II. A király a tudósok között

Full text search

II. A király a tudósok között
A királybiztosék utólagosan jöttek rá, hogy jó lett volna ezt a képet a vásznon megörökíteni.
Csak igen kis társaság volt hivatalos a könyvtár megnyitásra, a magas klérus, a főurak közül néhányan, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság.
Mindenki díszruhában jött. Pulszky Ferencen volt a legszebb szabású Mátyás-kori megyszínű bársonymente aranyzsinórral. Pompásan illett neki. Jókai fekete mentében kócsaggal a kalapja mellett; Lenhosséken lilaszín bársony atilla, s szép törökös kard türkiszekkel és ametisztekkel kirakva; a kis kurtanyakú Apor (ki tegnapelőtt édesen hallgatta ükapjának, Laczkfi-Apornak a kalandjait a Dóczi darabjában) igazi ősmagyar alak dohányszín selyemmentéjében ódon csatokkal, sok századot látott drága mentekötőjével… (Hej, más idők voltak még azok, mikor egyszer már a korona is ő náluk volt.) Szép daliás öregember Kende Kanut is, hát még Horváth Gyula? Ha Bissingen, Tallián nem volna ott meg a fiatal, sugár Pallavicini őrgróf (kit így szólított meg tegnapelőtt a király magyarul: »Örülök hogy egy morvaországi urat is látok«) ő lenne asszonyi szemeknek a legtetszetősebb.
De hát mégiscsak különb urak a papok. Amint így együtt voltak vagy tizenöten piros selyem talárjaikban, soha annál szebb látvány. Legdaliásabb, legimpozánsabb alak közöttük Brankovics, a temesvári püspök, legérdekesebb fej az Angyelics Germáné, legelegánsabb, legfinomabb Vancsa, Balázsfalva érseke, legegyszerűbb pedig a mi Szász Károlyunk, a hátán hosszan leeresztett selyemtógával. S e tisztes, fényes gyülekezethez pompásan illik a sötét háttér, a komoly könyvtárterem, melynek közepén ott van felállítva a bíbor trónus az érkező király számára.
Mindjárt itt is lesz, de addig még ráér szellemeskedni az öreg Pulszky, ki mindenben hirtelen megtalálja a humort.
Most a pestvárosi deputáció a stichblattja.
E szavakkal lép hozzám:
– Jó hogy látok itt egy újságírót!
– Hohó! – vág közbe Pallavicini Sándor. – Én nem is akartam eljönni. Hanem aztán hallottam, hogy ez nem közünnepély, és a meghívás kitüntetés. »Ha kitüntetés – gondoltam –, akkor talán mégis eljövök. Még újságírókat sem eresztenek be, ez volt kimondva. No, már akkor bizonyosan elmegyek«. S íme mégis van egy újságíró!
Környezőim azonban megvigasztalták Pallavicinit, hogy hát éntőlem nem kell félni, mert én fog nélkül jöttem a világra. Aztán a szegedi ünnepélyeket e tekintetben nem lehet megróni. Ez most az első eset, hogy Futtaki nem udvari fogaton jött.
– Jó, hogy látok itt egy újságírót – folytatá Pulszky a maga témáját. – Ki kell írni a pesti deputáció kalandjait. Különösen Gerlóczy járt furcsán tegnap.
– Hogy?
– Hát udvari ebéd volt. Ezek az ebédek igen ügyesek. Majd minden emberre jut egy lakáj. Negyvenet hozott őfelsége. S ezek némán, nesztelenül teljesítik kötelességüket a patkóalakú asztalnál. Soha ott nem hallani egy csörrenést se. Hatalmas fickók, mintha szellemek volnának. Az embernek hamarabb van teljesítve a kívánsága, mint ahogy kigondolja. Hiába no, nagy úr egy király. De még neki is parancsol valaki. A doktor. És eltiltotta a virginiákat. Pedig őfelsége jobban szereti a virginiákat, mint a horvátokat. Mindegy, nem szabad neki színi. Valami rovátkos amerikai szivarokat használnak most. Gyengék, de nagy füstjük van és fojtó egy kicsit. Így történt, hogy a tegnapi ebéd után a dohányzó szobában nagy meleg is volt, Gerlóczy elszédült, s kénytelen volt hazamenni, hogy lefeküdjék. Amint azonban hazaért, otthon a gazdája nagy szívességét ki akarván iránta tüntetni, kegyetlenül befűtötte a szobáját. Hehehe. Ilyen is csak egy városi deputátuson eshetik…
