbá THALY: Rákóczy-Tár I. 443. l. Egy Bruyninxnek küldött tudósítás is fölemlíti, hogy a két fejedelem egyetértését zavarni fogja az erdélyi fejedelemség ügye. (SIMONYI: Archivum Rakoczianum II. I.k. 204. l.)
Úgy látszik, mintha Rákóczy kivált erdélyi fejedelemmé választása után nem hitte volna, hogy Thököly «Erdélyből segítője lehetne».
Ellenben Ferriol marquis buzgólkodott Thököly vissazhívása ügyében. De a porta nem merte megszegni a karloviczi béke Thökölyre vonatkozó pontját. 1704 decemberében mégis úgy látszott, hogy Ferriol kieszközli a visszahívást. Kalailikos Ahmed vezír alatt Chalil aga kihájának 3000 tallért ígért s a kívánt fermánt már irták a kanczellárián, midőn Thalmann, az osztrák residens, neszét vette a dolognak s meghiúsította a fermán kiadását.* Damad Hassan vezír, a szultán sógora, is jóakarója volt Thökölynek s midőn 1704 septemberében Nicomédiába száműzetett, sokszor találkozott Thökölyvel. Neje, III. Ahmed nővére, «becsülettel látta a törökűl is tudó Szőllősinét, ki által felnyittatott szive az magyar nemzetnek».*
Thalmann 1705 január 27-iki jelentése (Turcica), a jelentést megerősíti Thököly levele Rákóczyhoz (THALYnál M. H. H. XXIV. 584.l.) s Sutton jelentése (Archivum Rakoczianum II. I. k. 620. l.).
Hadi tanács Thalmannak 1705 majus 21. (Turcica) s Thököly Rákóczyhoz (M. H: H. XXIV. 592. l.).
Különben Thököly nem volt megelégedve a franczia kormánynyal. «Ferriol – így panaszkodék 1701-ben – tíz tallérnyi segélyt sem szerzett számomra a franczia udvartól, mióta ott azt hiszik, hogy hasznomat nem vehetik».* Konstantinápolyban többször találkozott Ferriollal. Egyszer leveleket mutatott neki, melyekben nővérei kérik, hogy fogadja el a császár amnestiáját. Thököly el akarta hitetni a követtel, hogy nincs teljesen elhagyatva. Szeretett volna franczia hadihajón kimenekülni Törökországból, hogy valahol XIV. Lajos védelme alatt bevárhatná az események kedvező fejleményét. Ferriol megjegyzé, hogy ha isten súgallatából a katholikus egyházba vétetné föl magát, tisztességes s dicső menedéket találna Francziaországban vagy a pápai államban. «E szavak – beszéli Ferriol – meglepték s megígérte, hogy gondolkozni fog erről».*
De La Mothraye: Voyages I. 319. l.
Correspondance du Marquis de Ferriol 166., 167. ll.
A galatai jezsuiták már ekkor kísértették Thökölyt. Rendházuk főnöke, Braconnier atya, sokszor meglátogatta a száműzöttet Kisázsiában is. A Ferrioltól megpendített eszme ilyenkor többször szóba került. Braconnier megígérte Thökölynek, hogy lehetővé teszi utazását Francziaországba vagy Olaszországba. Thökölynek viszont meg kellett ígérnie a kitérést s úgy látszik, mintha Braconnier meg nem elégedett volna a puszta igérettel. A jezsuiták azt híresztelték, hogy Thököly kitért.
Annyi bizonyos, hogy Braconnier 1704 végén Rómába utazott, állítólag Thököly menekülésének elősegítése végett.* De útjának jó eredményét hiában várta Thököly.
De la Mothraye: Voyages I. 373. l., Lettres édifiantes et curieuses T. II. Paris, 1780. 362. l. s Thalman jelentése 1705 január 27. (HURMUZAKI: Documente Volumul VI. 25. l.).
Bene sperando et male habendo transit vita – mondogatta ekkor a sokat próbált száműzött. De legalább remélt mindvégig. Midőn 1705 julius 4-én meghallotta Leopold halálát, úgy gondolta, hogy I. József trónra léptével helyre áll a béke a trón s az ország közt s remélte, hogy a békealkúnál Rákóczy nem folt megfelejtkezni róla.* Agustus 25-én Rákóczyhoz írt levelében még egyszer említi «az török porta favorát, ki nekem azon fejedelemséget athnaméval adta s megfogadja, hogy valamint Rákóczy, úgy ő sem kiván soha német uralkodása alatt lakni».*
THALYnál M. H. H. II. XXIII. 358., 359. ll.
