A TÖRÖK TANSZÉK SZÁZ SZEMESZTERE
A TÖRÖK TANSZÉK SZÁZ SZEMESZTERE
1965-ben, mikor egyetemi tanárként nyugalomba vonult, arról beszélgettünk, hogy aligha van még egy tudós a világon, de biztosan nincs olyan turkológus, aki ötven évet tanított volna az egyetemen. Szokott félig ironikus, félig komoly hangján „javított ki”: „száz szemesztert tanítottam”. Maga írta Gomboczról szóló, s már többször idézett könyvében, hogy az Eötvös-kollégiumban mindannyian egyetemi tanárok akartak lenni, de tudták, hogy ennek eléréséhez átlagon felüli munkára és teljesítményre van szükség. Bár Németh 1914-ben csak 24 éves volt, olyan tudásanyag és olyan minőségű publikáció állt mögötte, amire aligha volt példa. Mint erről szó volt, Vámbéry már 1905-ben nyugdíjba vonult, s a helyére kinevezett Thury 1906-ban váratlanul meghalt. A tanszék betöltésére újabb és újabb kísérletek történtek, de 1914-ben az egyetem tanácsa egy szokatlan döntést hozott. A tanszéket addig nem szabad betölteni, amíg erre alkalmas ember nem áll készen arra, hogy megválasszák. A kiszemelt jelölt Németh Gyula volt. 1915-ben különleges engedélyt kapott arra, hogy magántanárként habilitálhasson.
Erre a külön engedélyre azért volt szükség, mert az eredeti rendtartás szerint három évvel az egyetem elvégzése után lehetett volna csak a habilitálási kérelmet benyújtani. A venia legendit turkológiára kapta meg, s nagy odaadással látta el ezt a feladatot. Négy tankönyvet írt magántanársága idején, amelyek német nyelven a híres Sammlung Göschen sorozatban jelentek meg, a Nyelvtan két kiadásban is. 1916-ban rendkívüli egyetemi tanár lett. Rendes egyetemi tanári kinevezésének pontos dátuma 1918. december 31., amit azért érdemes megjegyezni, mert ez a dátum nem szerepel életrajzaiban, méltatásaiban. Az a tény, hogy a Károlyi kormány kezéből kapta meg egyetemi tanári kinevezését, természetesen nem függött közvetlenül össze a politikai eseményekkel, mint láttuk, régóta jól előkészített út vezetett ide.
Németh lényegében Vámbéry tanszékét vette át, akihez furcsa, ambivalens viszony fűzte. Vámbéryt a zseniális dilettánsnak nevezte (Acta Linguistica 1972, 28.), s mindenekelőtt módszertelenségét, a tudományos metodika hiányát ostorozta. Ugyanakkor számos értékét építette tovább a maga módján. Vámbéry egyik korszakalkotó jelentősége a turkológián belül az volt, hogy túllépett az oszmán–török nyelvre és kultúrára szűkített, az iszlámtudományok segédtudományaként működő turkológia felfogásán: minden török nép egész története, a törökség nyelvei, különféle kultúrái érdekelték. Németh számára világos volt, hogy ez az irány alapjaiban helyes, de a részleteket a kor színvonalán álló tudományos módszerrel kell vizsgálni. Gombocz volt mérvadó számára nemcsak abban, hogy Gombocz mit tudott és mit valósított meg az általános nyelvészetből, hanem abban is, hogy az általános nyelvészeti tájékozódás a nyelvtudós kötelessége. Kevesen tudják, hogy Saussure híres Tanfolyamát, amelyet Gombocz 1924-ben ismertetett, Németh Gyula lefordította magyarra, s csak sajnálhatjuk, hogy ez a fordítás kéziratban maradt, és ezzel a klasszikus művel egy másik fordításban a magyar olvasó csak 1967-ben, 52 évvel az eredeti első kiadása után ismerkedhetett meg.
Bár a fiatal Németh Gyula általános nyelvészeti tájékozottsága a kor színvonalán állt, magát mindenekelőtt filológusnak tartotta. Mint tanár, alapos tudást és jó ítélőképességet követelt meg, előadásai többnyire a kiválasztott téma irodalmába való bevezetések voltak. A turkológia bármely részét is választotta ki előadásai tárgyául, az idő túlnyomó része a vonatkozó irodalom kritikai ismertetésével telt el. Neki is, mint sok más tanártársának, az volt a véleménye, hogy a nyelvi és tárgyi ismereteket az egyetemi hallgató, ha alkalmas a pályára, maga is el tudja sajátítani, a tanár feladata az anyag kezelésének megtanítása. Még azokon az órákon is, amelyek feladata egy-egy nyelv elsajátítása volt, alig araszoltunk előre, volt olyan félév, hogy (pl. csuvasból) talán összesen három mondat lefordítására futotta, mert a hosszú bevezetés, a kézikönyvek, az irodalom ismertetése után minden szóhoz, minden képzőhöz, raghoz hosszú magyarázatokat fűzött, kommentálva, értékelve a kérdésről írott irodalmat. Hallgatóit többnyire dicsérettel buzdította, ez azonban csak addig tartott, amíg önállóvá nem váltak. Attól kezdve éles iróniával bírálta minden hibájukat, valódi vagy vélt tévedésüket.
Tanári munkáját végül is az a névsor minősíti, amely a keze közül kikerült tudósokat tartalmazza. A teljesség igénye nélkül emelhettük ki a nagyon hosszú listából a nála csak 12 évvel fiatalabb Ligeti Lajost, Halasi-Kun Tibort, az ankarai, majd az egyesült államokbeli Columbia egyetem professzorát, Rágib Özdemet, az isztambuli egyetem tanárát, Z. H. Kosayt, az ankarai egyetem professzorát, Bekir Szidki Csobanzadét, a bakui egyetem professzorát, Hasan Erent, az ankarai egyetem professzorát, Eckmann Jánost, a Los Angeles-i egyetem professzorát, H. N. Orkunt, ankarai főiskolai tanárt, Sinor Dénest, a bloomingtoni egyetem professzorát. A háború előtt doktoráltak nála Győrffy György, Czeglédy Károly, Schütz Ödön, László Ferenc. Ugyancsak a háború előtt végzett nála Tálasi István, aki eredetileg turkológusnak indult, de később a tárgyi néprajz professzora lett, továbbá Peter Mijatev bolgár turkológus. Nála tanult hosszabb-rövidebb ideig turkológiát vagy konzultált vele több külföldi tudós, így Martti Räsänen finn professzor, Blaskovics József a prágai, majd később a hatvanas években Vladimir Drimba a bukaresti, Stanislaw Kaluzynski a varsói egyetem tanára és sokan mások. A háború utáni végzett magyar turkológusok közül egyetemi tanár lett Kakuk Zsuzsa, a Tanszék jelenlegi vezetője, Hazai György akadémikus, hosszú ideig a berlini egyetem tanára, Bodrogligeti András, a Los Angeles-i egyetem professzora és Káldy-Nagy Gyula, Fekete Lajos életművének folytatója, a budapesti Török Filológiai Tanszék professzora. Nála tanultunk turkológiát többen, akiknek nem a turkológia volt a fő szakja, így Kara György és jómagam. Hogy én miért nem turkológiát végeztem, erről az utolsó fejezetben számolok be.
A tanszéket 1930-ig Keleti Nyelvek Tanszékének nevezték, ekkor Németh javaslatára a tanszék a Török Filológia és Magyar Őstörténeti Tanszék nevet vette fel. Ma már nehéz eldönteni, hogy a gazdasági világválság idején végrehajtott névváltozásban milyen szempontok voltak a döntőek, bizonyos azonban, hogy Némethnek sikerült megőriznie a tanszék létét a legnehezebb körülmények között is. 1939-ben csatlakozott végleg a tanszékhez Fekete Lajos, aki a török oklevéltan világhírű szakértője és egy új magyar turkológiai iskola megalapítója lett. A tanszéken tanított 1941/42-ben Győrffy György, 1942 után Czeglédy Károly és 1946 után Telegdi Zsigmond, ez utóbbi kettő később önálló tanszéket kapott a pesti egyetemen. Mikor 1965-ben Németh átadta a Török Filológiai Tanszék vezetését, egy egyedülálló életmű egyik egyedülálló szakaszát zárhatta le.
Németh a magyar orientalisztika, vagy ahogy ő szerette nevezni, keleti filológiánk szervezésében fiatal kora óta aktív részt vállalt. Már említettem a Közép- és Kelet-Ázsiai Társaság Magyarországi Bizottságát, ahol a jegyző, illetve titkár Munkácsi mellett jelentős szerepet vállalt, de 1916-ban csatlakozott a Magyar Keleti Kultúrközponthoz is, amely a Turán Társaság 1916-os újjászervezése után alakult meg. A Turán Társaság ebben az időben igen ellentmondásos tevékenységet folytatott, különböző áramlatok találhatók meg benne. A résztvevők egy része a háború alatt szövetséges Törökországból Magyarországra került török diákokat segítette, mások a Balkánon és Anatóliában kíséreltek meg tudományos kutatómunkát végezni. Németh itt került közelebbi kapcsolatba Teleki Pállal s azokkal, akik megkísérelték a tudományos igényességet az adott körülmények között megvalósítani. Ennek a törekvésnek egyetlen látható eredménye volt a Turán című folyóirat 1918. évi száma. 1917 végén Teleki Pál lakásán, az ő vezetésével egy új szerkesztőbizottság vette át a folyóiratot. A szerkesztőbizottságban részt vett Bánffy Miklós, Prinz Gyula, Vikár Béla, Felvinczi Takács Zoltán, Zichy István és Németh Gyula. A Turán 1918-as száma a magyar és a nemzetközi orientalisztika, a magyar őstörténet-kutatás jelentős kezdeményezése volt. A külföldi szerzőket áttekintve jól látni, hogy Németh turkológus kollégái tisztelték meg elsősorban az új-régi folyóiratot, így W. Bang és Le Coq. Az utolsó összevont novemberi–decemberi füzetben a szerkesztők igyekeznek elhatárolni magukat az aktuális politikától. „Mikor folyóiratunk mostani formájában megindult, a magyar–török–bolgár fegyverbarátság a különös időszerűség látszatát adta vállalkozásunknak. Minket azonban nem vezetett az actualitás szempontja. Mi akkor sem csináltunk politikát, hanem kizárólag a tudományt műveltük” – írták (Turán 1918. 515.). Németh Gyulát 1912 decemberében választották meg a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságának tagjává, Munkácsi ajánlására, s a bizottság munkájában 1916 nyaráig részt vett. Az 1916. novemberi ülésen azonban már nem jelent meg és nem is mentette ki magát. Nagyon valószínű, hogy az egyetemi tanársága körüli ügyek miatt megromlott a viszonya mindenekelőtt Kúnos Ignáccal, aki Vámbéry halála után Almássy helyett ügyvezető alelnökként vezette a bizottságot, s aki akkor a Keleti Akadémia tanára volt, de valószínűleg Germanus Gyulával, illetve Mészáros Gyulával is, akik mind pályáztak a Vámbéry, illetve Thúry után üresen maradt tanszékre. A bizottság 1917 decemberében tartott ülése után 1919. február elsején ült újra össze, s ezen Németh újra megjelent, ekkor már mint kinevezett nyilvános rendes egyetemi tanár. Úgy tűnhetett, hogy a Turán és az 1918-as szám köré csoportosult tudós gárda nem tudta folytatni munkásságát, s a bizottság volt pillanatnyilag a szakma egyetlen életképes szerve. A bizottság egyébként az utolsó háborús években energiái jelentős részét arra fordította, hogy a hadifogolytáborokban található finnugor, illetve török és oszét nyelvet beszélő katonáktól nyelvészeti és folklór anyagot gyűjtsön, illetve ilyen gyűjtéseket szorgalmazzon és támogasson.
A Tanácsköztársaság leverése után, 1920 decemberében ült újra össze a bizottság. Napirendjén a fő kérdés, hogy számot vessen azzal a ténnyel, hogy „Kőrösi Csoma Sándor Társaság néven egy jól szervezett s kellő anyagi ellátás reményére jogosított új társaság alakult, melynek alapszabályaiban meghatározott célja a magyar érdekű keleti kutatás, tehát ugyanaz, mint a mi Bizottságunké. Ennek a társaságnak elnöke a nagymélt. miniszterelnök úr s tagjai közé tartoznak csaknem valamennyien azok, kik a mi Bizottságunk körében az utóbbi másfél évtized alatt tevékeny munkásságot fejtettek ki” (Keleti Szemle 19:3, 2.). Munkácsi javasolta, hogy az adott helyzetben küldjenek ki egy háromtagú bizottságot a szükséges tárgyalások céljából. A neves egyiptológus, Mahler Ede felvetette, hogy mint minden művelt államban egy, a keletkutatás minden ágát felölelő Keleti Társaság megalakulása volna helyes, Máder Béla pedig javasolta, hogy a bizottság az új társaságon belül is őrizze meg valamilyen módon különállását. A bizottság által a tárgyalásokra kijelölt három tag Munkácsi, Mahler és Németh lettek.
A bizottság 1919 februári üléséről megjelent jegyzőkönyv (Keleti Szemle 16, 145–149.) nem tartalmazza, hogy itt felmerült volna a Kőrösi Csoma Társaság megalakulása. Több adat utal mégis arra, hogy a társaság megalakításának gondolata 1918 végén, 1919 első hónapjaiban már kiformálódott. Erre utal Le Coqnak, a német Turfán-expedíciók vezetőjének 1918-as budapesti látogatása. Le Coq ekkor egy-egy értékes freskótöredéket ajándékozott három olyan magyar tudósnak, akikről úgy gondolta, hogy a német tudománypolitika, s ezen belül a Turfán-expedíciók anyagának tudományos feldolgozása szempontjából fontos szerepet játszhatnak. A három személy: Teleki Pál, Felvinczi Takács Zoltán, a Keletázsiai Múzeum későbbi igazgatója és Zichy István voltak. S valóban, e három tudós volt a társaság megalakításának kezdeményezője. Az első előkészítő értekezletet Teleki 1920. június 17-ére hívta össze, ezen a bizottság tagjai közül többen, köztük Györffy István és Németh Gyula voltak jelen. Teleki július 19-én mutatta be új kormányát, miután Bethlen Istvánnak nem sikerült a kormányalakítás. Az október 23-án, majd november 23-án tartott újabb gyűlések tisztázták a Kőrösi Csoma Társaság alapszabályait, a vezetőség összetételét, s december 11-én a belügyminisztérium már jóvá is hagyta az új társaság megalakulását. Elnökévé Teleki Pált, alelnökévé Szinnyei Józsefet, titkárául Hóman Bálintot és jegyzőnek Németh Gyulát választották, akit egyben a társaság új folyóirata, a Kőrösi Csoma Archivum felelős szerkesztőjévé is megválasztottak. Ezután ült össze a bizottság, mint láttuk, december 22-én, hogy kimondja egyesülését a társasággal. A tárgyalások nem mentek könnyen. Munkácsi mindenekelőtt arra törekedett, hogy a Keleti Szemlét megmentse, s ez, ha nem is könnyen, de végül is sikerült. 1921. július 3-án létrejött a megállapodás, amelyben a Kőrösi Csoma Társaság „tudomásul veszi, hogy a Nemzetközi Ázsiai Társaság Magyar Bizottsága megszűnt és kimondja, hogy eddig teljesített feladatát a Kőrösi Csorna Társaság saját feladatának ismeri el és e célból Közép- és Keletázsiai Bizottság néven állandó bizottságot alakít, melynek munkaköre is ugyanaz lesz, mint a volt Ázsiai Bizottságé”. Elnöke a társaság mindenkori elnöke, az adott esetben Teleki lett. A folyóiratok ügyében az a kompromisszum született, hogy a Keleti Szemle, melynek kiemelkedő érdemeit elismerik, fennmaradt, azt a társaság saját kezelésbe vette, szerkesztését pedig, időközi választásnak alá nem vetett állandó megbízatással Munkácsira ruházta. A szerkesztőbizottságot Teleki Pállal és Takács Zoltánnal egészítették ki. Az ekkori tervek szerint a Keleti Szemle nagyobb munkákat és terjedelmesebb ismertetéseket közlő, szabad füzetekben megjelenő évi kiadvány lesz, míg a társaság tulajdonképpeni új folyóirata háromhavonként fog megjelenni, Kőrösi Csoma Archivum néven. E folyóirat kezdettől fogva Németh Gyula tudományszervező tevékenységének egyik fontos eszközévé vált.
A megállapodást és az ezzel együtt járó hivatalos átiratokat a Keleti Szemle 19. kötete közölte. Az igazsághoz tartozik, hogy a Keleti Szemle következő két, és egyben utolsó kötete, a 20. és a 21., összevont vékony füzetként jelent meg 1923–1927, illetve 1928–1932 jelzéssel. A két kötetben összesen egy kétrészes cikk jelent meg Munkácsitól, a hadifoglyok között végzett oszét gyűjtésének eredménye, és Poppénak a mongol névszóképzőkről írott tanulmánya. Egy-két rövidebb jegyzet és könyvismertetés sem palástolhatta, hogy a nagy múltú, 1900 óta működő folyóirat csendesen megszűnt. Igaz, nehézségek közepette jelent meg a Kőrösi Csoma Archivum is. Első kötete 1921–25, a második 1926–32, a harmadik 1941–43 évjelzéssel összevont kötetszámmal, s egy kiegészítő kötet 1935–39-ben. A két folyóirat tudományos értékét mutatja, hogy mindkettőt reprint formájában újra kiadták, a Keleti Szemlét Bloomingtonban, 1969-ben, a Körösi Csoma Archívumot Leidenben, 1967-ben.
Az elmondottakból úgy tűnhet, mintha 1920-ban Munkácsi és Németh között konfliktus lett volna. Mint majd látni fogjuk, Némethnek számos kollégájával volt személyes konfliktusa, Munkácsival azonban nem. Tény, hogy Munkácsi megbántott, méltatlanul kezelt tagja volt a tudományos közéletnek, de azért a Magyar Tudományos Akadémiának rendes tagja volt. A Tanácsköztársaság idején felajánlották neki az egyetemen a finnugrisztika tanszékét, amit nem akart elfogadni, s végül az érintettek kérésére vállalta a katedrát. A Tanácsköztársaság bukása után visszavonult, de tovább folytatta a köréje gyűlt fiatal tudósok támogatását, nevelését. A következő korszak finnugristái közül többen az ő és nem Szinnyei tanítványának vallották magukat. Németh mindig a legmélyebb emberi megbecsülés hangján beszélt Munkácsiról. Egy alkalommal elmesélte nekem, hogy ha a fiataloknak egymással nézeteltérése volt, akkor Munkácsi megrótta őket, s addig nem mehettek el hozzá, amíg ki nem békültek.
