PARLAMENTI KÉPEK
PARLAMENTI KÉPEK
[okt. 26.]
– Holnap válaszol Bánffy!
Már tegnap mozgott egész Budapest, s illatos levelek egész sorát kapta Dessewffy Arisztid, melyekben jegyet kérnek, részint mert Bánffy válaszol, részint mert Apponyi biztosan fog beszélni.
A karzatok megteltek rogyásig. A főrendi osztályban nehány ismeretes horvát főúr is megjelent. De lent a képviselői padok se maradtak üresen, zsúfolt Ház volt, mint nagy parlamenti események idején.
Az ellenzéki mező unatkozva nyüzsgött, míg a Lukács László válaszai tartottak. Madarász papa félkönyökre dőlve várta az elégtételt – melyet ő olyanformának képzelt, mint Nagy Lajos alatt a Nápolyba induló magyar hadak, kik lihegnek a bosszúszomjtól. Maguk a horvát képviselők is majdnem teljes számmal ott ültek szokott helyeiken, a centrum hegyén, de a szokottnál is szerényebben, szinte szepegve; Istenem, mi lesz velünk?
A folyosón se beszéltek egyébről, mint a horvát kérdésről. Természetesen ahányféle temperamentum, annyiképpen.
Az egyik azt mondta:
– Ez nem a horvát diákok csínyje. Mit bánom én a horvát diákokat? Miattam akár egész évben magyar zászlókkal fűthetnek. Engem a királyi válaszok aggasztanak, melyeknek melegsége könnyen ébresztheti azt a hitet (s ezt évek óta terjesztik a nemzetiségi agitátorok), hogy Bécsben tetszik a bakafántoskodás a magyar állameszme ellen.
Az ellenzékiek a kormány eljárását kifogásolták:
– Bánffynak rögtön haza kellett volna jönnie a sértés után.
– De miért? – feleli gúnyosan a másik ellenzéki. – Hiszen végre is a királyé a tartomány, s a király meg volt elégedve.
Így folyt a sok beszéd pro et kontra. A bán az oka. Dehogy a bán! Mit tehet arról a bán? De hát akkor ki az oka? Hát senki. Oka az az ösztön, melyet a természet oltott be a népekbe, hogy nem szeretik azokat, akikkel össze vannak kapcsolva, kivált még akkor, ha azok a mások vannak fölül. Bizonyosan a sziámi ikrek is gyűlölték egymást, pedig az egyiknek az erein keresztül folyt a vér a másik ereibe.
De végre ütött a bosszúállás rettenetes órája (öt perccel tizenegy előtt), fölállott Bánffy Dezső, s templomi csöndben kezdett beszélni.
Beszédje kitűnően volt konstruálva és érdekesen. Az ellenzék, mely mindenáron »zaj«-ra készült, csak a pongyola kifejezésekbe bírt belekötni, de nem a beszéd logikai pántjaiba. Egyszer-kétszer fölkavarodott a vihar a baltábor részéről, mely nem annyira Zágrábot akarta megostromolni, mint a piros karszékeket, de mind a kétszer a »kommá«-nál (mint például a közös hadsereg fölfogásának említésénél), a komma után következő másik fele a mondatnak rendesen lehűtötte a röhejben nyilvánuló honfibút, ahogy egy mai kormánypárti közbeszólás jellemezte az ellenzék megbotránkozási szomjúságát.
Bánffy jól beszélt; nem mint orátor, de mint okos ember, s beszédje szerkezetében volt bizonyos finom, sőt diplomatikus raffinement, mely nem kerülhetett oda véletlenül.
Amint előterjeszté a zágrábi események rövid vázát – már ez egyszerű historikus anyagba bele voltak szőve észrevétlenül amaz argumentumok, közjogi megjegyzések és opportunitási okok, melyek fokról fokra lecsillapították a kedélyeket. A nagy zágrábi botrány kezdett apránkint zsugorodni és egyre zsugorodni (anélkül, hogy ő mondotta volna a jelentéktelenséget). A Ház mintegy megelevenedve látta a sunyi módon közelgő diákokat, amint lopva a zsebébe nyúl az egyik, és kihúzza »az összevarrt vásznat«, s hirtelen leöntik egy spirituszos üvegből (a megmaradt spirituszt hihetőleg megisszák), a magyar színű »zágrábi varrottas« most kékes lángokban gyullad ki, s a főtettes nebuló eszeveszetten menekül a mellékutcákon.
Szóval, oly ügyesen volt gruppírozva a kicsiny anyag, melyből Bánffynak jól kellett lakatnia az országgyűlést, mint egykor Krisztusnak nehány hallal és kenyérrel kellett megvendégelnie negyvenezer embert, hogy a végén azok is, akik valami nagyon csattanós bosszút szerettek volna, önkéntelenül a Bánffy álláspontjára tereltetve belátták, hogy »ennyi az igazság és nem több«. A Shylock fontja, amelyből egy lat sem hiányzik.
Azonfelül, bár ma is hanyagul kezelte a nyelvét, bizonyos fesztelenséggel és folyékonysággal beszélt, azzal a lélekjelenléttel, melyet csak a parlamenti porond teljes megszokottsága adhat. Egy-kétszer visszavágott igen találóan és helyesen a kormánypárt zajos tetszése közt.
Az ellenzék mindjobban veszté reményét. Az arcok kezdtek elsavanyodni. Atzél Béla br., aki csak rendkívüli viharok előérzetében szokott betérni a mob közé, ostentatíve hagyta el a termet: »Hisz nincs itt semmi«. A nemzeti párt nagyobb szabású zajcsinálói végre már nem találtak mást a gúnyolódásra, csak a szónok köhécselését, kit a hosszabb beszéd kimerített. Hangja gyöngébb lett s kissé tompább, a nyakráncai kivörösödtek, megizzadtak (mert Bánffy a nyakán öregszik, nem a homlokán).
De amennyire lankadtabb lett Bánffy, úgy vidult, élénkült a szabadelvű párt, mert kellemetlen kérdéstől szabadult meg ez ügyes felelettel, mely két pontban hegyeződött ki: hogy Horvátország belterület lévén, csak a fönnálló büntető törvények szerint lehet eljárni a megtorlásnál, és hogy zászló nem tépetvén le sehonnan, vissza se állítható. (Ha csak a diák zsebébe nem tesszük.)
Bánffy után Josipovich Imre felelt a Pázmándy tegnap előtti kérdéseire. Hogy nemes nemzet a magyar, az mutatja, hogy Josipovich iránt, dacára a horvátellenes láznak, nem csappant meg az a szeretet, ami őt környezi.
A kedves öregúr okosan, szépen felelt, csak az utolsó mondatnál, amit Kossuth Ferenchez intézett, hagyta cserben a szittya idióma.
Hát igen. A Bánffy-rezsim volt az, amelyben Szarvas Gábornak meg kellett halnia. Nem, ezt a magyar nyelvezetet ő túl nem élhette.
A Bánffy beszéde sok zavart okozhatott az interpellálók előre átgondolt viszonválaszaiban. Nagy törléseket kellett csinálniok. Apponyi beszéde vergődés volt. Egyet-mást ismételt a tegnapelőttiekből – de hogy néztek ki ma már azok az érvek!
…Hja, a virágok csak virágok! Három nap alatt elfonnyadnak. Tegnapelőtt még illatoztak, ameddig frissek voltak, most már ki lehet őket az ablakon hajítani.
Aztán Kossuth beszélt, ez a nyugodt temperamentumú, jó érzésű úriember, aki azon kezdte, hogy megdicsérte a mamelukokat.
Valóságos mozgás támadt a jobbon. Bizonyos kényelmetlenség. Ilyesmi sohase történt még a mamelukokkal. Valaki közbe is szólt arról az oldalról:
– Igaza van, de a vezéri süveget az asztal alá, vágta!
Nyugtalanul fészkelődött a szélsőbal is, mintha csalánban ülne. Polónyi széles, zsíros arcán démoni vigyorgás világolt.
Gyöngén beszélt a szegény Kossuth, nagyon, de nagyon gyöngén. Helfy lehorgasztotta a fejét és két tenyere közül eregette ki megváltozott hangon a dauphin szavaira: Úgy van! Úgy van!
Oly szomorú volt hallani, amikor beszélt, de olyan nagyon szomorú volt, mintha azt látná az ember, hogy a Rotschild fia rézkrajcárokkal játszik a börzén. De beszédjének tenorja mindvégig előkelő volt és illemteljes.
– Látszik, hogy nem köztük nőtt! – hallatszott egy kormánypárti hang.
Hja! Minden embernek más a sorsa, ahogy a párkák szövik. Őróla nem az volt megírva, hogy köztük nőjön, hanem hogy köztük kisebbedjék.
A legutolsó szónoknak a derék Pázmándy Dini állott föl, de minthogy Dini úr tegnap óta nem volt sem Zágrábban, sem a budai vártermek kulcslyukán nem hallgatózott, sem a Khuen-Héderváry komornyikjával nem diskurálgatott, hát ma már semmi érdekeset se tudott mondani.
