GYÖRFFY TELEPÜLÉSTANA

Full text search

GYÖRFFY TELEPÜLÉSTANA
Györffy Istvánt élete végéig elszakíthatatlan szálak fűzték szülőföldjéhez, a Nagykunsághoz. Olyan földön nevelkedett, olyan világ vette körül, amely a legjobb néprajzi iskola volt számára. Az élet nevelte etnográfussá, s ebben meghatározó, lendületet adó tényező a szülőföld volt. Tudományos munkásságának kibontakozása innen indult el, első publikációi (1906-tól) e földről merítik témájukat. Az sem véletlen, hogy első jelentősebb tanulmányai településtörténeti kérdésekkel foglalkoznak, és későbbi kutatásaiban is ez a témakör középponti szerepet játszott. Adódott ez pedig elsődlegesen földrajzi iskolázottságából, valamint a szülőföldhöz való ragaszkodásából; abból az elemi kíváncsiságból, hogy korábban kik és hogyan lakták azt a tájat, amelyen született. A természettudós induktív kutató módszerével haladt megismerésének tárgyában, csak a megfogható konkrétumokat, tényeket becsülte. Tudósi alkatából is eredt, hogy tekintetét legelsőbb olyan területre vetette, ahol egyértelműen kimutathatóak a műveltségbeli sajátosságok és különbözőségek.
A Nagykunság és környékének népies építkezése című tanulmánya (1908), amelyet még egyetemi hallgató korában írt, nemcsak tartalmában, hanem interpretálásának módjában is újdonságnak számít a század eleji magyar néprajzkutatásban. A népességtörténet és földhasználat felől közelítette meg a települések szerkezeti sajátosságát, amelyet a hadak (nagycsaládok) szerinti megtelepedésből vezetett le. A nemzetiségi, hadas település rendjének feltárásával a településföldrajznak olyan alapvető problémájára tapintott azonnal, amelyre a nyugat-európai településkutatás csak a húszas-harmincas években talált rá. Részletesen szól a település legfontosabb egységéről: a telekről, annak formáiról, a lakóházról, az építésmódról és nagy figyelmet fordít a tűzhelyre, mint a ház beosztásának meghatározójára. Leírásának, tárgybemutatásának újdonsága abból a „belső látásmódból” fakadt, amely révén élően és teljességében jelenítette meg anyagát. Olyan természetességgel irt a népi kultúráról, ahogyan csak az tud, aki abban nőtt fel. A közvetlen tapasztalat, az élmény, hogy „amit írt, azt átélte”, volt belső szemléletének forrása, amit a megismerés komplexitásának kiapadhatatlan igénye táplált.
Két év múlva A nagykun tanya című doktori értekezésében (1910) ismét alapvető fontosságú témát: a tanyakérdést fedezi fel a szaktudomány számára. E tanulmányában már mindaz a probléma benne van, ami azóta is kutatók sokaságát foglalkoztatja. Györffy szerint a tanyarendszer oka a városok nagy határa s a lakosság elszaporodása. A városok nagy határa a törökök pusztításainak következménye, amikor a sok apró község egy községbe futott össze, amely a lakosság után azok egykori határát is bekebelezte, vagy a hosszas használat révén szerzett rá jogcímet. De mindjárt felteszi a mindmáig megválaszolatlan kérdést, hogy vajon nem lett volna a törökvilág előtt is az Alföldön tanya? E kérdésre még csak eshetőségként veti fel a nomád analógiát. Amint megállapítja, a tanya legegyszerűbb fajtája az ól. A nomád kun nép fedeles-falas építményt hozott magával keletről, ami nem más, mint az ól, szállás vagy tanya, a rá jellemző szabad tűzhellyel. A nagykun tanya sem egyéb, mint a határba kitelepített városi tüzelősól, ahol ez az építmény a határbeli életmód és szükségletek folytán tovább fejlődött és emberi lakássá bővült. Plasztikus képet nyújt a tanya életéről, formálódásáról is. Ma természetesnek és kézenfekvőnek tűnő fontos megállapítása, hogy az óltanya függetlenül fejlődött a nagykun háztól.
A tanyakérdést Györffy később is többször elővette. Publikációinak időrendjében haladva jól nyomon követhetjük a nomád eredethez való elhajlást, amelynek gondolati csírája a nagykunokról írott cikkében már felbukkan. 1914-ben egy irodalmias megfogalmazásban mindez még csupán hasonlatként jelentkezik: „A sok kis fehér tanya honfoglaló őseinkre emlékeztet, akiknek sátrai éppúgy voltak elszórva a végtelennek látszó pusztákon. Ma is úgy vándorol a magyar ember, mint hajdan. Korán tavasszal elhagyja téli szállását, a falut, s nyári szállására, a tanyára költözik ki. Szent-györgy nap táján fog a tavaszi szántáshoz, s ettől kezdve már nem sok dolga van a faluban. A magyar ember ugyanis inkább a jószágával gondol, mint magával s először a jószág számára épít födelet.” (Az alföldi tanyák. A Magyar Gazdaszövetség naptára az 1915. évre.) 1923-ban az alföldi tanyák életéről nyújtott tömör összefoglalásában azonban még azt olvashatjuk, hogy „A tanyarendszer nem valami régi intézmény. Száz év előtti térképeken még elvétve találunk tanyát. A törökvilág alatt és után megindult új városszerű település a tanyarendszert már méhében hordozta, világra pedig a vasút hozta.” Vagyis a többtermelés elősegítője, a gazdasági kényszer eredménye. A tanyarendszer és a belterjes gazdálkodás tehát ikertestvérek (Föld és Ember 1923). A mezőgazdaság racionálizálásából származtatott tanya eredetét néhány év múlva már közvetve a honfoglalás idejére vezeti vissza. A húszas évek közepén lehetünk tanúi annak, hogy az idézet irodalmias hasonlata miként terebélyesedik koncepcióvá. Ehhez pedig alapvető lökést legjelentősebb tudományos eredménye: a kétbeltelkes, kertes település felfedezése adott. Az alföldi kertes városok (Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény) településének beható archivális, történeti tanulmányozása során ragadta meg azt a jellegzetes alföldi települési szisztémát, amit az európai településformáktól teljesen idegennek, eltérőnek tartott. Ennek lényege, hogy a XVIII. században még sajátosan kör alakú települések központjában összezsúfoltan helyezkedtek el a lakóházak kerítetlen, apró telkeken, és ezt a magot gyűrűszerűen vette körül az állatok tartására szolgáló kertek övezete. Minden lakóportához tartozott egy jóval nagyobb kiterjedésű kert, a szükséges gazdasági épületekkel. A kertek többnyire kerítettek voltak. A település sajátosságai még a sugarasan elhelyezkedő, tölcsérszerűem kiszélesedő csordahajtó utak. E települési szisztéma eredetének többször változó magyarázatai között 1928-ban a Magyar Szemlében publikált két cikkében (Az Alföld ősi magyar településmódja ; A tanyai telepedés kezdetei) mutat rá a kétbeltelkű településnek a nomád szállással való egyezésére. Amint írja, az ólaskert „nem más, mint a nomád téli szállásának lényeges alkotórésze, vagyis a karakirgizek aulja. A város zsúfolt középső része pedig nem egyéb, mint az egykori kislak, a lakósátrak tábora.” (Ez a rendkívül tetszetős analógia azonban megalapozatlan, mert középkori bizonyítékaira a történeti kutatás nem bukkant rá, valamint a szálláskertes település Európában sokfelé, még német földön is megtalálható.)
Az állatok tartására szolgáló szálláskert legfontosabb és legkorábbi eredetű eleme az ól, éppen olyan tüzelősól, mint amilyet a tanyákon láthattunk. A tanya tehát szoros kapcsolatban áll a kertes településsel. Ez lesz a kulcsa azon összefüggés felismerésének, amely Györffy nagyszabású koncepciójának alapjául szolgál. Egy évtized múlva elvégzett impozáns méretű összegezését (A magyar tanya. Földrajzi Közlemények 1937) erről az alapról indítja el: „A tanya tehát főleg abban különbözik minden más európai magányos településtől, hogy nem önálló telep, hanem függeléke egy népes, csoportos földmívestelepnek, a parasztvárosnak.” A nomád téli szállás ősi formájának rekonstruálása, az alföldi állattartás rendjének és a kertes települések eredetének számbavétele után jut el a tanyás település jellemzőihez, és mindezek kapcsolatából summázza, hogy „A magyar tanyarendszer egy nomád állattartáson alapuló és felépülő mezőgazdasági rendszernek zökkenés, külső beavatkozás nélküli természetes kialakulása”. (A mai kutatás a tanyák létrejöttét az alföldi mezővárosok középkori paraszti prédiumbérleteivel magyarázza, amelynek későbbi fejlődésében egyéb okok is hatottak.)
A Györffy által felvetett tanyakérdés már saját korában inspirálóan hatott a történeti és néprajzi kutatásokra, amint azt Szabó Istvánnak a debreceni tanyákról (1929), Szabó Kálmánnak pedig Kecskemétről (1936) közölt írásai jelzik. Ezeknek a munkáknak eredményei feltétlenül kételyt támaszthattak volna benne a nomád koncepció helyességéről. Hogy mégsem találkozunk ennek nyomával, arra Barabás Jenő adott magyarázatot, amelyet a tudománytörténeti értékelésnek feltétlenül figyelembe kell venni. Eszerint Györffynél a nomád szó széles értelemben használatos, nem asszociálódik a pásztorkodáshoz, hanem ellentétpárja a helyhez erősebben kötött gazdálkodásnak, életmódnak, amelyben a mozgékonyság, a helyi kötetlenség dominál. Feltehetően ő elsősorban egy elvet akart bizonyítani, ami szervesen kapcsolódott volna kora néprajzi kutatásának fő törekvéseihez. Végső soron talán nála a nomadizmus kérdése karakterológiai probléma: a településben és a gazdálkodásban kimutatható nagymérvű mozgékonyság még akkor is történeti hagyományunk lehet, ha egyes konkrét megnyilvánulásai , a középkor végén vagy az újkor folyamán jönnek létre. Ezzel az értelmezési lehetőséggel a tanyák kapcsán minden esetben számolni kell. Györffy annyira hisz azonban ebben a karakterológiai adottságban, hogy kielégítő kritikai analízis nélkül genetikai elemzéseinek pillérévé avatja. A kordivattól annyiban tért el, hogy sohasem a szellemtörténet síkján közelített a kérdéshez, hanem mindig materialista alapokon maradt. Tanulságul Barabás Jenő még rámutat: „Ha a hagyomány fogalmát nem kezelnénk kicsit misztikusan, hanem apró összetevőire bontanánk fel, akkor ennek szerepe is megfoghatóbbá válna, idegenkedésünk a fogalomtól csökkenne, s Györffy több feltételezését reálisabb mederben lehetne tovább vinni.” Feltétlenül megszívlelendő tanács ez a Györffy munkásságának gazdag tárházából sáfárkodó szaktudományunknak! A terminológiahasználaton túl a harmincas években kitágított nomád koncepcióját azonban sokkal inkább egy határozott művelődéspolitikai irányultságnak, mint a kordivattól befolyásolt tudományos eltévelyedésnek kell látnunk. Ennek megokolására azonban csak rendkívül sokrétű életműve egészének áttekintése után térhetünk ki.
Györffynek a tanyaproblémához fűződő korszakos felismerése szorosan összefonódik gazdálkodáskutatásának eredményeivel, aminek az a summája, hogy a tanyás település és a nyomásos határhasználati forma, a fordulókényszer kizárja egymást. 1923-ban megjelent cikkéből (Az alföldi tanyák) meggyőzően mutatja ki Barabás Jenő, hogy ahol tanyatelepülés volt, ott nem lehetett nyomáskényszer, tehát valami más földhasználati rendszernek kellett lennie. Erre – történeti vetületben – a „szállásos rendszert” valószínűsíti, amelynek előzményei II. Ulászló törvényei nyomán a török előtti időkből látszanak fölsejleni. – És már csak a terminológia értelmezésén múlik, hogy Györffy intuíciói mennyire fognak egybeesni a földhasználat jogi és gazdasági rendjét alaposabban és differenciáltabban feltáró agrártörténeti kutatások eredményeivel. Ahogyan egyetemi előadásaiban ezt erősen egyszerűsített formában megfogalmazta: „Az a tény, hogy az alföldi magyarnak nincs meghatározott vetésforgója, és hogy nem szokott ugarolni, a nomád földközösségi rendszerből folyik.”
De térjünk vissza településkutatásának tárgyiasabb vonulatához. Már érintőlegesen szóba kerültek az alföldi kertes városokról, a hajdúvárosokról írott munkái: Hajdúszoboszló települése, Hajdúböszörmény települése. Levéltári kutatásra épített mindkét tanulmánya 1926-ban látott napvilágot. A hajdúvárosok XVII. századi településformájának történeti elemzését mesterien fonta össze a néptörténeti és gazdálkodástörténeti vizsgálódással. A magyar eredetű katonáskodó hajdúkat erdélyi fejedelmeink városokba telepítették le, és nagy határt hasítottak ki számunkra. Amint megállapította, a hajdúvárosok alapvetően védelmi helyek voltak, és a magyar vár mintájára alakították ki településképüket, nevük ekkor kerített város. Mindannyi hármas erősségből állt: a városmag a piactéren álló templomerőd, melyet szorosan vett körül a csak lakóházakkal rendelkező, árokkal és fallal kerített belváros. A zsúfolt, koncentrált telephelyet pedig a huszárvárnak, külső várnak megfelelő kertség övezte. „A hajdúk azonban nemcsak lovaikat tartották itt, hanem egész állatállományuk ide központosult, és itt folyt a mezőgazdasági munkák java része is. Ugyancsak itt voltak az ólak, aklok s itt lakott a cselédség a jószággal. A jószágot nyáron innen hajtották a legelőre s télen itt telelt aklokban szilaj módra a szabad ég alatt vagy pedig istállóban jászlon. Böszörményben a kertséget is árok övezte, mely a magyar vár latorkertjének felelt meg. Ez az árok párhuzamos volt a belső vár árkával, s mivel a belváros megközelítőleg kerek volt, a kertség is kerek.” Ezeknek a mesterségesen létesített védelmi helyeknek mintájára alakult meg részint még a török világban, részint később az alföldi gazdavárosok jó része, sőt a meglevő, régi alföldi városok is ezeket utánozva rendezkedtek be a védelemre. Amíg a földközösség meg nem szűnt, e kertes városok változatlanul őrizték a török világban kialakult formájukat. A szántóföldek örök tulajdonba bocsátása után azonban a városok belterületén levő ólas- és szérűskertekről a jószágtartás és teleltetés, valamint a mezőgazdasági munka járulékai nagyrészt a határbeli tanyákra kerültek. Amint a kertség elvesztette eredeti rendeltetését, a zsúfolt óvárosból kitóduló lakosság ide építkezett, minek eredményeként a lakott városrész rendkívül szétterült, és kialakult a nagybeltelkű, falukülsejű, alföldi gazdaváros. E fejlődési folyamat végigvezetése tehát a tanyakialakulásra is magyarázatot hozott. (Ezt az összefüggést – általános szisztémaként – a későbbi településnéprajzi kutatások azonban nem erősítik meg.) A kétbeltelkes településforma eredeztetésében Györffy nézete többször változott, amint a tanyával kapcsolatban erről már szó esett. Azonban a genetikai vonatkozásnál sokkal lényegesebb maga a felfedezés és a karakterisztikus életformakeret utánozhatatlan teljességű megjelenítése. De eredeztetését sem vethetjük el teljesen mindaddig, amíg mást nem tudunk a helyébe állítani. Ennek pedig immáron 50 éve …
A hajdúvárosok vizsgálatából nyert kertes településformát később a hegyvidéki területekre jellemző szalagtelkes beltelektípussal állítja szembe, és a gazdálkodással szoros összefüggésben formálja meg a kertes és a csűrös település fogalmát. „Beltelekformáink két fő típusa tehát az alföldi, egykor állattartó táblatelek s a domb- és hegyvidéki földművelő szalagtelek. Átmenetek és változatok bőven vannak.” Utal ezek összefüggéseinek és rendszerezésének fontosságára (Telekformáink. Földrajzi Közlemények 1935).
Az eddig vizsgált problémakörtől távolabb esik Györffy településkutatásának egy másik jelentős csoportja: a dél-bihari, Fekete-Körös völgyi vizsgálatainak füzére. Ezt a kutatását még az 1910-es években végezte, és publikációinak sora egy nagyszabású monográfikus feldolgozást sejtet, amit azonban a háború megakasztott. Tálasi István tömör értékelése szerint „ezek a tanulmányok az Alföld és Erdély irányába ható népmozgalmakat magyarázzák erősen néptörténeti háttérrel, fejtegetik a nemzetiségi együttélés kérdéseit, miközben településföldrajzi és építkezési fölényű anyagi kultúrát is bemutatnak. A hatalmas történeti és személyes terepismeret ötvözése a fiatal Györffy István nagyszabású teljesítménye s irányadó volt társtudományainkra is”.
