A T. HÁZBÓL [márc. 1.]
A T. HÁZBÓL [márc. 1.]
A zsidó rabbiból immár mágnás lett – a képviselőház voksai által. (De még hátra van a főrendiház.)
Akárhogy fogják is nevezni a derék rabbit, mégiscsak a bibliai Izsák lesz ő, akit Tisza (mint hajdan Ábrahám a saját fiát) feláldoz.
Egy áldozati teknőben viszik át a Múzeumba a méltóságos urak elé: »No, itt van! Alkudjunk. Mit engedtek, ha elengedem?«
Jó számítás, mert a főrendek bizonyosan engednek valamit a rabbiért cserébe, ha egyebet nem, beengedik a címzetes püspököket.
Hanem ez akkor lesz, s ahhoz nekem semmi közöm, mert én csak az alsóház krónikáját írom, s ennek következtében konstatálom, hogy szinte rosszul esik a Háznak a rabbi-kérdés elmúlása. Hiszen olyan mulatságos volt három napig!
És mert kell, hogyha a tanácsteremnek nincs is, legalább a folyosónak mindig legyen egy zsidaja, aki ellen agyarkodhassék, ma hát némelyek még mindég a tegnapi zsidón rágódtak, némelyek azonban a holnaputáni zsidót kezdték meg.
Tudniillik holnapután lesz a legeslegutolsó határozathozatal a szentendrei választás ügyében; eldől, hogy igazolják-e Krausz Lajost vagy sem.
Ez most a folyosó csemegéje.
Horváth Gyula (ki legújabban »Tisza Kálmán felsőbbségileg jóváhagyott ellenzéke«) a következő ötlettel védelmezi Krauszt:
– Nem olvastátok a szegény John Lee akasztását Londonban?
Beksics (akit az »udvari demokrata« címmel ruházott fel ma Steinacker) közbeszólt.
– Hogyne olvastuk volna, hiszen tegnapelőtt volt a »Nemzet«-ben.
– Nos, igen. A végrehajtásból nem lett semmi, hiába erőlködtek a hóhérok, mert a csapóajtó sehogy sem engedte lebukni a szegény John Leet.
– Mit tartozik ez a szentendrei dologra?
– Ej no, hát nem látjátok, hogy Krausz alatt is ilyen erős csapóajtó van.
Ez a csípős, de népszerű megjegyzés jó hangulatot csinált a népszerűtlen paragrafusokhoz, melyeket odabent lanyha érdeklődés mellett tárgyaltak.
Huszár Károly volt az első szónok, olyan talpraesetten beszélt Erdély mellett, hogy sokan siettek később a büfében gratulálni részint gróf Batthyány Lászlónak, részint Bálintittnek, akik külsőleg a csalódásig hasonlítanak hozzá. (Félek, hogy ezért a megjegyzésért mind a hárman megapprehendálnak.)
A legjobb ötletet a mai karcolatomba Tisza Kálmán csinálta, amikor Steinackernek felelt, ki hírhedt viaszkos vásznát (a Steinacker-féle levéltárt), mely olyan kiegészítő része, mint a tiroli kalap, amelyet mindég a hóna alatt hordoz, szétterítvén a padon, hosszabb beszédet mondott, s megfenyegeté a kormányt, hogy kár annyit emlegetni a nemzetiségeket, nem jó az ördögöt a falra festeni.
Mire felállt Tisza (ez a legkedvencebb témája), s visszaütött találó elmeéllel:
– Nem célom falra festeni az ördögöt, hanem a falhoz szorítani.
Többet ér néha egy lat elmésség, mint egy mázsa lőpor.
Nagy tetszés viharzott fel az egész Házban, s Steinacker izgatottan kezdte csomagolni a viaszkos vásznát.
Közbül Keglevich István beszélt, amit ezúttal utoljára kívánok jelezni, mert immár azok a napok lesznek a nevezetesek, amikor azt írhatom ki eseménynek, hogy »Keglevich István ma nem beszélt«. De ahhoz, megvallom, nincs egyhamar remény.
Egyébként ma igaza volt, minélfogva (hogy egészen az ő stílusát imitáljam) jóindulatú, a felsőházi tagságra képesítő tulajdonságok és érdemek szorosabb körvonalazására célzó propozíciója el nem fogadtatott, pedig Tisza is beleegyezett. (Hja, a mameluksereg Tiszább Tiszánál.)
Keglevich egyebekben is őszintén nyilatkozott.
Úgy látszik, észrevette, hogy a Ház nem tudja, mire kevély ő.
Tehát megmagyarázta, mire kevély.
Az egyszeri tót regruta azt felelte erre a kérdésre:
– Kevily vagyom a nadrágomra.
Keglevich szinte így tett, bevallotta szerényen, hogy ő nem a főnemesi rangjára, hanem csak az eszére kevély.
A gróf nagyon meglepte ezzel a Házat.
Ilyenforma aprólékos incidensek között esett át a rostán három paragrafus.
Beszélt még Róth Pál a Göndöcs szájával roppant derültség között a rabbiról, s beszélt volna még báró Lipthay Béla is, de az ideáját előbb elmondta Teleszky.
Azazhogy Lipthay így is beszélt; de nem volt semmi mondanivalója.
