VÉGE AZ EGYHÁZPOLITIKÁNAK
VÉGE AZ EGYHÁZPOLITIKÁNAK
Árpád és a honszerző magyarok, akik a Munkácsy óriási képéből tekintenek mereven a főrendiház üléstermére, hétfőn újra együtt láthatták a kegyelmes és méltóságos urak társaságát. A máskor néptelen teremben, a körbefutó padok piros székein ismét megjelentek a nagy domíniumok urai, az egyszerű reverendás katolikus püspökök, a görögkeleti, lengőszakállú egyháznagyok, a kinevezett főrendek szerény csoportja… Havas fejű, tar koponyák tűntek elő, ifjú monoklis mágnások mögül, egy-egy vatermörderes öregúr összekerült a huszárhadnagy öccsével, a Zichyek hatalmas falanxa maga kiállított egy nemzedéket…
Az utolsó egyházpolitikai javaslatot tárgyalták, és a két tábor még egyszer összemérte fegyvereit, mielőtt végbúcsút mondana az egyházpolitika néven ismeretes, de az avatatlan előtt zűrzavaros káosznak. De a régi tűz már elhamvadt, és az ellenzék már csak Zichy Nándort küldte csatába, míg a liberálisok megelégedtek azzal, hogy a göndör hajú Wlassics védelmezze meg őket. Hová tűntek a szép idők, mikor a Pálffy Mór gróf hallócsöve, a Windischgrätz herceg csillogó táborszernagyi uniformisa, a nyírott bajuszú, piros képű Szécsen Antal gróf tömzsi alakja jelentek meg a látóhatáron? Óh, teljesen feledésbe ment már az a szép jelenet is, mikor a Széchenyi Béla gróf beszéde után egyszerre szokatlan zaj ütötte meg a füleket: taps hangzott a komor teremben, és a másik pillanatban a jóságos Szlávy komor ráncokkal homlokán, szigorúan kijelentette:
– A főrendiház nem színház…
Akkor selymek suhogása hallatszott szüntelenül a karzaton, parfüm-illat szállt a levegőben, szép mágnásasszonyok forgatták kezükben a modern olvasót: a főrendiház névjegyzékét… Hétfőn már nem volt annyi mágnásasszony fönn (az első sorban ott volt a miniszterelnökné egy fess huszárhadnaggyal, a mostohafiával, aki teljesen apjának a mása), és Szlávynak sem kellett kijelentenie, hogy a főrendiház nem színház.
Simán ment a dolog, úgy, mint a karikacsapás… A Zichy Nándor kifogásaira rögtön kész volt válaszával a kultuszminiszter, a többiek nyugodtan hagyták őket csatározni. A többiek, a többiek… mással voltak elfoglalva.
A karzaton nevezetesen megjelent egy kétlábú faalkotmány, közepén egy kerek üvegszemmel. Az alkotmány tetejére fekete posztó borult, amely alól egy rejtélyes alak körvonalai tűntek elő. A rejtélyes alaknak a feje nem látszott, de a teste szüntelenül forgolódott erre-arra. A rejtélyes alak, e tisztelt férfiú, az Új Idők fotográfusa volt, a kétlábú faalkotmány pedig az ő masinája. A tanácskozó főrendiházat vette le rajta.
A rejtélyes úr némi szenzációt keltett a teremben, a nagyurak, hogy műszóval éljünk, kellemeztették egy kissé magukat… Végre is, a fotográfus megörökíti az embert, és az üvegszem, mintha csak azt mondta volna:
– Némi vidámságot kérek uraim, egy mosolyt, egy szeretetreméltó mosolyt…
A főrendek oly jószívűek, és mint a szavazásnál, éppen úgy a mosoly keltésénél is liberálisoknak mutatták magukat… Az utolsó egyházpolitikai javaslat is győzött, és tessék megnézni a képünket, mennyi mosolygó arcot találnak rajta!
