A T. HÁZBÓL [ápr. 20.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 20.]
vagyis
KOMJÁTHY MINT KISVIRÁG
[ápr. 20.]
Ha két ember találkozik folyosón, könyvtárszobában, a büfében, a vagy korridoron, összemosolyognak, s ez annyit jelent, hogy:
»Sikerült!«
Herman Ottó újjá van születve. Csupa ruganyosság. Olyan, mint a vőlegény a nászéj után. Ha ismerős arcot lát, odanéz, stellungba teszi magát, s ravaszkásan hunyorít a balszemével.
Ebben a hunyorításban van benne a diadalkiáltás.
»Megtörtént. Consummatum est«!
A mameluk szemekben is a kaján öröm sugára ég. Hogyne? Hisz ő már kiszenvedett.
Eszembe jut egy kis bonmot a múltból, midőn egy excellenciás képviselő, aki kaszinói tag is, egy plakátot látott meg az utcasarkon, mely előtt tolongott a nép, s odaküldé mellette haladó titkárját, hogy menjen és olvassa el.
– No, mi van a plakáton? – kérdé a főúr a visszaérkező titkártól.
– Piszkolódás Verhovay Gyula ellen.
– Hüm! – mondta a nagyúr elgondolkozva. – Kozareket akasztják.
…Hanem azért Kozarek életben maradt.
A függetlenségi pártkör tegnapi tanácskozmánya képezi a beszélgetés tárgyát mindenfelé. Váratlan kilyukadása volt ez a Füzesséry–Polónyi ügynek.
Nem énrám tartozik megítélni, hogy hol van ebben az ügyben az igazság, mert én csak azért vagyok itt, hogy a mulatságos dolgokat keressem.
Azt az egyet mégsem állhatom meg, hogy kár ennek az emberevésnek úgy elharapódzni. Hát már mindennap emberhúst egyék a t. c. közönség?
Ezt a nézetemet említettem a folyosón is, mire rámförmedt egy öreg, tekintélyes képviselő.
– Fiatal maga ahhoz, kedves öcsém. Hallotta-e hírét az anglius királynőnek? Az is szép asszony volt valamikor. Régentén az volt szokás Angliában (csak húsz év előtt törölték el), hogy a miniszterek pünkösd napján összegyűltek a királynő fürdőszobája előtti teremben, s midőn a királynő kilépett a márványkádból, odajárultak őexcellenciáik poharaikkal, s hódolatuk jeléül egy-egy kortyot ittak abból a vízból. Történt azonban, hogy az egyik miniszter ellökte a poharat, hogy ő bizony nem iszik a herkopáternek sem.
»Miért?« támadtak rá a többiek.
»Azért, mert ha a levesből innám, bizonyosan kedvem jönne a húsra is.«
Ebből a történetből pedig az a tanulság, kedves öcsém, hogy nem kellett volna velünk előzőleg annyi keserű levest megitatni, most nem fájna a fogunk a húsra. Nem mi vagyunk az okai. Verhovay az oka!
De hát ez már bevégzett ügy. Isten tudja, hogy lesz, mint lesz, a rossz csillagok járása mit hoz.
Egy azonban bizonyos, és ez az, hogy Polónyi Géza fényes elégtételt kapott. Ő is elénekelheti Gyulai Pállal: Fecském, fecském, édes fecském!
Jól elvitted Grácba levelecském!
Jól elvitted Grácba levelecském!
Hanem ha már benne vagyok a nótázásban, a jó öreg Füzesséry nem járt el egész helyesen. Nem tapasztalatlan ifjú ő már, akinek jól állana a panasz, hogy mások ugrasztják be valamibe.
Minek volt egymásután előszólítgatni a médiumra, teszem azt Komjáthyt is, hogy
Helyettem kis virág, tégy vallomást.
Komjáthy Béla azután tett is. Az volt a mai ülés legérdekesebb része.
Szépen, nemesen beszélt, az igazság rezgett át hangján. Előadásában erő volt és kerekdedség. Hasonlított az saját magához.
Komjáthy Béla egyike a párt legtehetségesebb tagjainak, aki a légynek sem árt. Igazán nem lehet érteni, honnan szerezte ellenségeit.
Egyszerűen pechje van, ez az egész.
Ha valahol egy házról lehull a vakolat, neki esetleg éppen arra kell akkor elmennie, hogy az őt is meghorzsolja.
Mért van ez így? Pöreiben a szerencse kíséri és a magasztalás, s még azokat is megnyeri, amelyeket elvesztett. Egyszer a következő telegram jelent meg a néhai »Ellenőr«-ben.
(Szeged 8 óra 7 p. Komjáthy nagy hatással védelmezte Szabó rablógyilkost. A bírák egyhangúlag halálra ítélték.)
Politikai pályáján is így megy. Ha Komjáthy jeles beszédet tart délben, este ennélfogva a pártban infesztálják. Csakhogy az ügyvédi pályán az szerencse, ami itt határozott malőr.
Ma is kitűnt, hogy egészen ártatlan, s Füzessérynek éppen ő mondta, hogy a világ semmi kincséért be nem adná azt az interpellációt, s íme mégis őrá borítják rá a vizes köpenyeget.
És ez a fátum meglehet, talán azért üldözi, mert mikor Verhovayt a Majthényi golyója leterítette, ő a maga köpönyegét akkor Verhovayra borította.
Hja, köpenyeget köpenyegért!
*
A Ház egyébiránt az 1881-diki zárszámadásokról tanácskozott. Senki sem hallgatott, senki sem akart beszélni.
– No, megjött végre az én időm is – mondá Prileszky Tádé.
S folytonosan, négy ízben, ő beszélt. Támadta, védelmezte magát, egyszóval parlamentet játszott egymaga.
Az is csak őtőle telik ki.
