A FŐVÁROSBÓL

Full text search

A FŐVÁROSBÓL
(A «Kaszinó» szó mint varázsige. A núbiaiak az állatkertben. Zichy idők. Éljen a haza. Sir John Asbóth szerencséje.)
Miután az én tisztelt barátommal, S. királyi biztosi tisztviselővel utaztam Szegedről Budapestig, nemigen lehetett alkalmam unatkozni a kupéban. Vígak voltunk, s midőn fáradtan eltörődve állt meg velünk a vonat a budapesti indóházban, S. szellemesen jegyzé meg:
– A mai délutánt falun töltöttük.
Az igaz is; mert többnyire falvak mellett vitt a gőzló.
Miután ősidőktől kezdve mindenféle nemzetségem a Tigrisbe szokott szállani, nekem is az volt az első célom. Útitársam udvariasan fölajánlotta a maga kocsiját, mellyel a Kaszinó épületében lakó Wenckheim miniszter szállására sietett, hogy annak hogylétét Tisza Lajosnak megsürgönyözhesse.
Habarék-párti érzületem fölháborodott eleinte, hogy királyi biztossági költségen utazzak a Tigrisbe, – de hát megrögzött természetem, a takarékosság, fölülkerekedett a politikai morálon.
Beültem; hanem utól is ért a bűnhődés emiatt.
S. megállíttatta kocsiját a Tigris mellett, poggyászomat leadatta a kocsihoz ugráló Tigris-beli cselédségnek, azután harsányan kiáltá:
– A Nemzeti Kaszinóba!!
Ez a kiáltása megölt, kifosztott! Bárcsak sohase utaztam volna királyi biztossági költségen!
Egy nagy pazarul bútorozott szalont nyitottak az első emeleten, – ami nagyon természetes is, mert útitársam a «Kaszinóba» hajtatott. Mikor visszatértem, nyolc gyertya égett a szalonban, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott. Szobalányok, pincérek örökké nyitva tartották a markukat, mert útitársam a Kaszinóba hajtatott.
Vasárnap délután megnéztük Szanával a núbiaiakat az Állatkertben. Ügyes gyerekek. Hát még a két rézbőrű hercegnő villogó fekete szemekkel, s apró fürtökbe szedett selyemcérna hajjal! Milyen jól áll nekik kifúrt orrukban a rézkarika!
Aztán legalábbis olyan kacérok, mint a mi vászoncselédeink. Amint ott ültek a teve hátán ringó palankinokban, nem egy kokett pillantást lövelltek jobbra-balra. A körsétánál, amikor impresszáriójuk bemutogatja, leginkább mi szép fehér hölgyeinket és azok csecsebecséit bámulták meg.
Az állatkertben mintegy 10 holdnyi tér van körülkerítve számukra, s e tíz holdon az egész núbiai élet híven van visszatükrözve. Az egyik szögletben ott áll a díszsátor, mellette nem messze a gazdasági sátor különböző núbiai szerszámokkal. Vannak ott tigrisbőrök, strucctojások, lándzsák, pajzsok, csodálatos alakú edények, kobakok, amikben a kancatejet tartják, övek rikító színű cafrangokkal, hadi eszközök, teveszerszámok és a háztartáshoz szükséges cikkek.
A tér közepén egy mélabús arcú öreg férfiú ül a földön egy vadbőrön, s lantot penget reggeltől estig szünetlenül. A férfiak elvégzik lovaglásukat (teve hátán), mely körben történik, s mely fantasztikus, daliás színben tűnteti föl őket, amint félmeztelenül, lengő hajjal, szédítő magasban ülnek. Meztelen jobb karjukon egy karperec van, mely mögé tőr van szúrva piros bőr hüvelyben, a másik karjukon pedig egy módos pirinyó üvegcse van a karperechez erősítve: ebben tartják a mérget, melybe a tőr hegyét bemártják.
Mondják, hogy az egyik hercegnő európai öltözetben néha-néha kimegy az állatkertből s belevegyül a nagyvárosi vendéglők publikumába, hol igen szívesen veszi, ha fehér emberek szépet mondanak neki – habár nem érti is.
Én istenem, a szerelem – ha hirtelen ébredő is – nagyon leleményes, s van egy nemzetközi nyelve, mellyel mindent ki bír fejezni!
A »saison morte« nagyon meglátszik Budapesten: a nevezetességek közül csakis az írók egy része időzik ott: a fiatal óriások, kik az »írói kör«-nek nevezett oduban gyártják az országos skandalumokat, megbeszélik a napi eseményeket és pikantériákat, vagy pedig vidám adomákban morzsolják a leeresztett függönyök mögött a hosszú és forró délutánokat.
A »saison morte« azonban mégse olyan holt, hogy elevenebb ne volna mint máskor.
Valóságos Zichy-időket élünk!
Alighogy letűnt a horizontról Zichy Jenő – mindjárt elő-következik Zichy Viktor, hogy amit a vámon nyert a família, azt a réven nyomban elveszítette.
Zichy Jenő túlzásait jóízűen nevetik a komolyabb körök. Ürményi Miksa ügyesen tréfálta meg, midőn vendége volt Székesfehérvárott. A gróf két dologra volt büszke a kiállítás idején, a konyhájára és a kiállításra.
Ürményi Miksát végigvezette hát a kiállításon, s szokott enthuziazmusával és hűhóval mutogatta:
– Ezek itt porcelán edények Szegedről. Csinálja Ivánkovics Károly – hadará sztereotíp hanglejtéssel. – Igen jutányos edények. Igen szépek uraim. Nézzék meg önök a képeket rajtok. Íme a Deák Ferenc álma. De menjünk tovább. Éljen a haza!
A következő tárgyaknál ismét megállapodik.
– Ez itt a posztóipar. Hazai posztó! Olyan mint a bőr: Vízhatlan posztó uraim. Érdemes megnézni. Menjünk tovább! Éljen a haza!
És aztán végigvezette a vendégeit az egész kiállításon mint cicerone, harsogó hangon eldeklamálva az egyes tárgyak jótulajdonságait. Kitűnő cipők! Pompás nyergek! Fölséges ágytakarók! Éljen a haza! Ürményi Miksa pedig mosolygott mindenkor: de az ebédnél, szellemes ember létére, meg nem állhatta, hogy mindezekért ne csináljon a gróffal egy kis tréfát.
– Ez a kappan – mondá – nem jó, mert már öreg. Azonfelül pedig nagyon ki van sülve. Valami sajátságos rossz íze van. Téged ugyan rosszul táplál a szakácsnéd, Ttyű, de kemény! Éljen a haza!
– Hát akkor kóstold meg az »epigrammot kagylóban« – mondja Jenő gróf bosszankodva.
– Aha! az tehát valami irodalmi eledel! Olyan a szaga mint a bagaria bőré. Impertinens kinézés! Borzasztó íz! Hamar egy pohár bort, hadd öblítsem. Éljen a haza!
A vendégek mosolyogtak, Jenő gróf elértette a vágást s attól a naptól kezdve abbahagyta a sablonszerű »Éljen a haza!« fölkiáltást, melyet köszönés formának, egyszóval mindennek annyiszor hangoztatott, mint ahányszor Szegeden a »koty« szót szokták, mely körülbelül szinte mindenre applikálható.
Sokkal nagyobb port vert föl azonban a Zichy Viktor féle ügy, mert az kiállítása a skandalumoknak.
A jó John Asbóth tehát ismét nevezetes ember lett. Még peckesebben lépdel mint azelőtt. Arisztokratikus arcáról az önérzet ragyog le, s monokliját ismét azon fontoskodással törülgeti, mint amikor még a »Magyar politiká«-ról írt kedvező bírálatokat olvasgatta rajta.
Persze azóta sok víz folyt le a Dunán, s az »álmok álmodója« hiába álmodik hírről és dicsőségről. Írt egy pár jó dolgot azóta, de a hír észrevétlenül ment el mellettök.
Milyen a végzet!
Csupán egyetlen kemény mondatot kellett kicseppentenie tollából, s íme nyomban előlépett, mint az Aladin csodagyűrűjének megnyomására a fényes szellem, a hírnév, s Sir John Asbóthot szárnyaira vette.
Majd meglátjuk milyen magasra fog röpülni!
Amilyen alacsonyra Zichy Viktor esik. S ezzel megelégedhet.
Szegény Zichy Viktor! Mikor a »Magyarország« cikkéről értesült, dühösen szaladt föl a Kaszinóba szekundánsokat keresni.
– Te Viki! – mondja egy öreg roué –, minek tenéked eztet az ügyet szekundánsokkal csinálni – azzal az Asbóth-tal?
– De hát mit csináljak vele?
– Hozásd el neki Kolozsvárról K. Páp Miklóst.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi