A MAI ÜLÉS [márc. 5.]
A MAI ÜLÉS [márc. 5.]
Még egyszer végigéltük a tündéri nyarat. Elvonultak szemeink előtt a bájos berkek, a kecses kis tornyos kastélyok, ragyogó aranyfedelű pavilonok, a csacsogó kis szökőkút és a mogorva sírkő, a »Fuit«. Mind otthagytuk ezeket, két éve lesz a nyáron, mikor a kiállítást bezárták.
Most eljöttek kísérteni még egyszer. Csakhogy most már nem szereztek olyan gyönyörűséget, mint akkor. Mert most már számokban jöttek elő a kedves ligetek, a mesés fényű kupolák, és a szökőkút váltig azt locsogta: »Százezer… kétszázezer… háromszázezer…«
Széchenyi miniszter életuntan ült székében, mogorva megadással referált Visi Imre, aki mint előadó ma szerepelt először.
Eltekintve attól, hogy péntek van (s az köztudomásúlag szerencsétlen nap), már maga a tárgy olyannak látszott, hogy csütörtöki napon is kedvét szegné a tisztelt Háznak.
Minden jelből azt lehetett volna jósolni, hogy kemény ostromnak néz elébe gróf Széchenyi Pál.
Igaz, hogy nem lett volna igazságos, mert mikor a kiállítás in floribus volt, mindenki dicsérte Széchenyit, sőt még Matlekovitsot is.
De ahogy a ferbliben nincs rossz kártya, úgy a Házban sincs rossz törvényjavaslat.
Az egykori aranyszakállú Tóth Vilmos meghozta déltájban a Kálnokyhoz érkezett biztos hírt, hogy a szilisztriai lázadók csakugyan leverettek, s hogy megint a régensség a helyzet ura.
No, hisz ez maga is megéri azt a nyomorult egymillió háromszázezer forintot!
Az ellenzék haragja nyomban kiengedett: ha már Karavelov és Usapov el van fogva, hát eresszük Széchenyit szabadon.
Ki is eresztették. Egy rossz szó sem esett a kiállítás miatt. Csak Enyedi Lukács és Horánszky Nándor hányta-vetette magát egy kicsit. És Orbán Balázs jelenté ki abbeli reményét. hogy ez a miniszter utolsó ténykedése volt.
De amilyen gonosz világ van, ma már az Orbán Balázs reményeire sem lehet építeni.
A kurta, eseménytelen ülés délben véget ért. A deficitet megszavazták bizonyos verve-vel és passzióval. Mert ne csak a delegáció szavazgassa a milliókat; a Háznak is legyen valami feladata.
