III. A kékbeliek
III. A kékbeliek
Legjobban kitüntette őfelsége az úgynevezett »kékbelieket«. Nem az urak ünnepe volt az, hanem igazán a népé. A király valóban a népe között mulatott. S ez a nép a tanyás gazdától le a legutolsó gányóig mind udvarképes. Olyan szerényen, olyan méltósággal, olyan komoly lelkesedéssel fogadták őfelségét, mint aminő megilleti az első embert az államban. Sem nem tettek hozzá a lojalitáshoz, sem el nem vettek belőle.
Mert büszke ám a szegedi ember.
A népkertben Pallavicini őrgróffal és Horváth Gyulával mendegélve, kerestük a kékselyem huszárdolmányokba öltözött leányokat, kiknek ebben az uniformisban kellett táncolniok valahol, de nem találtuk sehol.
Egy kék ruhába öltözött banderistával találkozva, kérdem:
– Nem tudja, kérem, hol táncolnak azok a huszárkás parasztleányok?
– Azok a parasztok – szólt keserűen –, azok a parasztok – tette hozzá gúnyosan –, azok a parasztok mi vagyunk!
S ezzel egy szúró tekintettel végignézve mindhármunkat, szó nélkül odább ment.
Őfelsége is nyomát lelte ennek az önérzetnek sok helyütt, s felette tetszett neki.
Az udvari ebédekre meghívottaknak felét mindig a szegediek tették, s ezeknek felét a tanyás gazdák a legegyszerűbb, legszegényebb fajtából.
A király feltűnően tüntette ki őket. A cercle alkalmával egyet sem hagyott ki, hogy meg ne szólítsa.
S feleletük mindenben találó talpraesett volt, őfelsége nem győzött csodálkozni.
Egy tanyai gazdától azt kérdezte:
– Jó a szegedi föld?
– Kétszerte jobb, mint másutt.
– De sok a munka vele, ugyebár?
– Kétszerte kevesebb, mint másutt. Nincs semmi panaszunk az alattunk való földre, fölséges uram.
Sokáig beszélgetett Börcsök urammal is (de nem a Rabagas Börcsökkel), nem különben Zsótér Andorral hosszasabban, kit aztán másnap a halászünnepélyen meg is ismert.
Általában el lehet mondani, hogy Szegeden most már vége a József főherceg népszerűségének, a Tiszáé is megcsökkent. Mindent elszedett a király.
