A T. HÁZBÓL [márc. 3.]
A T. HÁZBÓL [márc. 3.]
Az ülés, mint rendesen, tíz órakor nyílt meg.
A korai napfény ünnepiesen aranyozta be az országház és a múzeumi épület komor falát, ahová most hetyke huszáros hintók robogtak szakadatlanul, s kacagányos, kardos főispánok szálltak ki belőlük.
Szegény jó főispánok!
Tiszát meggratulálni gyülekeznek; éppen most, mikor kirekeszti őket a főrendiházból.
»Nyújtsa hosszúra éltedet az isten, kegyelmes urunk, mert már te úgyis rövidre szabtad a mienket!«
Magába a Házba lassan gyülekeznek a képviselők, hiszen nincs többé (tarokk nyelven szólva) »vulpes« a paragrafusok között.
A folyosón ott jár már a hatalmas Futtaki talpig feketébe öltözötten s az örömtől mámoros arccal, kézdörzsölgetve fogadja az érkezőket:
– Ma pompás napunk van… Fölségesen kezdődik.
– Nos, mi történt?
– Az első az, hogy Verhovayt elítélték másfél évre. Éppen most jövök onnan, s alighogy hazaérek, nyomban egy másik öröm ér.
– Mi?
– Rendkívül meleg sürgönyt kaptunk a királytól.
– Ah, hallottam. De hisz azt Tisza kapta.
– Az mindegy
– Mit ír őfelsége?
– Hálát, köszönetet. Különösen gyönyörű a vége.
– De csak nincs benne, hogy: »legyünk ezentúl pertu?«
A 9-ik §-nál kezdődött a vita, s Tisza is csakhamar megjelent a Házban a Futtakiéhoz egészen hasonló fekete öltönyben. (Most már csak azon töröm a fejemet, hogy melyik viseli a másiknak a ruháit. )
Mindjárt ennél a kacsnál helyes indítványt adott be az utolsó magyar nadrág gazdája, Izsák Dezső; hogy a 3 ezer forintnyi adót tartozzanak le is fizetni pontosan a felsőházi tagságra jogosultak éppúgy, mint a választóképességi cenzusnál.
De a Ház úgy döntött, hogy csak a szegény emberek tartozzanak pontosan fizetni.
Míg a vita folyt nem sok változatossággal, azalatt idő került megosztozni az Éber örökségen: Darányi Ignác kapta a székét, Mr. Brinsley Richards kapta a »Times«-t, s lapja nevében azon melegiben gratulált is Tiszának. Most még csak a kerület van hátra, arra nézve is ott settenkedtek már a pretendensek.
A Verhovay-ügy kimenetele nagy szenzációt tett. Voltak, akik helyeselték, voltak akik nem helyeselték, de ezek ellen ki volt találva egy maró gyanúsítás:
– Ugye azért tartjátok igazságtalannak az elítéltetését, mert irigylitek Csatártól Ceglédet?
No, már ez ellen nem lehetett argumentálni. Ki venné magára, hogy irigyli Csatártól Ceglédet? S ki irigyelné Ceglédtől Csatárt?
Hanem annyi bizonyosnak látszott, hogy ekképp sújtatván a keresztények, a kormány gondoskodni fog, hogy a zsidókat is érje valami csapás – minélfogva valószínűleg igazolni fogják Krausz Lajost.
Ez a kibékítő kompromisszum a legszerencsésebb leleményesség.
Mert minden a leleményességtől függ.
Urányi Imre még a rabbi mellett adott »igen« szavazatát is meg tudta magának bocsáttatni egy jó ötlettel:
– Én bizony megszavaztam a rabbit, mert én nem nézem többre a mágnásokat, mint a képviselőket, s ha köztünk ülhetnek zsidók, hadd üljenek akkor köztük is.
A karzaton és a tanácsteremben kevesen ültek, talán éppen csak olyanok, akik valami módosítvánnyal voltak viselősek. S erre nézve túlon-túl sokan valának.
De csak a Teleszky és Gergelyi módosítását fogadta el a Ház, illetőleg Láng Lajos, mert a mamelukok nem hallgatják a beszédeket, csak Láng Lajosra néznek, hogy ő mit gondol; ha ő bólint, ők is bólintanak, ha ő rázza a fejét, ők is rázzák. Egyszer véletlenül prüsszentett, mire megindult az egész jobboldalon a krákogás.
A 13-ik, illetőleg most már a 14-ik paragrafusnak (mert ezektől a paragrafusoktól még a számok is szaladnak) nekidőlt Grünwald Béla az ő fényes szónoki erejével, olyan tüzesen, hogy Tisza volt kénytelen megtámasztani a hátával a szerencsétlen főrendi iniciatívát.
Így megmentve mindent, ami a javaslatban megmentendő, miután még ezen az ő nagy ünnepén is ráért hatalmas szívósságával vagdalkozni jobbra-balra, fölvette ősöktől öröklött télikabátját, s hazasántikált a főispánokat fogadni.
Két órakor vége lett az ülésnek, s mikor a képviselők oszlottak, akkorra már nagy néptömeg gyűlt a Múzeum köré a Budára vonuló főispánokat nézni.
Az egyik népcsoportban valaki elkiáltotta magát:
– Éljen Verhovay!
– Éljen! – visszhangzott itt is, ott is. A képviselők összenéztek.
– Ez a Verhovay, majd meglássátok, még ebből a bajból is ki fogja magát mosni.
– Az a kérdés, hogy ki előtt?
– A nép előtt.
Mit ér az? Hisz a nép még azt is elhitte a Bars megyei korteseknek a jelöltjükről, hogy: »Atyafiak, ez az a Hunyady László, akit a németek Szentgyörgy terén lefejeztek«.