M. H. H. XXIV. 632. l.
Úgy is lett. Midőn Thököly september 3-án meglátogatta beteg titkárját, Komáromy figyelmeztette, hogy írja meg végrendeletét; mert ha a nélkül találna meghalni, szolgái «egymást összevágják javainak kapdozása» alkalmával s így a török elfogván őket, vissza nem térhetnének hazájokba. Thököly «nagy szemeit Komáromyra meresztette», haza vitette magát s megírta végrendeletét. Megemlékszik abban minden hívéről, szolgájáról, magyarországi barátjairól s Ferriol marquisról. A végrehajtással Rákóczyt bízta meg, ő neki hagyta legnagyobb birtokait, utódjának fogadta Rákóczy egyik fiát, reá szállítván nevét is, hogy a méltóságos Thököly familia neve ki ne haljon. Kéri Rákóczyt, hogy Törökországban temetését ne engedje, hanem Erdélybe, vagy Magyarországba vitesse testét s «egy lutheranus kerített kulcsos város templomába temettesse».
74. I. JÓZSEF CSÁSZÁR.
Egykorú rézmetszet után.
II. RÁKÓCZI FERENCZ.
Kupeczky olajfestménye után, mely gróf Keglevich István tulajdona.
75. THÖKÖLY SÍRJA IZMIDBEN.*
Thököly sírját Bergren felvétele után Cserna rajzolta.
Nemsokára rosszabbúl érezte magát. Eszébe mutott Braconnier atya s attól tartott, hogy a jezsuiták meg fogják hiúsítani a temetésére vonatkozó végrendelkezést. September 10-én egy nyilatkozatot szerkesztett, kijelentvén abban, hogy Braconnier nem tartotta meg szavát s így ő sem köteles megtartani a magáét. Megvallja, hogy nem őszintén alkudozott Braconnierval, semmisnek nyilatkoztat ki mindent, mi köztök történt. Az istenre kéri híveit, hogy haldoklása közben vagy halála után távolítsák el tőle a szertartásait végezni akaró katholikus atyát. A september 13-ára virradó éjjelen Thököly inasai felzörgették Komáromit álmából. Thököly ágyázhoz közel ültette titkárát s egy ideig nézett reá, semmit sem szólva. Majd elkérte az asztalán álló kis ezüst kalamáris-ládácskát, felnyitotta s kivetette belőle 10-én írt s bepecsételt, de még nem czímezett nyilatkozatot. Tartsátok közelebb a gyertyát – mondá a haldokló – micsoda rossz gyertya ez, hogy jól nem ég? nem látok jól nála. Pedig a nagy viaszgyertya jól égett; Komáromy még egyet gyújtatott. Thököly most írni akarta a czímet, kezei reszkettek, másik tollat kért s végre felírta a borítékra ezeket: «Holtom után szakaszsza fel Komáromi uram, Szőllősi és Szkárosy uram, és effectuálják az mit benne megírtam. – Ad Nicomediam, 13 Septemberis 1705. EThököly.» Ezután szótlanúl átadta a levelet Komárominak. Befejezte élete munkáját, utolsó tollvonásával védelmezvén hű protestantismusa hírnevét. Komáromi most bátorította «sok szép szentírásbeli vigasztalásokkal,» imádkozott vele s «az ágya mellé térdre esvén halálra vált embert illető szép imádságot mondván előtte, ő is szegény, botlás nélkül elmondá». Komáromi ezután levelet kezdett írni Ferriolnak, hogy viselje gondját a bujdosóknak a temetés után s mivel az ágy felől nem hallott neszt, odament s ott látta, hogy a fejedelem már nem él. Reggeli három óra volt ekkor.
A szultán nem engedte meg a holttest hazaszállítását; Komáromi kérelmére azt válaszolta, hogy temessék el ott, hol meghalt. Komáromi nem akarta a pusztán eltemetni s Hassán basa engedélyével Nicomédiába vitte a koporsót. Ott az örmények nagy új temetőjében, kiben szegény gyakran járt magát mulatni, egy nagy sűrű fa alatt, egy hideg forrás mellett megásatta a sírt, hol közel senki sem volt temetve. Márvány sírkőre vésette Thököly czímerét s sírfeliratát, mind megaranyozva tisztességesen. A temetés után híveinek kis csapata visszatért hazájába az új fejedelemhez, ki viszontagságos élete után szintén a török birodalomban talált örök nyugalmat.*
Thököly sept. 10-iki nyilatkozatát először Wagner adta ki: Analecta Scepusii Pars IV. 200. l., majd újra THALY (Századok 1874. 582. l.). E közlésből vettük át a levél magyar czímezését. Thököly végrendelete THALYnál (M. H. H. II. XXIII. 399. l.). V. ö. még Komáromy naplóját 84–88. ll. s Komáromi sept. 13-iki levelét THALYnál (M. H. H. XXIV. 635. l.). De La Mothraye nem jól adja a nyilatkozat szövegét, csak emlékezet után közli művében.
77. THÖKÖLY CZIMERE.*
Thököly czímerét a Zichy-Album után adjuk, Kubinyi Miklós rajza alapján.