Némethet már 1922-ben az Akadémia megválasztotta levelező tagjának, székfoglaló előadását Hunok, bolgárok, magyarok címmel tartotta meg. 1927-ben ünnepelte az Akadémia fennállásának századik évfordulóját, és ez adta Némethnek az alkalmat, hogy Akadémiánk és a keleti filológia címen áttekintse az orientalisztika addigi eredményeit és programot adjon. Az orientalisztikát négy területre osztotta: a magyarság keleti eredetének kutatása, a magyarság keleti kapcsolatainak vizsgálata, a hódoltságkor tanulmányozása és azon keleti diszciplínák, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolata a magyar történelemmel. 1932-ben lett az Akadémia rendes tagja, sajnos Khudayi divánjáról tartott székfoglaló előadása a mai napig nincs közzétéve. Ugyanebben az évben, majd 1935-ben ismét a bölcsészettudományi kar dékánja lett. Igyekezett megreformálni a tanárképzést. 1937-ben megkapta a Corvin-koszorút, a korszak legmagasabb, tudományért adható kitüntetését. 1939-ben az Akadémia I. osztályának titkárává választották, ezt a tisztségét 1949-ig, az Akadémia újjászervezéséig megtartotta. 1939-ben alelnöke lett a Tudományos Társaságok Szövetségének, 1943-ban a Szövetség és az Akadémia összefogásával megalakította a Corvin Mátyás Bizottságot azzal a céllal, hogy a magyar tudomány eredményeit rendszeresen adják ki idegen nyelven. Mint igazgatónak szerepe volt a Magyarságtudományi Intézet megalapításában.
A háború után teljes erejével részt vett az egyetem újjászervezésében. 1947–1949-ig ő volt az egyetem rektora. Az elsők között kapta meg 1948-ban a Kossuth-díjat. 1949-ben került sor az Akadémia „újjászervezésére”. Az viszont kevésbé ismeretes, hogy eredetileg Németh Gyulának szánták az egyik alelnöki tisztet. A hiteles történetet annak idején Ortutay Gyula mondta el nekem, aki az „átszervezést” irányító pártközpont, ha jól emlékszem Gerőné Fazekas Erzsébet megbízásából tárgyalt Németh Gyulával. Az alelnökség feltétele az volt, hogy Németh egy, a Magyar Nemzetben írandó cikkben elhatárolja magát a „régi” Akadémiától. Németh azonnal és határozottan visszautasította ennek a feltételnek a teljesítését, és többek rábeszélésére sem volt hajlandó ezen változtatni. Tekintélye azonban olyan nagy volt, hogy – noha az alelnökséget emiatt nem ő kapta – hamarosan, 1950-ben kinevezték a Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. Azt hiszem, hosszú ideig ő volt az egyetlen pártonkívüli ilyen funkcióban. Ő lett az Acta Linguistica főszerkesztője, ez utóbbi tisztséget haláláig betöltötte.
Sokat utazott. A nyarakat rendszeresen Bulgáriában töltötte, első ízben 1927-ben. 1931-től évenként Vidinben nyaralt, s nemcsak török nyelvtudását csiszolgatta, hanem a helyi nyelvjárást is gyűjtötte. A háború előtt 1938-ban járt utoljára Vidinben, a háború után 1953-tól ismét rendszeresen látogatta Bulgáriát, gyűjtött nyelvészeti anyagot Romániában (1959-ben) és Albániában. Számos külföldi egyetemen, akadémián tartott előadást, Bécsben, Párizsban, Berlinben, Prágában, Münchenben, Krakkóban. Többször járt a Szovjetunióban.
Mint egyetemi tanár és mint intézeti igazgató 1965-ben, 75 éves korában ment nyugdíjba. Életének hátralévő éveiben is szoros kapcsolatban maradt tanítványaival, tudós társaival. A tanszékén töltött száz szemeszter után még 11 évig volt közöttünk – huszonkét szemesztert élt még, tanított, alkotott.
