I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?
I. HÁT MÉG A KIRÁLY IS?
Tehát először is megérkeztem Bécsbe, s ott a híres ballplatzi palota felé vettem utamat, hogy meglátogassam egyik írómat, aki a király udvarában nagy ember, de az én boltomban a kisebbek közül való. Mert hisz a könyvét, melyet tavaly írt, alig vették meg négyszázan.
A könyvkiadója előtt mindenki, még egy miniszter is csak »szerző«. Megörült amint meglátott, s nyájasan ültetett le egy székre, melyről egy csomó iratot takarított el előbb. Köröskörül az asztalokon, állványokon mindenütt státusz-titkok hevertek.
– Hát hogy fogy a könyv? – kérdé némileg fátyolozott hangon. (Mert minden szerző elfogult, mint a szerelmes, mikor könyve felől kérdezősködik.)
– Elfogyott egészen – mondám.
– Lehetetlen az – felelte elpirulva. – Hogyan történhetett?
– Úgy, hogy a magazin alatt, ahol a könyveket tartom, fölszakadt a csatorna, s az összes példányok elrothadtak!
– Persze – szólt lehangoltan. – S ezt annál inkább sajnálom, mert nekem nincs a munkámból egyetlen kötet sem.
– Pedig én elküldtem a kikötött szerzői példányukat.
– Igen megkaptam, de szét kellett ajándékozni, utoljára nem maradt csak egy.
– S ezt is odaadta?
– Éppen ez a baj.
– Hja, az utolsó példányt nem volna szabad kiadni a kézből.
Az író örömsugárzó büszke arccal vágott közbe:
– Attól függ kinek. Maga a király őfelsége kérette Mondel által, hogy el szeretné olvasni.
– Ah! – szóltam kimondhatlanul elszomorodva. – Tehát még ő is… még a király is nem veszi a könyveket, de kölcsönkéri…
– Igen, igen – felelt erre ő mosolyogva. – A mi királyunk egészen magyar ember!