Az ajtó megnyílt, s belépett őfelsége a két Tiszával, s megállott közvetlenül a trónszék előtt. A király honvédezredesi öltönyt viselt, a két Tisza színes díszruhákat.
Az üdvözlő beszédre őfelsége szokás szerint papirosról olvasta le a választ. Mikor beszél, sokkal szebb, magyarosabb kiejtése van, mint mikor olvas. Ami természetes is, mert ha beszél, a saját ismerős kifejezéseit és szavait használja, olvasva ellenben a másokéit.
Azután Reizner főkönyvtárnokhoz lépve néhány kérdést tett hozzá, s megindultak a gyönyörűen berendezett termeken. A kíséret szobáról szobára húzódott utánuk. Pulszky nem győzte dicsérni a könyvtárt, Reiznert, a könyvpolcokat, melyek faragott keményfából vannak. Hertelendy Stancsics volt királybiztost haragította.
– Nézd – mondá Tisza Lajosra mutatva –, gyönyörködj a sikerült képmásodban.
Mert míg a király komoly és mindenben talpraesett kérdéseket intézett vezetőihez, addig mögötte a legkedélyesebb társalgás fejlődött az udvariak között.
– Bársonymenték előre! – szólt a kedves öreg Hunfalvy.
– Ohó! – mondá egy főrendi. – Itt tudós világ van. Itt mi maradunk hátul…
Bizony nagy igazat mondott.
A harmadik szobában egy egész hosszú polc tele volt a Jókai munkáival.
A király meglátta a nevet a köteteken, s így szólt:
– Csodálatos, hogy mikor írja ezt a sok szép könyvet.
Jókait egész idő alatt felette kitüntette őfelsége. (Ásotthalmára is egyenes kívánságára ment vele délelőtt.)
A király igen jókedvű volt, s különösen a könyvtárban jól érezte magát. Nekünk nem tűnt fel annyira a jókedvűsége, mert egy fejedelmi arcon nehéz olvasni. De Pápay váltig beszélte, hogy ritkán szokott oly vidám, boldog lenni, mint most.
Szakavatott kérdéseivel igen meglepte kíséretét. Van-e már katalógus? Vannak-e raritások?
Valaki hátul a kíséretből halkan véleményezte egy könyvre: »Ez tán korvina!«
A király meghallotta.
– Oh, a korvinák nem ilyenek! – szólt őfelsége. – Azokat én… ösmerem.
A legutolsó szobában, melyből szinte vezetett egy kijárás a folyosókra, a pulpituson állt egy vendégkönyv, ahová a királynak és az összes jelenlevőknek a nevöket kellett beírniok.
A király odalépett a pulpitushoz – de, hogy több helyet csináljanak neki, Horváth Gyula odaszólt tréfásan a tolongóknak:
– Aláiratkozás lesz. Tisztelt tudós urak, ha valaki nem tudna közületek írni, jó lesz, ha hátrább megy.
Őfelsége elmosolyodott, s a tintacsöppekkel együtt kedélyének egy csöppje is kibuggyant.
– Bizony, ma már magam is láttam a magaménál jobb írást az iskolás fiúktól.
Azután lelkes éljenzés közt otthagyta őfelsége a könyvtárhelyiségeket, hogy az emeletre menjen oskolát látogatni.
Ennek végeztével, midőn kifelé menne a két sorba felállított tanulók között, jön lihegve egy iskolás fiú nagy verejték-cseppekkel az arcán.
A király lehajolt hozzá, mert igen pici fiúcska volt, s megsimogatván arcát, mondá:
– Elkéstél, fiacskám!
A gyermek örömtől tündöklő szemei azonban visszamondták: »Éppen jókor jöttem«.
 

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi