A T. HÁZBÓL [máj. 23.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [máj. 23.]
A mai ülés felette érdekes és mozgalmas képet nyújtott. Az apró szónokokat üdítőleg váltották fel a nagyok: Apponyi Albert gróf és Tisza István (kit immár méltán a Ház nagy szónokai közé lehet sorozni). A tanácsterem oly népes volt, mint csak igen ritkán. Jókai a »nyári fejével« kopaszan ült ott, s mikor Veres József az ékesszájú orosházi pap, nagy animóval szidta a lóversenyeket, mondván, hogy azok árán minden évben sok száz kivándorló tótot lehetne megmenteni, jóízű humorral közbemordult:
– Persze, persze, csakhogy aztán a tótoknak kellene futtatniok a lovak helyett.
S képzeletében kifejtvén ezen látványt a Veres József országából, a nagy regényíró maga is elmosolyodott.
Ma általában újra a tótok kezdtek szerepelni.
Krajtsik Ferenc Veresnek arra a vádjára, hogy Kossuthot kizárják a honpolgárságból, mogorván közbekiáltott:
– Ugyan, ugyan, ki akarja őt kizárni?
Mire nagy kacagás támadt a balmezőn, élénk felkiáltásokkal vegyesen.
– Ah! Ah! Ön úgy látszik most ébredett fel: átaludta a javaslatot!
Perlaky Elek higgadt, tömör beszéddel kezdé meg a kormánypárt harcát. Utána Herman Ottó jött. Ezt Tisza István váltotta fel.
A Ház megtelt, az elnöki harangszó összehítta a képviselőket a büféből, a háznagyi »kaszinóból«, a folyosóról. A síri csöndességben künn csak egyetlen képviselő maradt ülve, aki nem ment be Tisza Istvánt meghallgatni. A nagyváradi képviselő; az apa.
Egyedül volt. Vajon hova kalandozhattak gondolatai a kriptai némaságban? A múltra gondol-e, mely oly fényes volt vagy a jövőre, mely még fényesebb lehet. Csakhogy a kápráztató fénysugarakban a fia áll már helyette…
Vagy tán csak a jelent, a tényeket figyelte e nagy államférfiú, ki csak egy erőszakos tettet követett el hosszú pályáján, hogy a saját ábrándjait lakat alatt tartotta, és csak egy gyengeséget tanúsított, hogy a saját fia dicsőségét nem volt bátorsága teljesen végigélvezni.
Nem ment be, de tán hallotta a félig nyitott ajtón, a teremből kihallatszó derültséget. Balról jő. Ez nem jó jel.
Akkor volt az, mikor Tisza István a Kossuth teendőit fejtegette a hatóságokkal szemben és az ellenzék mesterséges hahotával igyekezett zavarólag hatni a beszédre.
Ingerült közbeszólások sűrűn reszelték a levegőt. A habarékpárt négyszínű kandúrjai (kik azonban ama mesés pályadíjat még a mai napig se nyerték meg) szintén megpróbálták a »segédkezést« úgy, hogy a »véderői zaj« siket, tompa zúgása hatolt ki immár.
Az elnök hiába sopánkodott székéről:
– Miféle szokatlan dolgok ezek, tisztelt Ház?
– Micsoda? Még most se szokta meg? – vágott vissza Károlyi Gábor megbotránkozva.
Kaas Ivor felment az emelvényre, éppen az elnök háta mögé, onnan kiabált közbe.
Péchy megszeppent:
– Ne tessék kérem innen kiabálni! (»Még azt hiszik majd – dörmögte magában az öregúr –, hogy én magam zavarom a tanácskozást.«)
Az ellenzékiek szétfutottak katedra mellől, hogy az intelemhez képest a helyeikről kiabáljanak.
De nem soká tarthatott a mulatságuk. A fiatal képviselő szép, magvas előadásával, nyugodt, majdnem hideg, de nemes modorával lebilincselte őket egyenkint. Akaratlanul is követték. Ama templomi csönd állt be, midőn a szónok lélegzetvételkor hallja a sztenografusok órájának egyhangú petyegését. A ceruzák percegése a fehér papírlapokon dübörgéssé nő meg.
Észrevette-e vajon a generális azt a csöndet? S mikor bent a szónok az óra ketyegését hallhatta, vajon nem hallotta-e a künn üldögélő apa a saját szívének édes dobogását?
Hát még mikor azután kitört a tetszésvihar oly elementáris erővel, hogy szinte a Ház falai rengtek tőle?
– Mi volt odabent?
Hát éppen az volt, hogy Károlyi Gábor, az ellenzék konspirálását említvén a szónok, felkiáltott vékony, penicilus-hangján:
– A tata is konspirált!
Tisza István gúnyosan nézett oda egy másodpercig, s aztán emelkedettebb hangon folytatá, mely végigcsengett a termen:
– Egész életemben büszke leszek arra, hogy ő konspirált, akkor, midőn a fejével játszott. Némely emberek akkor nagy hazafiak, mikor az akasztófa várja őket, mások akkor, midőn olcsó népszerűségre tehetnek szert.
Úgy hatott ez a közbevetett mondat, mint a hideg zuhany. Szinte fölszisszent tőle a baltábor, míg a jobbmezőt a tetszésnek valóságos láza ragadta el.
A beszédnek, minőt a magyar parlamentben 29 éves ember még nem mondott, külső nagy hatását ez a kis riposzt hatványozta; belső értéke még külső hatásánál is nagyobb volt. A lojalistást fejtegető része, melyben még a szélsőbal lojalitását is mint megrendíthetlent igyekezett feltüntetni, államférfiúi magaslaton állott és félig-meddig jóvá tette azt a fatális élességet, mely a szélbali politikusoknak nemigen eshetett jól.
Lefegyverkezve hallgatta az ellenzék. Nem volt már zaj, fészkelődés többé; lankadtság fogta el őket; az okosabb ellenzékiek átjöttek a kormánypárti sorok elé, s ott morogták egymás közt:
– Kemény legény a talpán!
– Ez a jövő embere!
– Hm! Olyan ez a Tisza család, mint a kandeláber. Még az egyik gyertyát csak most koppantottuk el rajta, már mingyárt gyúlik a másik.
– Nem gyertya ez szógám, beillik ez ilyen szegény faluba gázfénynek is.
*
Ma csak fel kellett állni a Házban. Minden sikerült. Jól beszélt Perlaky, excellált Tisza István, s egyik legremekebb beszédjét tartotta Apponyi Albert (mellyel a mai vezércikkben foglalkozunk).
A vitában kitaposott nyomokat (nem is nyomok már, de kátyúk) teljesen befújta a fölséges oráció, egészen új oldalról (sokkal magasabb horizontból) fejtegetve a Kossuth-kérdést. A habarékpárt tetszésérzete a szellemi kéjelgésig emelkedett, a kormánypárt (ami már régen nem történt) zajos helyeslésben tört ki több ízben, csak a szélsőbal volt hallgatag, levert; mindössze Károlyi Gábor méltatlankodott hangosan: »Látom már, hogy csakugyan vágyik a miniszteri székbe« s Gosztonyi morzsolgatta suttyomban sopánkodásait.
Pedig a nemes gróf ugyancsak mesterien kíméletes modorban bontá fel ez alkalomra a szövetséget, mintha mondaná:
»Fiúk, vérzik a szívem… isten látja lelkemet, hogy veletek érzek. Ne okoskodjatok, ne haragudjatok, meg kell lenni, nem szavazhatok ma veletek… pedig szeretnék. Hiszen tudjátok, hogy veletek voltam a “nagy” napokban, de most nem tehetem… nem engedi a politika… a jövő… Ne haragudjatok, gyerekek, ha most az egyszer beállok okos embernek.«
És azok nem is haragudtak, csak végtelenül elszomorodának felette.
*

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi