XVIII. FEJEZET (A dráma végéhez látszik közeledni.)

Full text search

XVIII. FEJEZET
(A dráma végéhez látszik közeledni.)
Boriska halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatta:
– E levélben azon kérelmét adta elő, hogy tűzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyban beszélhessen. Én ide híttam meg őt, ahol jelenleg tartózkodunk.
– Mely nap történt ez? – vágott közbe a bíró.
– Hétfőn. Én keddre tűztem ki az időt, ő megjelent s itt e kertben a legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret.
– S mit felelt kegyed? – kérdé Kléner úr mohón.
– Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy Miskát szeretem.
– Patvarba! – álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadságcsöppek gyűltek. – László gróf természetesen le volt verve.
– Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre, ez elutasító válasz dacára ismét megjelent vasárnap dúlt, sápadt arccal. – Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelődék meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl – s ha el nem fogadom, meghal.
– Ezt mondta! Ah, ezt mondta! – szótagolá Kléner úr lehangoltan.
– Szavai komoran, síri nyugalommal hangzottak. Megijedtem s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, mindjárt megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midőn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel. Még most is borzadok tőlük.
– Úgy, úgy… ön tehát nem utasítá vissza? – kiáltott föl a bíró élénken.
– Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási időt kértem… Addig, gondoltam, kimegy a fejéből…
– Szólt erről valakinek?
– Mindössze Mari nővéremnek.
– Hogyan, Miskával sem közölte?
– Alkalmam sem volt hozzá; a gróf első látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap reggel találkoztam vele. A második látogatásról azonban semmit sem tud; éppen ma akartam azt neki fölfedezni.
Kléner úr fölkelt, meghajtá magát és miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.
– Köszönöm, kisasszony, ön teljesen fölvilágosított, még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal.
– Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midőn távozott, s gyámatyám beszéli, hogy midőn a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Ő, aki sohasem szokott mosolyogni.
Kléner úr előtt most föltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a művész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerű anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.
Nyugodtan készült távozni, de Boriska útját állta.
– Tudni akarom, uram…
A bíró hosszan nézett rá és oly gyengéden, mint csak tudott.
– Elég korán fogja megtudni, szegény… szegény gyermekem!
Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Bornemisza még mindig némán, tenyerébe temetett arccal, az öreg Kamuti és Mari egyetlen kérdésére sem felelve, ült, fölrántá a szomszéd szobába vezető ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:
– Teléry Mihály, itt van ön?
Boriska éppen akkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegőt s erős rángásba hozta a kis szívet.
– Itt vagyok, – volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Teléry. Gyönyörű, férfias alak, sugár bajusszal, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.
A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.
– Ön a törvény nevében foglyom.
Az ifjú megrezzent s valódi bűnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták.
Az ősz Bornemisza István fölemelkedett ezekre a szavakra s Kléner úrhoz lépett.
– Ki ön? Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, az én vendégemmel.
– Uram, az ön vendége gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Teléry László grófot.
– Az lehetetlen! – hörgé az öreg Bornemisza.
Teléry fölemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett az öreg úrra és egy fájdalmast Borcsára.
– Igen, én öltem meg őt, mert nagyon, nagyon szerettem Boriskát.
– Boldogtalan! – kiáltott föl Bornemisza, de kiáltása egy velőt hasító női sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.
A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, és a szarka még folyvást ott kelepelt a korhadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy azon hitben, miszerint éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi