PAN TISZA
PAN TISZA
A »Kék csillag« című prágai szállodába egy utas szállt be tegnap. Tarkabarka porköpönyegje és angolos fehér fátyollal körített turista kalapja elárulta a »modern embert« a cilinder-kalapok hazájában.
Megnézték körtearcát, nagy, kísérteties szemeit, rokkjának a szabását, kék pápaszemét, s a jámbor csehek azonnal belátták, hogy státusférfiúval vagyon dolguk.
Hanem hát nem is annyira őt nézték nagy úrnak, mint inkább a mellette haladó ezüstpaszomántos, vörös ruhába és kék dolmányba öltözött »magyar mágnást«, ki excellenciának címezte modern ruházatú társát.
Vajon kik és mik lehetnek?
A »Kék csillag« előtt csakhamar csődület keletkezett. Egy lángeszű cseh pedig arra az ötletre jött, hogy mégis különös, miszerint a gazdagöltözetű úr vitte fel a pakktáskát.
A portás is kíváncsiskodott s azonnal vitte a vendégkönyvet. A turista megfogta a tollat, s e név maradt ott alóla: »Tisza.«
Tyű! Hát Tisza van itt? A híres Tisza, a magyar miniszterelnök?
Nyomban híre futott a városban, s a hős csehek gyülekezni kezdének a kávéházakban és klubokban s folyt köztük a tanakodás:
– Mit tegyünk?
– Adjunk neki macskazenét?
– Úgy van. Adjunk!
– Ez neki csak kellemes lehet – ellenveté Pan Kratoquil, egyik derék prágai főfőszóló. – Azt fogja hinni, hogy otthon van.
– Én azt indítványozom, urak – ha a magyaroknak bosszúságot akarunk okozni, küldjünk hozzá deputációt és adjunk neki fáklyás zenét.
– Úgy van. Sláva Tisza!
Az összes prágai hírlapok tudósítói futkostak összevissza és ostromolták a portást adatokért, s azonnal megtelegrafírozták a világ négy sarka felé:
»Tisza Kálmán magyar miniszterelnök ide érkezett és a “Kék csillag”-ba szállt.«
Ennél a szónál megütközött az egyik tudósító s a gyanú sötét hollója ült lelkére.
Miért szállt a »Kék csillag«-ba? Holott két »Sas«-ról címzett hotel is van Prágában… Miért nem szállt a saját madarához?
Egy másik tudósító pedig politikai kombinációkba ereszkedett s sehogy sem bírta kisütni, hogy a jókedvű adakozó mit keres itt?
Eh bien! Bizonyosan Prágában is van egy tanuló fia – éppúgy, ahogy Berlinben volt. A többi miniszterek drága pénzen fizetett politikai ügynököket tartanak a kontinens városaiban, – a takarékos Tisza Kálmán a saját fiait küldi el és mellékesen végzik még az iskolákat is. És ebben van is valami ráció…
*
De a gyanakodó riporter nem elégedett meg a gyanúval, neki tények kellettek.
Elment még egyszer a portáshoz:
– Hogy érzi magát őexcellenciája?
– Jól, egészen jól – mondá a derék férfiú jelentőségteljesen, mert a portások mindig jelentőségteljesek.
– Mit evett vacsorára?
– Egy csésze teát és egy beefsteak-et…
– Már ő! Hát aztán?
– Egy puddingot…
– És?
– És két deci bort ivott meg utána.
– Nem többet?
– Egy korttyal sem.
– Már nem ő! Vagy legalább is nagyon gyanús… Ugyan mondja meg nekem, kik látogatták?
– Nem lehet, uram! – szólt a kapus.
– Miért ne tenne ön kivételt? – mondá a zsurnaliszta és két forintot csúsztatott a portás markába.
– Mégsem lehet, uram…
– Miért, ha szabad kérdenem?
– Azért, mert öt forint borravalót adott, hogy látogatóit ne áruljam el – s általában tartsak mindent titokban.
A riporter meghökkent.
– Öt forint borravalót? Már akkor csakugyan hogy ugyancsak nem ő. Erre mérget lehet venni.
A riporter elfutott s gyűjtést rendezett a városban, össze is gyűjtött nyolc forint 26 krajcárt s azzal visszaszaladva a portáshoz, felülvesztegette azt, hogy valljon ki mindent.
A portás megolvasván az összeget így szólt:
– Hát biz ahhoz csupa pallérok és kőművesek járnak.
Azután jóízűen fölkacagott.
– Nem miniszter az, hanem valami építőmester Magyarország déli részéből, s azért jött ide, hogy nehány cseh építészt vigyen le magával – innen is.
A riporterek a távírdára szaladtak helyreigazítani a világ négy sarkában a nagy tévedést.
»Nem Tisza Kálmán, hanem Tisza Lajos van Prágában a “Kék csillag”-nál.«
S Bismarck herceg, ki az első távirattal egyszerre álmatlan lett, a második távirat után nyugodtan oltotta el a gyertyát – s szép csendesen a falnak fordult.
