A T. HÁZBÓL [febr. 14.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [febr. 14.]
Három vasutas ember ült egymással összebújva szerelmesen a Kemény Gábor mögötti első padban, Ivánka Imre, Hegedüs Sándor és Harkányi Frigyes.
Valami papirosok voltak előttük, a ceruzák izgatottan ugráltak ide-oda rajtok.
Mialatt ők így építették a jövő kor vasutait, körülöttük minden meg volt számukra halva.
A többi embernek Vadnai Károly beszélt. Egy fekete botra támaszkodott, mert olyan naggyá nőtte ki magát beszéd közben, hogy a talapzat nem bírta volna meg. (Nem ám, mert a lábai fájnak.)
Pompásan beszélt, de nem a szüzesség szépsége volt beszédében a pompa, hanem a taktikus okossága. Flosculust, metaforát bőven használt, de bizonyos szubtilitással, ízléssel. Se alul nem járt, se magasan. Hangjával olyan ökonomice tudott bánni, hogy képes volt modulálni vele, pedig tulajdonképpen hangja sincs.
A karzatokon összecsapták a tenyereiket csodálkozásukban az újságírók: »Hol veszi ez az ember azt a hangot?« A taktikájának fő alapvonása pedig az volt, hogy úgy adta, mintha büszke volna a mameluk voltára. Ez hatott. A kormánypárti kollegák, akik körülötte voltak, elkezdtek fölocsudni: »Az ám, hiszen mi tulajdonképpen derék, jóravaló emberek vagyunk. Szégyellje magát az ördög«.
Az ellenzék is bizonyos kedvteléssel hallgatta a jóízű, okos szónokot, csak a derék Csanádynak viszketett meg a nyelve és közbeszólt.
No iszen csak ez kellett Vadnainak. Lecsapott, mint a héja, s egypár sikerült ötlettel hirtelen kirántotta a Csanády sisakforgóját, a »hitehagyott« jelzőt (epés stílusának legbecsesebb gyöngyét), s diadalmi melltűt kovácsolt belőle, beletűzvén azt a miniszterelnök nyakkendőjébe. A szegény öregúrnak még annyi ideje sem volt, hogy elhörögje: »Végem van!«
Vadnainak e csatározási készsége nagy hatást tett, s oly tapsot és derültséget okozott, hogy ő maga azt hitte, valami banketten van, s a szép magvas beszéd egy váratlan fordulattal – toasztba csucsorodott össze… hogy az Úristen sokáig éltesse Tisza Kálmánt.
– Hol a poharam? – hörgé Beöthy Algernon, önkéntelenül.
Lett nagy éljenzés, sokan siettek kezet szorítani a szűzszónokkal. Mindenki dicsérte a beszédjét, csak ő maga szidta azt:
– Hagyjatok, kérlek, békén. Hát olyan nagy dolog az, hogy beszélni tudok?
Utána Vadnay Andor szónokolt.
Egy család, de ezt »y«-nal írják, mert Andornak már több nevezetes őse van. (Példának odáért Károly.)
Ő »ama bizonyos egy rabbi« ellen száll síkra, de a Ház szórakozottan hallgatja, mindenki a karzatot nézegeti, mely felülmúlhatatlan színdús képet nyújt.
Idelent az alsóház, odafent a felsőház, az is, amelyik lesz, az is, amelyik nem lesz.
Az idegenek karzatán ragyogó női arcok; comtesse-ek, baronesse-ek. Ott ül a jámbor De Gubernatis gróf is. Orbán Balázs magyarázgatja neki székely-francia nyelven a nemzeti politikát.
A főispánok és főurak karzata s köröskörül az egész vonal zsúfolásig tömve van arisztokráciával. Ami kis hely maradt, azt a Földváry nemzetség üli. Nénik és nagybácsik jöttek el meghallgatni a Miklóskát, mit tud.
Szépen, illedelmesen kelt fel a fiatal Földváry Miklós, és szemlesütve kezdi elmondani a penzumát leckefelmondó, monoton hangon.
– Hallatlan az – méltatlankodik Rácz Géza –, hogy ez a gyerek már szólni mer!
Elmondta a dikciót meglehetősen, jobban mint Andrássy Tivadar tavaly. Kíméletes, jóakaró figyelemmel hallgatta a Ház, sőt meg is éljenezte a végén.
– Nincs többé sikertelenség! – dörmögi fájdalmasan Lipthay Pál.
A jó nagybácsik és nénik puszit integettek a karzatról Miklóskának. Tamás bácsi pedig átellenben meglógatta a csengettyűt, ami azt jelentette ezúttal, hogy egy más bácsika fog most szólani.
Az a bácsika volt Apponyi Albert.
Szónoki erejének egyik legszebb diadalát aratta ma.
A hugenotta lovagról ma tűnt ki, milyen művész.
Az Orpheumban mutogatta magát ezelőtt egypár évvel egy ügyes escamoteur, aki csak rugót nyomott meg magán, s egyszerre más meg más ruha volt rajta.
Apponyi beszélt elragadóan, hévvel, erőteljesen: mennydörgött, majd újra lágy lett, szava néha a vesékig csendült, a szívekben vájkált ércével, s a Pesti Napló szerint az emberek torkát szorította meg. (Most tudom már én, hogy honnan kapom a torokfájást!)
