II. Történet. Kötelezvény egy öngyilkosságról.
II. Történet. Kötelezvény egy öngyilkosságról.
Ugyanebben a bizottságban volt egy másik ember (hihetőleg kenderből volt a szakálla ennek is).
Ez az ember tanult a kapitány sorsán és nem is járt rosszul, de most mindjárt rosszul járna, ha itt volna.
Mit gondolt ki ez az ember?
Hogy a minisztert jókedvre hangolja, szól vala ekképpen, a gyárt becsmérelve:
– Az első szuronnyal, melyet a gyár készít, agyon fogom magamat szúrni.
A miniszter megveregette a vállát nyájasan:
– Emiatt halhatatlan lehet ön.
S hol van most az az ember? Bizonyosan valami ordót kapott azóta, pénzelik, traktálják, etetik, itatják.
Quel diable! Hát megy ez? Ennek az embernek nincs joga élni tovább egy percig sem.
Itt hozom számára a halált a zsebemben.
Sacrebleu! Csak nem felejtettem otthon? (A zsebeit kutatja.) Hopp! Itt van, kutyafülű! (S kihúz a hónaljából egy szuronyt.)
Igen, egy valóságos szuronyt, mely megvillan a Ház színe előtt.
– Íme, miniszter úr; ezt a szuronyt a magyar gyár csinálta. Adja oda annak az embernek, hogy váltsa be az ígéretét. Szúrja magát agyon!
A szélsőbalt a tetszés zajos mámora kapta meg, ujjongtak, tapsoltak, riadoztak, de a jó Péchy Tamás bárány szíve megesett már ennyi vérengzésen, megrázta csöngettyűjét, hogy rendre utasítsa az »efféle illusztrációkért«.
A Ház megszokott csöngettyűjét hallva, szétfoszlott a hallgatók előtt a rózsaszín köd, apró smaragdzöld ördögöcskék, incselkedő gnómok és manók szétrebbentek. A csöngettyű szava elillanásra készté őket…
Ohó! Hiszen nem a fonóban vagyunk. Nem Háry János uram őkegyelme mesélget. Hiszen ez a magyar parlament!
Az ám, ni! Hogy elbámészkodik az ember! Hogy száll a nívó lejjebb-lejjebb! A képzelet hogy elringat és elkápráztat… Az a nagy guzsaly ott nem is guzsaly, de Királyi Pál, nem kukoricát morzsolnak, de Krajtsik hortyog, nem a rokka pereg, hanem a ceruzák percegnek.
*
Csakugyan egészen kizökkent formájából a vita, még gróf Károlyi Istvánnak is, csak nagy nehezen sikerült visszaterelni – a komolyságot, mely egy idő óta gyakran hiányzik az ülésekről. Szerencse, hogy nincs ilyenkor névszerinti szavazás, hadd állna ott – a »távollevők« közt a legelsőnek.
Károlyi István, aki egyike a legfigyelmesebben hallgatott szónokoknak, mert ritkán, különös alkalmakkor beszél csak, nem minden prepotencia nélkül, de férfias nyíltsággal és nemes intencióval, ma a gavalleritás paripájára akarta fölerőszakolni Fejérváryt.
Beszédjét rokonszenvesen hallgatták, habár a figyelem ördöngősen megoszlott közte és Pázmándy közt; mindenki szeme Pázmándyn csügött.
Mert híre járt, hogy az elhozott fegyverrészeket az ülés végén egyenkint le fogja nyelni.
