MAGYAR DEMOKRATÁK • 1886
MAGYAR DEMOKRATÁK •
1886
1886
Elhallgatom a hősöm családnevét. Csak a keresztnevét említem. Istvánnak hívják.
Pedig ami a családját illeti, Hédervári Konttól származik. De ő maga nem fektetett arra súlyt. Egyszer azt kérdezték, be tudná-e bizonyítani, nevetve felelte:
– Én nem, de ti se tudnátok bebizonyítani az ellenkezőt.
Demokrata hajlamai ifjúkorában Amerikába vitték. Tíz évet töltött ott.
Mikor visszatért, elhatározta, hogy átidomítja megyénkben a közszellemet, megteremti az igazi demokráciát.
Véletlenül velem találkozott először.
– Vannak-e itt a vidéken demokraták? – kérdezé.
– Itt? Nem igen van itt egy sem. Azaz, hogy egy mégis van. Bizonyos Fellner nevű haszonbérlő, itt lakik a szomszéd faluban.
– No, azzal megösmerkedem. Mindjárt holnap meghívom.
– Hisz az most nincs otthon. Nemesség után jár Budapesten.
– Hm! Szépen vagyunk Magyarországon – mormogta.
Hanem azért hozzálátott a közszellem átalakításához, gyűlésekre járt s ott demokrata irányban szónokolt, pártot szervezett a kormány ellen, demokratikus eszmékkel a zászlón, cikkeket, brosüröket írt.
Én mindig élvezetesen töltöttem vele az időt. Sokat tudott, sokat olvasott. Lelkesedetten beszélt Amerikáról.
– És ön ott igazán jól érezte magát? – faggattam egy alkalommal.
– Kitűnően.
– Arra vagyok a legkíváncsibb, milyen pozíciót foglalt el az ottani társadalomban?
– Úgy voltam én ott, uram – felelt némi büszkeséggel a hangjában –, mintha az első hajón jöttem volna be.
– Az első hajón? Hát ér az ott valamit, ha valaki az első hajón jön be?
– Hogy a pokolba ne! – kiáltá önfeledten. – Több az, mintha az öreg Európában azt mondanám, hogy gróf vagyok.
– Hm! szépen vagyunk Amerikában – morogtam.
De azért a mi nagy demokratánk nem vette észre, hogy az ő esze tulajdonképpen most is dzsentri módra jár, tovább csinálta a demokrata pártot otthon és meglehetős sikerrel.
Mikor az alispán-választásra került a sor, a demokrata párt ellenjelöltet állított, s ennek volt kilátása a diadalra.
Legalább Babó Gergely uram, a híres lókötő parasztkortes, mennyre-földre esküdözött, hogy az »amerikai úr« pártja győz. Csak már jönne ő maga is, mert ilyenkor itt kell lenni, lelkesedést önteni a többibe. (Babó uram a maga módja szerint értette az öntést.)
Az egész megye ott izgett-mozgott a vármegyeháza előtt megéljenezve vagy lehurrogatva egy-egy érkező hintót aszerint, amilyen párti úr ült rajta.
Végre feltűnt a láthatáron a mi amerikai demokratánk négylovas hintaja is, s rettenetes éljen viharzott fel nyomában.
Babó Gergely uram a kalapját vagdosta ég felé széles jó kedvében, aztán agyarára vágván a makrát, odatolakodott a hintóhoz, s ahogy a hágcsón lelépett a népszerű nagyúr, ő volt az első ember, aki a tenyerét belecsapta az övébe.
– Szerbusz, kedves Pista öcsém – rikkantott rekedtes, de mégis sztentori hangon.
Az amerikai demokrata összerázkódék, villámhirtelen visszaugrott a hintajába, nagyot rivallva a kocsisra.
– Hajts hazafelé! Mindjárt megfúlok. Hajts, hajts!
S azóta sok év elmúlt, de a környékére sem megy a megyeháznak és közügyeknek.
Az a »szerbusz« egyszerre kifújt a lelkéből mindent, amit tíz év óta fölszítt idegen világok tudományából.
Azaz, hogy bizonyosan demokrata maradt ő ezentúl is, de csak otthon négy fal közt, a könyvei mellett.
