MÉRTÉK-VEVÉS
MÉRTÉK-VEVÉS
Két mesterség van, amelynek adeptusai legjobban szidják valamennyi saját hivatása ellen dühöngő ember közt a magok mesterségét: a szabó- és varga-művészet. S két mesterség van, amelynek egyik felekezetére legjobban irigykedik minden más pálya követője: a nőszabóé és a »női lábbeli készítőé«. Ah! – így sóhajt magában a poétikus férfiszabó-»segéd« és a vaskosabb érzelmű, politizálásra kész csizmadia-legény egyiránt – milyen boldogok azok a nőszabók, illetőleg női suszterek! Mikor mértéket vesznek!… De kivált az utóbbiak. Amiről az ábrándos költők, rajongó szerelmesek csak öntudatlanul képzelegnek: a parányi, piskóta-nagyságú lábacskákról – őelőttök ez az isteni valóság saisi fátyol nélkül mutatja magát. Elnézhetik, gyönyörködhetnek benne, keskeny, hosszú papiros-szalagokkal mérecskélhetik hosszát, szélét, gömbölydedségét!… Csakhogy őközülök is nem mindeniknek adatott ez az isteni kiváltság. Rendszerint az öreg májszter simogatja a finom harisnyákat, míg a fiatal legénynek csak a nézéssel kell beérnie – akkor is csak úgy, ha hozzájut! Nézzétek azt a sóvár arcot ott az öreg majsztram háta mögött, mint szeretné kivenni a mérték-szalagot ennek kezéből, hogy maga konstatálhassa pontosan a 2rπ-jét annak a kecses lábnak, mellyel az öreg olyan közömbösen bánik, s melyet tulajdonosa mégis olyan félve takargat, amennyire csak lehet. Hej, ha majd ő is májszter lesz!
