I. Az utolsó magyarok
I. Az utolsó magyarok
[máj. 25.]
A kormánypárti többség oly nagy már, hogy a wippekre sincs többé szükség. Sürgönyök többé nem mennek a »mezei hadak« után. Az most a kedvelt perszóna, aki nem lábatlankodik itt örökké.
Hogy a szavazásoknál lesz-e többség és mekkora, erre nem gondol senki, hisz az bizonyos, s a mekkoraság legföljebb Vizsolyinak fekszik a szívén, akinek az az ambíciója, hogy egyszer kerek számban száz többség legyen. El is mentünk eddig a kilencvenötig, sőt egyszer a kilencvenhétig is, de százra még nem bírtuk fölvinni. (De nem is volna jó, ha a szabadelvű párt jeles elnöke mindjárt elérhetné az összes életcélját, csak kell, hogy betöltetlenül maradjon valami éltető törekvése.)
De ahogy szaporodik a párt numerice, éppen olyan megdöbbentőn fogy magyarságban.
A jelen országgyűlés kezdetén már csak három magyar nadrág volt látható a kormánypárton.
Az egyiket Boér, a Ház nesztora viseli, a másik Luppa Péteren feszül rangosan, csak még a selyemkeszkenő hiányzik az ellenzőből és a fehérvári bicsak a csizmaszárból.
A harmadik magyar nadrág Gulácsyn ékeskedett.
Ők hárman voltak az utolsó magyarok. E különállás tette őket nevezetesekké.
S most íme fogja magát Gulácsy, és ő is leveti a magyar nadrágot. Ma nagy csodálkozásra már német pantallóban lépett be a Ház helyiségeibe.
Legott felmerült az a skrupulus, hogy ilyenkor összeférhető-e a lelkiismerettel a mandátumot megtartani, mert akit magyar nadrágban választottak meg, kérdés, ha megválasztanak-e pantallóban?
A régi pantallók megvetőleg néztek a parvenüre, az új nadrágra, mely otthontalanul lötyögött a Gulácsy lábszárain.
– Hát teveled mi történt? – kérdék Gulácsytól.
– Levetettem – szólt mélabúsan –, pedig fájdalmasan esett.
– Minek vetetted le akkor?
– Mert folyton zavart a pártállásomban.
– Hogyhogy?
– Ha kávéházba mentem, mindig a »Függetlenség«-et, majd a »Budapest«-et hozta a pincér a »Nemzet« helyett, szilvóriumot a kávé helyett, ha valakivel szóba álltam, az jól megnézett, és elkezdte szidni a kormányt, a miniszteri előszobákban a várakozók közt mindig legutoljára került rám a sor. Magában a pártban is sanda szemekkel néztek rám az ismeretlen pártfeleim, mintha valami »idetévedt« ember volnék, sőt még az ismerősök is gyanakodva mondogatták: »Ezt az embert előbb-utóbb renegáttá teszi a nadrágja.« Gondoltam magamban: »Ugyan, hát érdemes-e ennyit szenvedni egy nadrágért?«
Valóban, a derék Gulácsy számára nem maradt fenn egyéb, mint vagy a nadrágtól válni meg, vagy a párttól.
Ő a nehezebbet választotta.
