A MAGYAR NÉPDALOK EGYETEMES GYŰJTEMÉNYE
A MAGYAR NÉPDALOK EGYETEMES GYŰJTEMÉNYE
„Népzenénk naponta mindinkább távozik nemzetiségétől…”
(Bartalus István, 1861.)
Az 1870-es évektől kezdődően Bartalus a zenetudomány másik területének, a népzenekutatásnak meghódításába kezdett. Tevékenységének és elképzeléseinek ismeretében, úgy tűnik, szinte természetesen vezetett útja idáig. Hangversenykritikusként, műkritikusként, pedagógusként és zeneíróként is már kezdetben szembetalálhatta magát a magyar népzene ismeretlenségének súlyos problémájával. XIX. századi zenénknek ugyanis – mint már láttuk – égető kérdése volt a nemzeti jellemvonások megkeresése, az igazi magyar muzsika megteremtése. Ennek jegyében született meg számos – ma már többé-kevésbé joggal elfelejtett – kompozíció, amely magyarnak hirdette magát, s az is volt, címlapjában vagy néhány külsőséges jegyében.
A valóságos magyar népzene, amely méltán szolgálhatott volna nemzeti műzenénk megtermékenyítőjéül, számos próbálkozás, erőfeszítés, sürgetés ellenére is ismeretlen maradt. Ismeretlen maradt, annak ellenére is, hogy költőink és tudósaink már a XVIII. század vége óta sürgették népköltészetünk megismerését, megőrzését. Csokonai Vitéz Mihály írta 1803-ban: „Keressétek fel a rabotázó együgyű magyart az ő erdeiben és az ő Scytha pusztáiban… hallgassátok figyelemmel a danoló falusi leányt és a jámbor puttonost…”
Ennek szükségességét érezte meg Bartalus is. 1861-ben kiadott 101 magyar népdal című gyűjteménye még inkább csak a nemes szándék megnyilatkozása volt. Bertha Sándor kritikájából e vegyes gyűjtemény egykorú fogadtatásának hangja szólal meg: „…igen jelesen oldotta meg feladatát. Elkezdve a legegyszerűbb kanásznótáktól, melyek szerzőik szűk eszmehatárát egyhangú meneteikkel oly találóan jellemzik, egészen a nevezetesb zenészek műveikig, minden árnyalat a legtökéletesebb példányokban van képviselve a fentemlített 101 dal között. Sőt a tisztelt átíró úr még a már kissé feledésbe merült dalokról sem feledkezett meg, s ezáltal múltunkat a jelennel tapintatteljesen egybeszőtte.” Ez a kiadvány a kor jellegzetes, sokféle eredetű és stílusú zenét egybeötvöző dalgyűjteményei közé sorolható. Talán nem tekinthető véletlennek, hogy a továbbiakban Bartalus hasonlót nem adott ki.
Tíz esztendővel a 101 magyar népdal megjelentetése után, 1871 nyarán Bartalus elindult első népdalgyűjtő útjára. Első jelentésében így számolt be munkájáról: „kevés kivétellel minden dalt az eredeti forrásból, azaz a nép szájából másoltam, mi nem kevés fáradsággal volt kapcsolatban, de egyszersmind épen annyi örömömre szolgált. Mert alkalmam volt látni a népet a maga valóságában, úgy szólva alkalmam volt kilesni költői működését. Figyelmeztetésemre nem egyszer javították ki a caesurákat, verslábakat, rímeket, vagy egészen új sorokat csináltak, mi közben az élczekből ki nem fogytak” (Kisfaludy Társaság Évlapjai 1872). Bartalus nyilatkozata pozitívumaival előremutató, negatívumaival viszont éppen gyűjtésének újabb kori kritikáját előrevetítő vonásait fogalmazta meg. Kétségtelen, hogy Bartalus számára még lehetőségeiben sem voltak adottak a modern hangrögzítés feltételei: egyetlen eszköze a dalok közvetlen lejegyzése lehetett. Lejegyzéseinek hitelét, fáradságos és áldozatos gyűjtőmunkájának eredményét azonban talán éppen második megjegyzése tette kétségessé: nem egyszerűen a megszólaltatott népdalok leírása lehetett célja, hanem a magyar ritmusról, a magyar verselésről és formálásról alkotott elképzeléseinek igazolása is. A cezúrák, verslábak, rímek és sorok javításának kívánságát ez indokolhatta – lejegyzéseinek hitelét viszont éppen ez rontotta meg.
Bartalus 1871-ben megkezdett népdalgyűjtő munkáját tizenkét esztendőn keresztül – váltakozó intenzitással – folytatta. Célja az volt, hogy a magyar népdalokról minél teljesebb, egységes szemléletű, szöveg és dallam organikus kapcsolatát a maga valóságában bemutató képet alkosson. Éppen a teljesség kedvéért anyagát többféle forrásból merítette.
Legfontosabb ezek közül saját, személyes gyűjtőútjainak eredménye. 1871-től – mint erről a Kisfaludy-Társaság ülésein többször is beszámolt – az ország sok részét bejárta. Ezek az utazások vélhetően a Paedagogiumbeli munka szüneteiben valósulhattak meg. Így az időbeli korlátok kényszerűen térbeli határokat is teremtettek: „…gyűjtés végett csak Heves, Borsod, Gömör, Nógrád és Zemplén megyék helységeit látogattam meg; Erdélyben csak a székelységet tanulmányoztam s innen önként következik, hogy noha a nevezett helyeken gyűjtött anyag egész Magyarországon ugyanaz, legfentebb bizonyos változatokban különbözvén, de a többi megyéknek is lehetnek, sőt vannak helyi érdekű dallamaik s innen folyólag mind a múlt, mind a jelen időből még sok anyagot lehetne gyűjteni és feldolgozni” – írta a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye zárókötetének előszavában. A Kisfaludy-Társaság elé terjesztett első jelentésében talán még határozottabb és teljesebb programot határozott meg: „A dalokat aránylag igen csekély terület adta. Ha nem számíthatunk is arra, hogy minden ugyanennyi terület ugyanennyi dalt fogjon adni, de bizton föltehetjük, hogy egész Magyarország Erdéllyel a fön nevezett számot [365] sokszorozza. Ezért, mielőtt a t. Társaság kiadásról gondoskodnék, czélirányos lesz az egészet összegyűjteni. Így lehet aztán kikerülni azt a hibát, melyet az eddigi kiadók elkövettek: így lehet az egészet illő rendben sorakoztatni; az össze nem illő versszakokat egymástól elválasztani; tekintettel lenni az ország különböző részeiben levő variánsokra; szóval így lehet pontosan szerkeszteni. – Végre ide fognak tartozni a különböző nemzetiségek dalai is, melyeket ismernünk kell, hogy egyébbel ne indokoljam, műtörténeti szempontból.”
Bizonyára ennek a teljességnek igénye vezette Bartalust, amikor jegyzetkönyvébe más, nem saját gyűjtésű kéziratos anyagot is átvett. Közülük első helyen érdemel említést Arany János gyűjtésének felhasználása, beolvasztása a Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteményébe: „…mikor a 70-es évek folytán népdalokat gyűjtöttem, [Arany] egyszer 100 régi dallamot s ezek szövegét küldte hozzám, melyeket régi emlékei után saját kezűleg hangjegyezett, sőt néhol jegyzetekkel is kísért. E dalokból gyűjteményemben már eddig is sokat felhasználtam” – írta Bartalus Arany dalainak 1884-es kiadásában. – Hasonlóképpen jelentős a XIX. század elején megkezdett, majd később folyamatosan gazdagított erdélyi gyűjtemény: Almási Sámuel sárosmagyarberkeszi református lelkész munkája, amelyből Bartalus 166 dalt másolt át. Az egyéb forrásmunkákról Gyulai Ágost így írt: „A Bartalus-féle kéziratos gyűjtemény I. kötetének különös nevezetességet ad egyrészt az, hogy Arany Jánoson és Arany Lászlón kívül Miskolcon Lévay József, Marosváráshelyen Mentovich Ferenc, Debrecenben Révész Kálmán, Kolozsvárott Szabó Samu, Sárospatakon a főiskola tanárai és tanítványai is hozzájárultak anyagának gazdagításához.”
Bartalus több mint évtizedes munkájának eredménye 919 dal két, kézzel írt gyűjtőkönyvbe foglalva. „A barna és fekete papírkötésbe kötött kötetek 4° alakúak s 8 soros kótalapokból vannak egybekötve. Kötésük kissé rongált, ami hosszas és sűrű használatról tanúskodik. Az I. kötet 2 levél híjával egészen tele van s 554 lapra terjed. A II. kötet, úgy látszik, Bartalus gyűjtőmunkájának befejeztével vagy megszakadása folytán nem telt meg, az utolsó teleírt lap és a tartalommutató között 52 lap üresen maradt. A kötetek mindvégig Bartalusnak karakterisztikus, jól olvasható kóta- és betűírásával vannak írva.” (Gyulay Ágost)
A kéziratos anyagot Bartalus Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye címmel 1873-tól 1896-ig hét kötetben adta ki: „A Kisfaludy-Társaság megbízásából és segélyével Közoktatási Ministerium és Tud. Akadémia pártfogásával gyűjtötte s énekre és zongorára feldolgozva kiadja Bartalus István.”
A gyűjtés nagyságát és fáradságos munkáját már az előbbiekben vázoltuk. Az előkészítés második fázisa a gyűjtött dallamok feldolgozása volt. Erről a szerző így irt: „Népdalgyűjtőink igyekeztek ugyan a nyers anyaghoz összhangzatos kíséretet is mellékelni, de ez alig egyéb, mint gyári egyhangúság. Igaz, ilyen vállalatokban mondhatni az egész művelt világ hasonló eljárást követ; de ezen módszer alól két okom volt magamat felmenthetni. Egyik, hogy zeneközönségünk nemcsak dalol, sőt inkább csak zenél. – Másik, hogy részint czigányos, részint külföldies zongorairodalmunk nem elég gazdag a követelőbb műkedvelők kielégítésére, s az előre törekvők vezetésére. Ezért gyűjteményem legtöbb dallamát úgy dolgoztam fel, hogy részint a dalok hangulata zeneileg is ki legyen fejezve, s részint, hogy mindenikben ne csak alárendelt kiséretet, de egy-egy önálló zongorairodalmi művecskét is adjak.” (Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye VII.) Ez a kiadási forma a kor ízlésének, a napi divatnak, a zongorázó-műkedvelő igénynek kíván megfelelni. Bartalus nem tudományos igényű, filológus pontosságú, a hangzó dallamokat minél hitelesebben rögzítő kiadványként szándékozott gyűjtött anyagát megjelentetni. Mintegy száz év távlatából – a tudományos igényű népdalgyűjtés és népdalkiadás ismeretében – könnyű lenne a szerzőt elítélni ilyen módszerű eljárásáért. Reálisabb megítélését szolgálhatja viszont néhány korabeli dokumentum.
Nézzük először Ábrányi Kornél írását a Zenészeti Lapok 1873. évfolyamában. „A hazai lapokban olvassuk, hogy a Bartalus István által a Kisfaludy-társaság, a magyar akadémia és a közoktatási minisztérium pártfogása mellett kiadni szándékozott népdalgyűjtemény eszméje a magyar zene közönség részéről egyáltalán nem találkozik kívánt pártolással s újabb hír szerint az csak magán subventio útján fog napvilágot láthatni, miután műárusainknak még ingyen sem kellett. – Ez bizony szomorú jelenség volna hazai zeneirodalmunkra nézve, hahogy ennek oka valóban a magyar közönség közönye és nemzetietlen hajlamában gyökeredznék: ámde ez – amint ennek okára a múlt napokban a »Hon« is igen találóan rámutatott – nem így áll s oka szerintünk is egész másban keresendő. – Először is: a magyar népdalok színe-java már többféle kiadásban létezik, mely a közönség ebbeli igényeit jóformán kielégíti. Újabb kiadások is kisebb nagyobb mérvben fordulnak elő, melyek a régibb kiadások mellett a mostani ízlés igényeinek jobban megfelelnek. A magyar zeneközönség továbbá ma már nem igen ohajtja és keresi ama régi elhasznált és túlszárnyalt népdal kíséreti vagy átirati modort, melynek egyik maradó híve Bartalus I. is, amiről magunknak is volt alkalma meggyőződni ama mutatvány után, melyet múlt évben a Kisfaludy-társaság egyik gyűlésén tartott.”
A Zenészeti Lapok két héttel később Ábrányi újabb, hasonló tárgyú írását közölte: „Hogy miért ajánlottam Szénffy Gusztáv gyűjteményét kiadásra a m. akadémiának a múlt évben, melyet ezelőtt sok évvel gyűjtött? …. sokkal több haszon háramlanék a magyar zeneügyre, mint ha az állam és a Kisfaludy-társaság még vagy 20 évig utaztatja B.-t, hogy részint azokat a népdalokat szedje össze és adja ki melyek már rég közkézen forognak, részint pedig azokat, amelyeket ha jók s érdemesek, minden állami, akadémiai s Kisfaludy-társasági firma nélkül is felszínre jönnek s összegyűjthetők, ha pedig nem válnak be, bizony a B. szaktudománya se lendít velük a legkisebbet is a magyar dalügyön.”
Igazat kell adnunk Ábrányinak a dalok kiadási módjának vitatásában; igazat adhatunk-e abban is, hogy 1873-ban „a népdalok színejava már többféle kiadásban létezik”, igaz-e, hogy az arra érdemes dalok „ha jók s érdemesek, minden állami, akadémiai s Kisfaludy-társasági firma nélkül is felszínre jönnek s összegyűjthetők”? Az elmúlt évtizedek erőfeszítéseit ismerve talán inkább azt mondhatnánk, Bartalus módszereit és lehetőségeit kellett volna a kortársaknak segítő támogatásukkal továbbfejleszteniök; Bartalus munkája szükséges és még el nem végzett feladat teljesítése volt, amelynek nem létét, hanem megvalósítását lehetett volna segítő bírálattal, megértő kritikával teljesebbé és maradandóbbá fejleszteni.
Nem lenne méltányos a népdalgyűjtemény elbírálása a szerző szempontjainak mérlegelése nélkül. Mint már az eddigiekből is kiderült, a gyűjtés munkáját a tudományos társaságok és a minisztérium is támogatta. Az anyag kiadása azonban – a feldolgozás mellett – a gyűjtőre várt. Bartalusnak herceg Odescalchi Arthurhoz írott leveleiből a probléma súlya és anyagi nehézsége egyképpen világossá válik. Az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának dokumentumai a következő részleteket világítják meg. „Népdalaim első kötetével, mely 100 dallamból és számos versből fog állani, nem sokára készen leszek. Épen ma írom a nyolczvanadik számot. Újévkor Lipcsébe küldöm, hol reménylem február végéig elhagyja a sajtót.” 1872. dec. 16.) A következő év január 8-án kelt levél így szól: „Nem épen kedvezőleg áll a dolog a népdal gyűjteménnyel. Én ugyan már készen vagyok. Lipcsében költségvetést is csináltattam, mely szerint 500 példány kiállítása mintegy 800 forintba fog kerülni. A Kisfaludy-társaság az előleges költségekre, előfizetési ívek nyomtatására, szétküldésére adott 200 forintot; de a határidőig csak 32 előfizető gyűlt be, mely miatt még e hó folyamára meghosszabbítottam az előfizetést. Annyi azonban, mennyire szükség van, semmi esetre be nem fog jőni, mert fájdalom, nagy pipájú s kevés dohányú nemzet vagyunk mindenben. Bármint legyen, a gyűjtemény meg fog jelenni, egy pár hónappal később, mint kellene.” Január 13-án kelt leveléhez Bartalus mellékeli az Odescalchi által kért előfizetési íveket, majd megjegyzi: „Nem hittem, hogy a közönség, melynek nemzetiségi érdekében történik működésem, s a mely a zenészetben különösen szereti saját népdalait, legalább előfizetés által a kiadási költségeket ne fedezze.” Majd 1874. január 12-i levelében így írt: „Birtokomban van még mintegy 800 kidolgozandó dal, s ki tudja mennyi, ha mind összegyűjtöm. De kinek volna kedve, ha a nyomtatási költségek sem jőnek be? Én örömest megcsinálom a nemzetnek ajándékban, hisz az első kötetből eddig alig kelt el 15 példány, de megvárnám, hogy legalább fizesse ki a nyomtatási költségeket.”
A Magyar Népdalok Egyetemes Gyűjteménye 730 dallama hét kötetben huszonhárom esztendő során jelent meg: az első 1873-ban, az utolsó 1896-ban. „Népzenei gyűjtése … arra az időre esik; amikor még külföldön sem volt kellőleg tisztázva a népiesség fogalma, s így annál kevésbé lehetett nálunk ismeretes a népköltési adalékok gyűjtésének célja és módszere” írta a gyűjteményt értékelve Seprődi János. Bartalus István valóban nem oldotta, egyedül nem is oldhatta meg a hatalmas feladatot: a gyűjtés és lejegyzés helyes módszereinek gyakorlati . és elméleti meghatározását, a népdal és a népies műdal kategóriáinak különválasztását, a kiadás tudományos és hiteles metódusának megalkotását.
Munkájának befejezetlenségét, lezáratlanságát érezte maga is: „Ha az egyetemes gyűjtemény fogalmának meg kellene felelnem, úgy még több kötetet lehetne összeállítnom. De miután az erre szükséges időből már kifogytam, a folytatást másokra bízom.” (1896) – „És ugyanabban az esztendőben, amelyben Bartalus hatalmas gyűjteményének utolsó kötete elhagyja a nyomdát, Vikár Béla fonográfhengerre kezd fölvenni népdalokat, új korszakot nyitva a népzenekutatás történetében.” (Almási István)
