Ing.
Ing.
Azt mondja Vámbéry, hogy az ázsiai törökségnél a nők viselete majdnem ugyanaz, mint a férfiaké, csakhogy amannál több az ékszer s a diszítés. Az egyformaság legfőbb oka mindenesetre abban áll, hogy a bokában összehúzott bő nadrág viselése általában el van terjedve a török-tatár nőknél. A régi bolgárokról is tudjuk, hogy férfiak s nők egyformán széles nadrágot viseltek. Igy volt-e a régi magyarságnál is: nem tudjuk. De az a körülmény, hogy a magyar «fehér nép»-nek, «fehér cseléd»-nek, «vászon-cseléd»-nek mondja az asszonyt, arra vall, hogy a fehér vászon ing a legjellemzőbb része volt a régi magyar női viseletnek – Priskus Rhetor a hunn leányok öltözetét is hófehér vászonnak mondja – s mivel ez a már említett V–VI. századbeli permi ezüst csészén egész a bokáig ér, nagyon valószinü az a föltevés, hogy a szárral ellátott lábravaló ruhanem – akár gatyának, akár nadrágnak vegyük – nem tartozott a magyar női viselet kellékei közé, hanem már a honfoglalás előtt is a fejen átbujtatott, ujjal ellátott s a válltól bokáig érő hosszú bő ingből ált a női ruha, mely fölé ugyancsak a föntebb említett permi ezüst csésze tanúsága szerint egy rövidebb, körülbelől csak térdig érő szűkebb felső inget is öltöttek (15. 4.). Hogy az ing a keleteurópai és középázsiai turánoknál régóta használatban van, már a férfiviseletnél kifejtettem; föltehető, hogy a feketetengermelléki ókori görög gyarmatosoktól terjedt el előbb a scytháknál s azután a többi turánságnál. A kettős ingviselés szokása nagyon sokáig fennmaradt a magyarságnál; a felsőing, fersing, felimeg elnevezés XVI–XVII. századbeli leltárakban még gyakran előfordul, rendesen diszítve volt és finomabb kelméből készült; a permi ezüst csészén nemcsak ezt, hanem az alsó inget is diszítve találjuk. Ugyanitt valami előkötő vagy kötény forma ruha is látható, melyet kétrét hajtva kötöttek a derék körül, úgy, hogy külső felét nemcsak leeresztve, hanem a vállra felhajtva is hordták. A kötény különben megvan Vámbéry szerint a csuvas és khivai özbeg nőknél is. A derékkal ellátott, újjnélküli, redős s lefelé táguló bő női ruha, melyet nem vászonból, hanem vastagabb kelméből, rázsa- és más közönséges posztóbul vagy finomabb szövetekből, bársonyból sat. készítettek vagyis a szoknya a középkori németeknél sukni vagy suckenie, csak a XIII. századbeli nyugoti viselet hatása alatt honosodott meg nálunk.*
Vámbéry A. id. m. – Jireček Konst. József: A bolgárok története. Ford. Mayer R. N.-Becskerek. 1889. 123. l. – Priskus Rh. Excerpta e hist. Bonni kiad. 188. l. V. ö. Boncz Ö. Vázl. a magyar visel. tört. 2. r. 4. l. – A csuvasoknál «a térden felül érő kötények a khivai özbég nők hasonló viseletére emlékeztetnek.» Vámbéry id. m. 535. l. – A szoknyára l. Weisz H. Kostümkunde. Mittelalter, Stuttgart. 1864. 560. 572. A név: középném. sukni, suckeniej, új-szlovénban és szerbben: suknja, rumunban: suknu, sugnu, új-görögben: σουκανια, magy. ruthénban: soknja. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 512. Nyelvt. Közl. II. 475.)