Magával ragadta hallgatóit, annyi tény. Oly csend volt a teremben, hogy meg lehetett hallani a három vasutas ember ceruzáinak a lassú kaparásait. Mert mindenki mély, odaadó figyelemmel csüngött a szónokon, csak Ivánka, Hegedüs és Harkányi nem… Ők még mindig a vasutat építették.
S amint beszélt, s hol, hol elővette a retorika cirádáit, a logika kalapácsát, a dialektika csillámló cintányérjait, egy fordulat, s íme ott állott Apponyi Albert demokrata blúzban…
Fölvette varázsbotját (egy hosszú ceruzát), nehány mozdulatot tett vele keresztben, hosszában, changé passé… s íme ott állott Apponyi Albert tigris kacagányban.
Hogy tetszem jobban?
Mindenféleképp tetszett. Tomboló tetszésmoraj zúgott a termen. A mágnások szemei kevélyen villogtak ott fönn, a hölgyek legyezői üdvözleteket integettek.
A tigris-kacagányos levente újra összerázkódott, mint a mesékben.
Sovány termete kigömbölyödött, táblabíró potrohot eresztve, s vállán immár dzsentris bekecs lóg.
S mindezt annyi »psüt«-tel, annyi finomsággal csinálta, hogy elragadó volt.
Tisza Lajos (akit divat most csipkedni, mert tud és csinál valamit), egypár sort vet papírra, és elcsúsztatja a miniszterelnöknek:
»Nézd, hogy irigyli Gromon ennek az Apponyinak a garde-robe-ját.«
A miniszterelnök fanyarul mosolyog ezen az ötleten. Neki jó szíve van, Szilágyi Dezsőt sajnálja, akit immár levert Apponyi.
Apponyi eközben elvégzi hosszú beszédjét, s a lelkesedés keresztülzajlik a két ellenzéken, mint a vihar. Az éljenzúgás lázasan kezdődik a bal padok legszélén, s mire a kormánypárti előőrsökig morajlik lázasan, onnan újra visszahömpölyög riadalmas növekedésben. És megáll egy pillanatra, s mint a széltől lecsapódó láng újult erővel tör ki. A karzatokon örömittassá válnak az emberek. Az írói ketrecben Grecsák nyakába borulnak a hívek, ha már Apponyihoz nem juthatnak.
Tomboló vihar van készülőben.
A három vasutas ember azonban még most is csendesen jegyezi a számokat, és építi a vasutat… Ők ebben a zajban az elképzelt vasút vonatait hallják dübörögni.
De Ivánka Imre mégis felocsúdik.
– No, mi az? Ki beszélt?
– Apponyi beszélt – mondja a háta mögött ülő szomszédja.
– Mit beszélt?
– Hát nem hallottad? Azt mondta, hogy ő az igazi demokrata, nem Tisza.
– No és mi fog már most történni?
– Nem tudom. És te mit gondolsz?
– Én azt hiszem… hüm, ez nehéz kérdés! Én azt tartom, miután Tisza is azt állítja, hogy ő a demokrata és nem Apponyi, legjobb talán, ha cifliznének, hogy melyik hát az igazibb demokrata.
S ezzel megint visszafordult a másik két vasutas emberhez továbbépíteni a síneket.
Tisza, a »nagy taktikus« ezalatt aggódva nézte a roppant hatást, melyet Apponyi beszéde tett.
– Ejh, ezzel a hatással nem alszol! – gondolá magában.
S felállt.
Szétnézett táborán, de csupa csüggeteg ember. Valamennyinek leesett az álla. Hallgatagon ülnek és mogorván, csak Kőrösi Sándor mer belekiáltani a rettenetes zajba:
– Halljuk!
– Nem kell! – zúgnak fel az ellenzékről. – Nem hallgatjuk meg a miniszterelnököt!
– De igen – kiáltja egy rekedt ellenzéki –, meghallgatjuk, ha le akar mondani.
A miniszterelnök nyugodtan várja, míg a zaj lecsillapul.
De az nem csillapul le. Amint egy-két szót szólna, fölfakad újra a tomboló kiáltás, »éljen Apponyi«, és egy percig zúg a teremben.
Az elnök két kézre fogja a csengettyűjét, úgy rázza. Hej, csakhogy ide most a debreceni nagyharang kellenék.
– Tisztelt képviselőház! – kezdi a miniszterelnök újra.
– Éljen Apponyi! – ordít a tömeg.
S az Apponyi-láz most már egész gyerekességgé kezd fajulni. Az éljen-zajba a legcsodálatosabb süvítések vegyülnek bele. Van abban malacröfögés, kurjantás, lúdgágogás…
( – Beh szép festői parlamenti nyelvük van – mondja hízelgőn a jámbor De Gubernatis gróf fenn a karzaton Orbánhoz hajolva.)
A miniszterelnököt ez mind nem alterálja, ott áll ridegen, nyugodtan, hisz majd csak kifogy ezeknek is a garderobe-ja.
Utoljára is a jószívű Csanády szánja meg a hitehagyottat, és közbekiált reszelős hangján:
– Ugyan, hallgassuk meg, Isten neki!
Hahota támad, s ha a Ház nevethet, legott fölenged.
Meghallgatták Tisza bár rövid, de hatalmas replikáját.
Mégis megtette, amit föltett magában, hogy nem engedte Apponyit a mai dicsőségével aludni.
Valamennyit elvett belőle a generális, de amennyi maradt, bőven elég az is édes aluvó vánkosnak.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi