A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
A T. HÁZBÓL [márc. 10.]
Meg van romolva az atmoszféra. A levegő fojtó lett itt benn. Ideges a Ház és idegen; kivaló, ahogy a székely szokta mondani.
Mindenki érzi a kalendárium súlyát. Mikor már a kialvó mécs a végsőket pialogja, kurtább a lángja és zavarosabb.
Az elfogyó mandátum már nem ad elég világosságot. Kevesen vannak itt, kevesen beszélnek és keveset. Csak a biztos kerületek »urai« ülik még a folyosót és a padokat, a bizonytalan kerületek »rabszolgái« már odahaza »dolgoznak« a quinquenátus mellett, amely öt esztendőre biztosítja a békét. A septenatusról ezt nem lehet elmondani. (És ezért tökéletesebbek a Tisza alkotásai a Bismarckéinál.)
Kurta ülés volt, éppen déli harangszókor nyitotta meg az elnök, aki azt a tréfát is megtette a múlt héten, hogy a délelőtti ülést délutánra hítta össze.
Az ipartörvény ötvenedik paragrafusát módosították, Emich Gusztáv előadósága mellett. Emich csinosan beszélt. A mamelukok mind csinosan beszélnek. De a csinosságnál aztán, az igaz, többre nem is vihetik.
A §-sal nem sok baj volt. Elfogadták.
Molnár Antalnak és Grünwald Bélának sikerült egy-egy módosítást is becsempészni, Lipthay Bélának ellenben az se sikerült.
A padokban csak gyéren üldögéltek képviselők. Fent a karzaton egypár Haluska János fenyegető alakja meredezett. A folyosón egy lélek se járt. A háznagyi szobából messze kihallatszott a Teleki Géza jóízű kacagása.
Az unalom lankadtsága nehezedik rá mindenre. A büfében a nagy üresség ásít, a korridor ruhafogasai kabáttalanul vicsorognak a belépőkre.
El is határoztam, hogy erről az ülésről sem írok karcolatot, pedig már kapom a leveleket vidékről, hogy mi lett a karcolatokból?
Tessék a Házat interpellálni. Mert a szabó is csak úgy varrhat, ha posztója van.
Nagykanizsáról arra kért több választó, említsem meg a képviselőjüket, Inkey Lászlót, hogy legalább a karcolatokban forduljon elő a neve. (Minek az már neki arra a rövid időre!)
Kolozsvárról abban interpellálnak, hogy mért nem csipkedem meg már egyszer Zsigmond Dezsőt. Zemplénből azt követelik, üssek egy nagyot Szirmay Pálon, akinek »rák a címere«. (Hiszen ha egyéb hibája nem volna.)
Nem, én az ilyen tömeges kivégzésekbe bele nem megyek.
Hanem Krajtsik Ferenc, a híres alvajáró eltanulta a bolgároktól. Mint a mentelmi bizottság előadója vérbe borult álmos szemekkel lépett fel a hóhéri szerepben, párbaj okából kiadatni javasolván Domahidy Istvánt és Perényi Pétert.
Lágyszívű Olay, a kötekedő Madarász és a gavallér Hoitsy közbevetették magukat, s a két úr megmaradt.
No megállj, gondolta magában a furfangos Krajtsik, majd kiadjátok ti mindjárt a többit, és egy újabb kivégzési lajstromot terjesztett elő.
Adassék ki Ugron Gábor, Törs Kálmán, Ábrányi Kornél, Gromon Dezső és – (hogy könnyű szívvel tehesse a t. Ház) Keglevich István.
Keglevich István volt az indoklás. Senki sem szólalt most fel. Elkezdődött hát a szavazás.
A jegyzők összeolvassák szakaszonkint a felállókat. 41-en nemmel, 36-an igennel szavaznak.
Az elnök kihirdeti az eredményt és már kimondaná a végzést is, amikor közbekiált a kormánypártból egy hang:
– Renonsz! (Valami megrögzött tarokkista lehetett.)
– Nincsenek százan együtt – ismétli egy másik hang.
Valóban úgy volt. A Ház tanácskozott és határozott is anélkül, hogy határozatképes lett volna.
De úgy van az, ha már Csanády Sándor sem teljesíti hazafiúi kötelességét.
Szégyenlősen morogva döcögött haza a vén szittya, aki abban volt eddig kiváló, hogy százig tudott olvasni.