Györffy előtt etnográfus még egyáltalán nem járt Dél-Biharban. Ezért is törekszik megragadni minden sajátosságot, hogy minél teljesebb képet rajzolhasson e vidék kultúrájáról. Néptörténeti irányultságú első publikációjában (A fekete-körösvölgyi magyarság [Településföldrajzi tanulmány]. Földrajzi Közlemények 1913.) hatalmas levéltári forrásanyagon keresztül mutatja ki, hogy az ott lakók nem erdélyi eredetűek, hanem az Erdélyt az Alföld felől benépesítő magyarok leszármazottai. Széles vetületű néptörténeti elemzésében – a maga korában egyedülálló módon – teljes értékű forrásként használja a terület földrajzi neveit, a családneveket és a dialektológia eredményeit. Településkutatásait állandóan kísérő történeti látásmódja e munkájában érte el tetőpontját. Amint Kósa László elemzése rávilágít: „Györffy későbbi munkásságában sem találkozunk többé hasonló szintetikus néptörténeti vizsgálattal. Vizsgálódását két tudományos vonulat is ősének vallhatja. A néprajzban az etnikai vonatkozásokra és különbözőségekre figyelő településtörténet, a történettudományokban a népiségtörténetnek nevezett irány. Az előbbi törekvéseiben a komplex történeti, az utóbbiban a néprajzi szempontok halványodtak el.”
A szaktudomány keretein túlható módszertani eredmények mellett e terület vizsgálatának volt még egy fontos kihatása a geográfus képzettségű és érősen történeti beállítottságú fiatal Györffy szemléletmódjára. Mégpedig a hegyvidék és a síkság kulturális különbözősége, ami azután meghozta a néprajzi jelenségek megragadásában érvényesülő differenciáltabb látásmódot, amely e munkáit a későbbi, legjobb elemzéseinek szintjére emelte.
Györffy településkutatásait még hosszasan lehetne tárgyalni, hiszen csaknem minden gazdálkodástörténeti, de különösen néptörténeti munkájában, etnikumvizsgálatainak sorában a településformákat is alaposan szemügyre vette. Már kezdettől jellemző rá, hogy rendkívül nagy anyagot tud átfogni, mégpedig olyan módon, hogy a népi kultúrát a maga természetes egységében szemléli és kezeli. Ebből a maga korában egyéni és szokatlan hozzáállásból, szemléletmódból táplálkozik településvizsgálatának sajátos módszere, egyes elemeiben már érintett komplexitása. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ebben képzettsége (geográfusi, levéltárosi, történészi) helyett a szülőföldet és azt a népi kultúrát tartjuk meghatározónak, amibe beleszületett és amiben nevelődött. Hiszen egyértelműen ez volt forrása annak a belső látásmódnak, problémaérzékenységnek, amely őt szaktudományunk meghatározó egyéniségévé avatta. Arra tanított, hogy a táj és annak fizikai földrajzi adottságai, klimatikus viszonyai, valamint a történelem, ami az adott tájhoz fűződik, együttesen segítik megérteni a jelenben a múltat, vagyis a népélet folyamatos alakulását. Ennek a komplexitásnak jegyében fonódott össze a településekre irányuló vizsgálataiban a településföldrajz, a településtörténet, a néptörténet és kultúrakutatás, a megtelepült ember tevékenységének nyomon követése. A településre irányuló komplex igényű kutatást egyik egyetemi előadásában egyszerűen településtannak nevezte és a következőképpen emlékezett meg róla „Mivel a település két legfontosabb tényezője a föld és az ember, a településtani problémák legnagyobb része az emberföldrajz körébe tartozik.” Ez a besorolás magán viseli Györffy földrajzi iskolázottságának hatását és egyben a magyar emberföldrajzi kutatások kibontakozásának jelentőségéről tanúskodik. Ugyanis a húszas években az emberföldrajz és a néprajz szoros kapcsolatba került egymással, amit a Föld és Ember c. folyóirat megjelentetése (1921-től) tovább erősített. Györffy egyik vezető munkatársa volt ennek a folyóiratnak, és számos jelentős települési cikkét publikálta benne. Településvizsgálatainak módszerét is megvilágítja egy másik megjegyzése: „Ahhoz, hogy egy magyar falu településformáját megértsük, a birtoklástörténetnek, a gazdaságtörténetnek és az ősfoglalkozásoknak ismerete is szükséges.”
Györffy látásmódjának komplexitása természetesen nemcsak településtanára, hanem egész életművére, munkásságának minden ágára jellemző.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi