MÉG MINDÉG AZ 5. §
MÉG MINDÉG AZ 5. §
Ott künn tavaszi verőfény ragyogott, itt benn a múlt századok köde gömörödött.
Az egy anyának a testvérei aluszékonyan ültek a padokban. Mindenki unta a sok beszédet. Maga a miniszterelnök már oda sem hallgatott, hanem az országot kormányozta, mindenféle iratokat szedvén elő tárcájából, melyet két kézzel tartott azalatt.
»Most már én is azt mondom, hogy görcsösen ragaszkodik a tárcájához« – jegyezte meg Tisza Lajos, aki roppant ügyes az aperçukben.
A mamelukok nyugtalanul várták már a szavazást. Minden készen volt nekik hozzá. Podmaniczky is ott járt-kelt már a folyosón, meg a lelkiismeretükkel is leszámoltak.
De még egy csomó szónok volt hátra, azokat meg kell előbb hallgatni.
A függetlenségi pártban némelyek ezalatt egy kis taktikát főztek ki.
Ha már meglesz a zsidó rabbi, ne legyen meg minden keserűség nélkül.
Imigyen okoskodának:
»Igen«-nel szavazni készt bennünket a firmánk, »nem«-mel szavazni ellenben készt a szívünk.
Rendelték tehát a vezérek következőképpen:
Bőszavú Lázár Ádám lépjen a sorompók elé a párt színeibe öltözötten, a szabadság fokosával és az egyenlőség sarkantyúival, s adjon be indítványt, hogy szívesen látjuk a főtisztelendő rabbi urat a főrendiházban – hanem csak választás útján: kinevezve nem kell.
Így aztán ellene lehet szavazni a d) pontnak.
Jól volt ez kieszelve, de az éles szemű Tisza észrevette…
Ámbár hiszen erre még rátérünk; menjünk elsősorban a nap legnevezetesebb emberéhez – Róth Pálhoz.
Önök még bizonyosan emlékeznek Róth Pálra.
Hogyne, hogyne, hiszen a Ház még meg sem volt alakulva, és ő már annyi derültséget okozott az országnak a kontójával.
Szalay Imre után ő szólalt fel.
Göndöcs Benedek, aki ebben a vitában egy rabbinusból kettőt csinált, nem is álmodta, hogy ez a vita még egy Göndöcs Benedeket vet felszínre.
Róth Pál köpcös, gömbölyű, mint egy patikai tégely. Ott ül a középvidéki mamelukok közt. Kerek, kopaszodó feje olyan, mintha nagyítóüveggel nézné az ember.
– Kontó, kontó! – kiáltozták beszédjébe az ellenzékről, mire természetesen mindig derültség támadt.
De ő nem hagyta magát zavartatni, s egy ízben visszavágott:
– Szívesen szolgálok kontóval a történelemből.
Mire aztán elkezdte elősorolni konfúzusan, hogy a történelemben sokszor található antiszemitizmus, s ez mindig a gyenge királyok alatt létezett…
– Ohó! – vágott közbe néhány lojális hang a jobboldalról.
Kontó Pál idegesen kapkodott a fejével, maga is észrevette, hogy elszólta magát, sietett is helyreigazítani…
– Akarom mondani, mindig a gyenge kormányok alatt létezett.
– No, ez ugyan szépen védelmezi a kormányt – méltatlankodának a mamelukok.
A függetlenségi párton erre kitört a tetszészaj és éljenzés.
Göndöcs, aki közel ült mellette, szelíd búbánattal pislogott feléje, mintha mondaná: »Epigon!« Pantocsek szürke szemei ellenben fényben villogtak a lelkesedéstől.
Kontó Pál szétnézett a derült vidám arcokon, és azt gondolta magában:
– Nagy hibát csináltam, egy-két lapszus most már ide-oda, legalább kedvemre kibeszélem magamat.
S egy csodálatos receptet készített meg a szemünk láttára.
»Egy gramm abból, amit a “Nemzet”-ben olvastam, négy gramm a tavalyi Lidérc naptárból, egy uncia abból, amit a molnár sógorom mondott a Birkányiék keresztelőjén, egy deci filoszemitizmus és egy fél gramm, amit magamtól hozzá gondoltam.«
De a legnagyobb derültséget azon mondása keltette, hogy »mindnyájan egy anyának vagyunk a testvérei«.
Szűnni nem akaró hahota tört ki. Még Göndöcsben is kiengedett erre az irigység, s kabátját kellett kigombolnia a kacajtól.
Mondott volna talán még pompásabb dolgokat is, de Péchy Tamás nem engedte beszélni, midőn rátévedt a sasokra… Az egyfejű sasnak semmi köze ide, ahol a két fejű sasnak dolgozunk.
Kontó Pál monumentális beszéde után adta be a ravasz indítványt Lázár Ádám, s ezzel végre befejeződött az 5. § feletti vita.
Az első három pont simán ment keresztül, néhány buzgó mameluk-protestáns kiosont ugyan a folyosóra, de a többit összetartotta a fegyelem vaskapcsa.
Most jött a d) pont – a vörös posztó.
Itt kellett volna elsülnie a függetlenségi párt taktikájának, de mint fentebb jeleztem, Tisza, a nagy taktikus észrevette, és rögtön kiparírozta.
Az elnök eleinte úgy akarta feltenni a kérdést, hogy elfogadják-e a kormány szövegezését, vagy nem, s azután lenne a szavazás az Andreánszky és a Lázár javaslataira.
Tisza felállt, s azt indítványozta:
– Szavazzunk először arra, hogy egyáltalában kell-e a zsidó rabbi, vagy nem? Arra meg majd azután: hogy miképp kell, választva-e vagy kinevezve?
Quid tunc? Ez úgy jött, mint a bomba. Pedig milyen szépen volt kigondolva!
Nem volt mit tenni mást, vagy igennel szavazni, vagy pedig tartózkodón elszívni odakünn a szavazás alatt egy-két liberális cigarettát.
Ilyen roppant kellemetlen dolog a program!
